Sajnos a
kinti friss levegő se tudott felfrissíteni, sőt inkább még jobban pörgött a
világ, a lábaim már rángani kezdtek jelezve, hogy már nem bírják sokáig állva.
Szemem világa homályba torkollott, combjaimon keresztül fagyos érzéssel
hintetette végig egész testem a hideg kőlépcső. Térdemre támasztott kezeim
falig fehérült arcomat dörzsölgették, halántékomon megjelenő izzadtságcseppeket
törölgették. Fülembe is valami ismeretlen zúgás szökött, ami egyre hangosabban
és hangosabban csengett másodpercek múltán. Már az elsuhanó autók moraja is
beleforrt ebbe, csak egy magassarkúcipő egyenletes kopogása rítt ki a különös
zajból. Az ütem rohamosan felém haladt, majd mikor már tényleg közel járt alább
hagyott, ismét az istentelen zúgás vette át az uralmat.
-Sajnálom,
hogy így kellett meg tudnod!- vetett véget az idegesítő csengésnek egy lágy,
magas hang. Nem kellett sokat találgatnom, hogy tulajdonosára leljek, már
hangos léptei is elárulták.
-Ez lett
volna a nagy titok? Mindvégig ezt rejtegetted előlem?- nevettem fel kínosan
összekócolódott tincseimbe markolva. Zavaros tekintetem még mindig a második
fokot koptatta, nem tudtam áruló íriszeibe nézni, amik azóta könnyekkel
telhettek, hisz keserves hangvétellel folytatta mondanivalóját.
-Úgy
sajnálom…- halkult el, ahogy elöntötték a maró, sós cseppek.
-Azért
megoszthattad volna velem is… Elég jelentős információ lett volna.- fakadtam ki
továbbra is egy cinikus vigyort festve magamra.
-Azt
gondoltam, ha elmondom, megutálsz, esetleg soha többé nem akarsz majd látni…- szipogott
párat szünetként egy-két fájdalmas szó után. Végre erőt véve magamon emeltem
fel eddig leszögezett fejem, arcát tenyerébe temetve szörnyülködött. Testére
egy idomait éppenhogy takaró ruha simult, amit egy szorogos női ujj vizsgált
még percekkel ezelőtt, rövid, gesztenyebarna tincsei eltakart arca elé lógtak.
Szívem majdnem megesett a mellettem pityergő lányon, de feldúlt lelkem csak a
titkolózó lányt látta hiú szemeivel.
-Az egyszer
biztos, hogy kétszer is meggondolom, mielőtt berakom egy biszex csajnak…-
ráztam a fejem felháborodottság vezényelt hanggal. Ujjaimat kegyetlenül
tördeltem, miközben felnézve a sötétségbe borult felhőkarcolókat kémleltem,
amik mögöttem ácsorogtak némán. Komoran bámultak rám a titokzatos épületek,
talán szavakat kerestem rajtuk, amik még kimondhatóak, de percek múltán sem
lettek segítségemre.
-Előtted
leszbikusnak vallottam magam…- csúsztatta le kezét nedves arcáról, erős sminkje
enyhén elkenődött a könnyektől, világosrózsaszín rúzzsal mázolt szája
szívszaggatóan görbült lefele. Szavai lelkembe fúródó kristályként szaggattak
szét belülről apró cafatokra, szemeim is igen meglepő méretet vettek fel
másodpercek alatt.
-De hisz…
barátod volt!- dadogtam értetlenül, hisz a meglepődöttségtől nem jöttek számból
gyorsabban a szavak.
-Barátom? 17
éves koromban volt utoljára barátom…- vonta fel egyik szemöldökét, amitől már
leírhatatlan homály uralkodott el fejemben. Mint pár összegubancolódott
cérnaszál, lehetett volna jellemezni elmém, akárhogy próbáltam szétoldozni az
egyre növekedő csomót, lehetetlen! A valóságot keresve meredtem magam elé,
talán várva, hogy a lány szájából halljam a bonyolult helyzetet. Egy mindent
megmagyarázó gondolat nyílként hatolt elmémbe szótlan perceken át húzott
töprengés után. Mikor betoppant a „barátja” az idilli pillanatunk közepén, nem
láttam az arcát, nem hallottam a hangját… MinGi se említette soha, hogy fiú az
a valaki, akit egyszer mindennél jobban szeretett.
