A semmi közepén (33. fejezet)

"A gondolattal egy időben éreztem meg kegyetlen fogait nyakamon, ahogy tüzes csókokat égetett bőrömre. Tehetetlenül álltam a falnak szorítva, levegővételeim egyre nehézkesebbeké váltak. Ennyit a belevaló, bátor lányról! Visszatért a régi, kihasználható Min…"

Időmúltával az apró csókok végén fogai közé szorította vékony bőremet, kicsit meg-megszívta égető, vörös foltokat hagyva rezdüléstelen nyakamon. Résnyire nyitott szájjal tűrtem kínzásomat, csak meredtem magam elé könnyes szemeimmel. Hogy szabaduljak ki? Lökjem el? Aligha megérezné… Szorítása egyre jobban nyomott a hideg falhoz, de hirtelen eltűntek ajkai pirosló bőrfelületemről. A néma csöndben csak hangos levegővételeit hallottam, bizonyára nedves íriszeimet vizslatta, hisz kezei még mindig a derekamon pihentek, lábával csak még inkább nyomott. Számítottam arra, hogy most az ajkaimra fog lecsapni. Fájdalmasan hunytam le szemeimet várva arra, aminek jönnie kell… Szinte számoltam vissza másodperceimet, de nem érkeztek dús párnái.

-Hiányoztál!- suttogta halkan, még a leheletét is éreztem ebből következtettem, hogy tényleg pár centire van ajkaimtől. Egyetlen szavába belerezzentem, és egy hangos sóhajt hallattam az apró helyiségben. Feszülten nyitottam fel újra szemeimet, de szemem világa nem tért vissza. Ugyanaz az üres sötétség heves szuszogással és forró bőre vadító égetésével, ahogy mégegyszer végig simított combomon. Hogy tud mindig egy másodperc alatt elkábítani?-Hiányzott az érintésed, hiányzott a csókod…- ezeket a szavakat már szinte tényleg a számra mondta, de még várt ajkaim letámadásával. Hiányoztam neki? Vagy csak a szex? Megdug egy takarítószertárban, majd ismét eldob? Ez a terve?... Azt hiszem megjött a józaneszem! Izmaim megfeszültek, szemeimben lángóló tűz lobbant hirtelenjében. Hatalmas erőt véve egy lélegzettel, löktem el izomból magamtól a fiút, amitől rögtön egy koppanás hallatszódott. A pár lépésnyire lévő ajtónak csapódott, persze nem túl erősen, hiszen mégis csak egy másfél fejjel alacsonyabb lány vagyok, de éppen elég volt, hogy egy pillanatnyi zavart okozzak ösztönök irányította fejében. Nem teljesen gondoltam át, mert úgy pont elzárta minden menekülési útvonalamat.  A sötétben tapogatózva keresgéltem valami után, de fogalmam se volt mi lenne az a valami, mikor elindulva felém megragadta a vállam, és előző helyemhez rántott, ami egy halk sikítást váltott ki belőlem. A falhoz érkezésnél kicsit belerezgett a szoba, ezúttal erőteljes ujjaival szorított rideg börtönömbe. Összekócolódott tincseim az arcomba lógtak (nem mintha zavartak volna a látásban, hisz még mindig csak a sötétség uralkodott), lélegzetvételeim egyre mélyebbültek.

-Eressz el!- szökött ki torkomon végre egy határozott szó.

-Na mi van? Beszélni is tudunk már?- nevetett fel cinikusan, és ismét éreztem rendkívüli közelségét ajkaimhoz.

-Mondom, eressz el!- ismételtem el fokozatosan vesztve türelmemet.

-Most miért vagy ilyen velem?

-Te miért vagy ilyen velem?- rivalltam rá továbbra is suttogva.-Eldobtál, azt mondtad vége… Most mégis miért kellek neked?- nőtt egyre a hangerőm, a végére talán el is érte az átlagost. Mintha pillanatnyi zavarában szűnt volna meg tenyere szorítása, szinte már lecsúsztak vállamről ellágyult kezei. Kihasználva a pillanatot kúsztam ki kezei közül, így könnyen megközelíthettem az eddig elzárt ajtót, bár a sötét miatt igen lassan sikerült. Féltem, hogy vakságom okán visszatud rántani, de nem tette… Hagyott elmenni! Mikor megtaláltam végre a fémkilincset, vissza se nézve futottam ki a sötét helységből, magára hagyva HoSeokot. Szaladtam ki az épületből, ahogy csak tudtam, attól függetlenül, hogy úgy érzetem, hogy elengedett, még bennem volt a félsz, hogy utánam jön. Már csak a sarkon álltam meg rádöbbenve, hogy tényleg egyedül vagyok a kietlen utcán. Az erős napfény égette összeszűkült szememet, tény, hogy nem a legjobb perceken át sötétben tartózkodás után kimenni a verő fényes napsütésre. Kicsit lihegve lépdeltem tovább úticélként az otthont kijelölve. A hazaút teljesen más volt, mint az oda… A madárcsicsergés immáridegesítő csipogássá vált, a zöldellő fák se tudtak már úgy visszamosolygoni rám. Magányos harcosként ballagtam lesütött tekintettel a szürkébe borult utcán, eldöntöttem, hogy küzdeni fogok, de csak menekülni tudtam. Egyszerűen lefagytam karjai közt…