-Hónapokkal
ezelőtt… mikor a csengő szakított félbe minket…- súgtam egyesével magam elé a
szavakat, még mindig csak a sötétben tapogatóztam, de azt hiszem, minden kezd
kivilágosodni.
-A volt
barátnőm volt… Tina…- vitte le a hangsúlyt, nem gondoltam volna, hogy
folytatja, de egy tényleg ismerősen csengő név ütötte meg a fülem magas
hangján. A később hozzátoldott szótagokra felszusszantottam, a felismerés
hatalmas sóhaja lehetett, ami elhagyta a számat.
-Tina…-
érlelgettem a lány nevet hosszasan, visszaidézve a már rég elszállt mondatokat
a délelőttről. Lassan végiggondolva döbbentem rá a teljes igazságra, amiken
eddig sűrű köd ült, most kristálytisztán látom már. Egy jelenet égett szemeim
előtt, a pár órával ezelőtt megélt emlékek közül vágtam ki.
-Hogy hívnak?-
kérdeztem, miközben vigasztalás képp simítottam végig felkarján.
-Tina!- válaszolta
még mindig a könnyekkel küzdve. Vad, barna tincseit a szél tűrte el könnyes
arcából, mély, majdhogynem fekete íriszeivel nézett fel rám. Talán a biztató
mosolyomban kereste a megnyugvást egy ilyen csalódás után.
-HoSeok!-
vigyorogtam rá, miközben felé nyújtott kezemmel invitáltam bemutatkozó
kézfogásra. Készségesen fogadta el, így pár másodperc múlva apró tenyerét az
enyémben tudhattam. Finoman ráztam meg a törékeny végtagot, majd szelíden
engedtem el, hogy mindeketten visszacsúsztathassuk eredeti pozíciójukba.
Én voltam…
Én voltam mindvégig a tapló szemét, akivel megcsalta élete szerelme! És erről
egyikőnk se tudott. Ha megtudná… lehet mégjobban összetörne általam kicsit
összeforrasztott szíve, darabokra, rapityákra. A bűntudat erős fuvallata túrt
hajamba, az árulás lehelletei lihegés formájában törtek elő belőlem. Üvölteni
tudtam volna… Kiabálni, ordibálni, törni-zúzni.
-Tudom
hazudtam neked… valószínűleg soha többé nemakarsz látni…- térített vissza
gondolatmenetemből negédes, ám keservessé vált hangja.-De meg tudsz nekem
bocsájtani?
Az utolsó
mondatra meglepődötten vezettem rá tekintetem. A szél lágyan emelte le válláról
rövid haját, könnyes íriszeivel kereste a megbocsájtást szemeimben. Résnyire
nyitott száját egy szó se hagyta el, bár nekem kellett volna felelnem, én mégis
tőle vártam a következő hangot percekig. Végülis mi válaszoljak erre? Én
tényleg értékeltem volna, ha ismerteti a nemi identitását, mielőtt lefeküdtünk,
de ismételten egy elszalasztott esély lenne? Lehetne semleges választ adni,
esetleg az idővégtelenségig egymást bámulni semmit mondóan, ketten a sötétben,
még ki nem aludt lángok közt. Még mindig egyetlen szóra vártam, a sors meg is adta,
bár tudatnom kellett volna vele, hogy kitől várom a csöndet megszakító
gondolatot.
-Min!-
szólította meg a mellettem ülőt egy félénk fiú hang. Egyszerre kaptuk fejünket
a bejárat előtt állóra, bár egy rávetett pillantás nélkül is felismertem.
Ugyanaz az életkedvetlenség és bánat rítt zsebre vágott kézzel ácsorgó
alakjáról, mint bent a kanapén ülve. Ez esetben nem szánni kezdtem… Érzelmileg
nem tudtam hova tenni megjelenését. Örülnöm kéne, hogy a nekem feltett kérdésre
később adhatom meg a választ? Bosszankodnom kéne azon, hogy pont Jungkook lett
segítségemre? Zavarodott pillantásokat intézett felém, csodálhatta közös
megbeszélésünket Bár az sem szokványos, hogy a reggeli veszekedésük után mégis
itt vannak együtt. Ez az egész társaság mindenesetre érdekes felállás, és a
titokzatos csendről ne is beszéljünk, ami már percek óta feszeng a levegőben.