HoSeok szemszögéből:

Gyémántként fúródtak szavai szívembe, az értetlenségtől leblokkoltam. Miről beszél? Mikor mondtam, hogy vége? Talán, mert nem értem ki időben a reptérre ezt jelentette? Lebénultam… Kezeim meglazultak törékeny vállán, minek hatására egy másodperc alatt slisszolt ki elgyengült szorításom alól. Nem tudtam után nyólni, nem tudtam megmozdulni. Az agyam is lelassult, szinte nem is engedte, hogy moccanjak… Semmisen bámultam magam elé, miközben halkan nyilt, majd csukódott az ajtó, figyelmeztetve elszalasztott esélyemre, megölve bennem a reményt… Isten adott egy utolsó lehetőséget, de én nem éltem vele…

„Elveszítetted… Örökre!”- suttogta egy hang belülről egyre gúnyosabban és gúnyosabban. Lehajtott fejjel ácsorogtam az üres helyiségben egy magamban. Lélegzetvételeim egyre mélyültek, gondolataim egyre csúfoltak. Szemeim ide-oda ingáztak a sötétségben, a belsőhangok alább hagytak, inkább egy kósza ötlet izgatott fel hirtelen. Még pár percig gondolkoztam, felkaptam a korábban földre dobott táskám, majd egy sprintet lenyomva rohantam ki az épületből. Az első napsugarak gyötrő csapással illették szememet, de ez se akadályozhatott meg tervem megvalósításában. Hunyorogva futottam tovább Szöul üres utcáin, meg nem torpanva egyszer sem. Hihetetlen sebességgel szeltem a járdát több percen keresztül, maratonom már végtelennek tűnt. Utolsó gyors lépteimet egy buszmegálló előtt tettem meg, majd lihegve támaszkodtam térdeimre. Az öreg, szatyros nyugdíjasok pár lenéző pillantást vetettek felém, egy-kettő oda is súgott a másiknak, de nem érdekelt. Pontosan tudtam melyik buszra szállok, és mikor érkezik meg a bizonyos közlekedésieszköz. Szinte másodperc pontossággal tudtam visszaszámolni érkezését, nem meglepően éppen akkor tűnt fel a közeli távolban. Hangos zajokkal járó megállása után nyitódott ki a fülledt jármű ajtaja, érdekes módon én voltam az egyetlen, aki erre a buszra szállt. Majdnem, hogy felugrottam, majd egy pillantást vetve a jól ismert sofőrre egy széles mosoly hagyta el addig komor számat.

-Annyeong haseyo!- hajoltam meg elötte illedelmesen, mire ő is elvigyorodott.

-Szervusz fiam, rég láttalak itt!- kacsintott rám jelezve, hogy tovább haladhatok az utastér felé. Lassú léptekkel szúrtam ki magamnak egy üres helyet, de meg kell mondjam, nem volt nehéz. A forró buszon aligha két ember koptatta a rozoga üléseket. Szinte helyet se tudtam foglalni az előre kiszemelt területen, mire újra útnak eredt a hatalmas jármű. Egy fintorral jeleztem ki nemtetszésemet a fülledt levegő után, ezért már öt perc után ragadtam meg a mellettem lévő ablakot, és egy mozdulattal rántottam ki résnyire friss levegő után sóvárogva. A hideg menetszél kellemesen hűs fuvallatot csapott arcomba az út teljes hosszán. Már-már somolyogva figyeltem a forgalmas várost az üvegen keresztül, mindenhol ízléses kirakatok, boldogan bóklászó embercsoportok. Célpontom felé haladva egyre csökkentek ezek száma, de ez még inkább mosolyt csalt arcomra. A városi zaj sem volt már olyan intenzív... A suhanó területek kezdték átvenni a városszéli hangulatot. Egyszerű házak, csönd és nyugalom. Talán ez kéne nekem? Még mindig rettentő érdekfeszítéssel kémleltem az egyre természetesebbé váló tájat, míg végül a sofőr be nem jelentette a végállomást. Felpattanva félóráig foglalt, napsütéstől forró ülésemről kaptam fel hátamra hátitáskám, majd egyet intve személyes jóbarátomnak ért talajt lábam. Egy hatalmasat szívva a városzéli frisslevegőből mintha haza értem volna. Végig nézve a szélfújta végtelen mezőn fordultam meg, és megállva a réglátott kőlépcső előtt vetettem egy hosszas pillantást a város látványát nyújtó táj felé. Innen tényleg mindent látni! Emlékszem, mikor utoljár voltam itt… pont ugyanilyen volt. Talán gazdagodott egy-egy felhőkarcolóval Szöul azóta, de a lényeg ugyanaz maradt. Az erős fuvallat zászlóként lobogtatta bő felsőmet sapkám alól kilógó tincseimmel együtt. Pár percnyi bámészkodás után nekiindultam a hosszas kőlépcsőnek, minek végén megtorpantam, leültem az árnyék hűtötte felületre, és onnan folytattam a városnézést. Pillanatokon belül arckifejezéseim elkomolyodtak, próbáltam kizárni a fájdalmakat, de most egyszerűen nem ment… Lábaimmal a földön terülő gizgazt kezdtem kaparászni, térdemre támasztott tenyereimbe süllyesztettem arcomat. A szél kellemes susogása volt talán az egyetlen, ami nyugodt környezetbe helyezett, meg talán a magány… Vagy mégsem?

-Szia!- szólalt meg egy lágy hang a hátam mögött.

-Hello…- vetettem hátra tekintetem, hogy tudomást szerezzek a lány kilétéről. Értetlenül mértem végig a lépcsőn lefele haladó, ismeretlen szépséget. Az arca nem a boldogságról árulkodott, bár mélybarna tincsei nagyrészét eltakarták, úgy is megállapítottam, hogy valószínűleg nem ázsiai. Pöttyös vászoncipője kopogott, ahogy tette a fokokat a romos, növénybenőtte kőépítményen. Világos, ütött-kopott farmerja és egyszerű szürke pólója sem azt a nőies alakot juttatta eszembe. Szépen lassan ért le mellém, és engedélyt se kérve foglalt helyet mellettem.

-Mi a probléma?- sóhajtotta Szöul ragyogó utcáit szemlélve. Mivel felemelte fejét, rálátást nyerhettem gyönyörűen káprázó, stötébarna szemeire, amin egy enyhe smink feküdt, de igazán jól állt neki. Nem tudtam, de nem is érdekelt, honnan tudta, hogy szívemet valami nyomja… talán, mert elzárva a világtól, a semmi közepén temetkeztem tenyerembe perceken át? Vagy boszorkány lehet? Az utolsó valahogy reálisabbnak tűnik…

-Lányok…- dörzsöltem végig arcomat kiszáradt ujjaimmal.

-Ismerős… És mi van ezzel a lánnyal?- faggatott tovább, már vagy ha ezer éve ismernénk egymást.

-Elvesztettem életem szerelmét… Aztán lett volna esélyem mégegyszer visszahódítani… de egy faszkalap voltam és elszúrtam.- meséltem nagyobb levegő szüneteket tartva.

-Hasonló volt már velem is…- nevette el magát kínosan.-Csak akkor szerintem nem én voltam a hibás…- folytatta fojtogató csillogással a szemében.

-Megbántott egy fiú?- érdeklődtem immár én is.

-Nem egészen… Egy lány volt az illető.- harapta be alsó ajkát kissé feszülten. Kósza gondolatok özönlötték el elmém. Lány? Mire akar ezzel kilyukadni? Arra…?

-Szóval te…- kezdtem bele kellemetlen mondandómba, de nem bírtam befejezni.

-…homoszexszuális vagyok.- mondta ki helyettem vigyorogva. Oh… hát erről van szó. De ő úgy látom büszke rá… Legalább nem titkolja ki valójában.

-És mitörtént veled meg azzal a lánnyal?- kérdeztem kíváncsian, ogy egész lehessen a róla alkotott történet.

-Megcsalt… egy fiúval!- törtek elő már tényleg könnyei. Hosszú hajába túrva sújtotta le fájdalmas tekintetét, úgy sírt a hideg kövön ülve. 

Szét nézve vártam valamiféle segítséget… most mit csináljak? Vigasztaljam? De mégis hogyan? Szipogása egyre lágyította a szívemet, minden egyes kristálykönny éket vert lelkembe. Hosszas töprengés után tártra nyitott karokkal húztam magamhoz a lányt egy ölelésre invitálva.

-Minden rendben lesz!- súgtam fülébe két simítás közt, amiket a hátán végeztem. Persze pár szó nem tépheti ki a veszedelmes emlékeket senkiből. Percekig pityergett karjaim közt, nedves arcát mellkasomba fúrta, tincsei alkaromra omlottak. Lehet egy idegen vigasztalása nem nagydolog, de remélem segíthettem neki.