Mindenki farkasszemet nézve a másik kettővelvártuk a következő szót, úgy is
elszáll, de miért tartanánk vissza, ha már repülhet szárnyain a fogságban
tartott hang.-Mehetnénk lassan?- suttogta felmutatva a kezén ülő cuccokat, amik
látszólag a lányhoz tartoztak. Találgattam, de egy fekete retikül és egy
körülbelül M-es méretű bőrdzseki sehogy se illett a fiú karjára. A lány
válaszként csak fejrázva tápászkodott fel rideg ülőhelyéről, majd Jungkookhoz
tipegve bújt bele vékony kabátjába a srác segítségével. Tekintetemmel még akkor
is kísértem őket, mikor mellettem elhaldva pillantottak rám egy utolsót. MinGi
íriszeiből nehezen olvastam le az érzelmeket, talán újra bocsánatot kért nézésével,
Jungkook szemei nem láttak szívesen… Gondolom a gondolatai is valahova a
picsába küldtek, de nem igazán dúlt fel… annál inkább a lány alakjának
távolodása. Látóhatárig sétált tekintetem mellette, tovább már ő se haladt.
Tenyerembe temetve arcom szidtam magam… mindenért! Mégis mit kezdjek szánalmas
életemmel? Szívem legmélye igent ordított utolsó kérdésére, hiú eszem időt
kért. Felemészteni még akkor sem tudtam a bent látottakat, ahogy az a lány azokra
az ajkakra helyezte övéit, amik most az enyémek lehetnének, és azt a derekat
szorongatta, amit nekem kéne… És ha MinGi részéről semmi komoly nem volt
köztünk? Legalábbis, ha tényleg leszbikus… És mi az, hogy csak előttem vallotta
annak magát? Megváltozott ez? Részben vagy csak teljesen? Olyan jó lenne, ha
csak egyszer ennek a lánynak a fejébe láthatnék!
MinGi szemszögéből:
Némán
ballagtunk egymás mellett, már utcákra a bártól, egyikőnk se szólt, de én
éreztem, hogy magyarázatot vár az előzőre. Akárhányszor visszagondoltam könnyek
szöktek pirosas szemembe… Mégis, mit mondjak, hogy mondjam? Miért lesz mindig
ez a vége? Miért játszódik ez az egész körforgásszerűen? És, hogy mit akarok
HoSeoktól… még magam sem tudom! Kedvelem, ezt gondolom ő is tudja, de az a sok
minden, ami velünk történt… Nem tudunk egymás nélkül élni, de nem is tudunk
összejönni. Zsákutca, akármerre futok falba ütközök.
-Tudja…-
suttogtam magam elé, tudtam, hogy érteni fogja. Végre megtörtem a végtelensékig
nyúlónak tűnő némaságot, vártam, hogy további értetlen kérdéssel halmozzon el. De
nem tette! Egy biccentéssel adta tudtomra, hogy hallotta, talán mindvégig tudta
miről szólt az egész.
-Hogy
fogadta?- érdeklődött egy hatalmas sóhajjal, tekintetét a sötét aszfalton
tartotta.
-Rosszul…
-Gondoltam…-
festett magára egy kínos vigyort.
-Most mit
tegyek?- karoltam át derekát, ezzel megállítva lassú, ám egyenletes menetünket.
Lágyult szívvel viszonozta ölelésem, de ő a nyakam körül kulcsolta össze
karjait. Visszatarthatatlan könnyeim mellkasát áztatták, percek múltán
vigasztalásként vállamat koptató hajamba túrt, úgy szorítva magához jobban.
-Megéri
mindez érte?- kérdezte lélegzetfojtva, lehet félt a reakciómtól, ám inkább csak
elgondolkoztatott. Mégis miért szenvedek érte ennyire? A hiánya fokozni kezdte az
iránta érzetteket? Ez nem csupán szimpla kedvelés lenne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése