Úgy tudtam... (29. fejezet)

"-Nem akarok megnyugodni!- lökött el magától, amitől hátra is estem, szerencsére kezeim időben kapcsoltak és meg tudtam támaszkodni tenyeremen érkezésem előtt. Terjedelmes perceken át figyeltem, ahogy térdenülve sír, könnyteli szemeit a szőnyegbe szúrta, a veszedelmes pisztoly alig fél méterre fekszik tőle a padlón. Mit kezdjek veled te lány? Ennyire összetörte a szíved az a srác?"

Jungkook szemszögéből:

Lassú, elnyújtott lépésekkel ballagtunk egymás mellett a belváros egyik sétáló utcáján. Minden karácsonyi fénybe borult, a hatalmas tömeg dideregve bámulta a villogó, ünnepi kirakatokat. Olyan csodálatos így minden… És még tökéletesebbé teszi az estét a mellettem vonagló lány. Mosolyt csal az arcomra, akárhányszor csak ránézek, mikor a levegő kipréselésekor apró párafelhő képződik puha ajkai előtt. Látszólag elgondolkodott… Maga elé meredve lépdelt az oldalamon, kezei zsebe mélyébe süllyesztve. És tessék… már megint csak rá gondolok! Próbálom kiverni a fejemből, de nem egy, és akármennyire igyekszem, egyre inkább akarom. Te lány… Mért teremtettek nekem, mikor engem nem neked teremtettek? Hirtelen felkapta fejét megzavarva zűrös gondolataim gyülekezetét. Szemei csillogtak az égősoroktól, amik a fejünk fölötti drótokon kígyóztak.

-Átkarolnál, kérlek? Kicsit fázom…- emelte fel tekintetét rám közelebb húzódva. Nem mondom, hogy nem ért váratlanul a kérdés, de szemrebbenés nélkül tettem azt, amit mond. Szorosan tartva magamhoz melegítettem átfagyott testét, és mintha a tempót is lelassította volna. Másodperceken belül olyannyira, hogy sziklaként gyökereztünk a földbe az emberek magával sodró folyamán.-Csókolj meg!- mosolygott felém fordulva, íriszei izgalomtól csillogtak. Hallucinálnék? Jól hallottam? Vagy csak az elmém szerette volna, hogy ezt mondja? A kérdésemre csakhamar választ kaptam, mikor a nyakamra csúsztatva kezét invitált egy vad csókba. Ez a mennyország lenne? Talán csak álom? Mindjárt felébredek rádöbbenve a rideg valóságra? A számba átcsúsztatott nyelve ébresztett rá, hogy ez bizony igaz, és nem csak a képzeletem szüleménye… De mégis miért? Mi történt hirtelen Min? Gyengéden vált el ajkaimtól, majd egy apró vigyort villantva ösztönzött továbbhaladásra.

-Mi-in?- dadogtam nevét szinte remegő kezekkel.

-Mondd!- fűzte fagyos ujjait az enyéim közé. Na jó! Minden rendben ezzel a lánnyal? Nem mintha nem élveztem volna, és nem ez lenne minden vágyam, de szimplán meglepett. Eddig még nem táplált irántam semmiféle ilyen érzelmet, most meg lesmárol a legnépesebb sétány közepén.

-Ez…- habogtam továbbra is zavartan, talán még egy kicsit el is pirultam, mint egy kisiskolás fiú. A győzelem édes görbületét se tudtam egyszerűen leszedni ajkaitól bizsergő számról.

-Nem tetszett?- somolygott tovább még lassítva tempónkon.

-De… csak azt hittem…- a mondatom ezúttal se tudtam befejezni. Nem tudtam hova tenni cselekedeteit… el kéne engednem magam, sodródni az árral? Válaszként csak hanyagul rántott egyet vállán, majd közelebb húzódva simult egymáshoz karunk, úgy ballagtunk tovább. Mért ellenkeznék, ha élvezhetem is?  Harminckét fogas vigyorral dülöngéltem az oldalán, tenyerét egyre jobban szorítottam. Csak fellángolás lenne részéről? Nem érdekel… vele akarok lenni! Csak félek, hogy csalódni fogok…

-Nem akarsz kicsit feljönni? Nincs otthon Jin…- szegezte rám gyönyörű szemeit, ahogy egy csöndesebb környékre tértünk. Ez az, amire gondolok? Most le akar feküdni velem? Ennek a lánynak már biztos valami baja van…

-Felmehetek…- egyeztem bele csak szemem sarkából nézve rá. A további úton kínos csönd ült a levegőben, talán kicsit el is távolodott tőlem, mintha már a kezemet se szeretné annyira fogni.  Kezdtek ismét elönteni gubancos gondolataim, amiket szinte lehetetlen átfésülni. Csak reménykedni tudtam, hogy nem vette észre a feszültséget, ami arcomra jól láthatóan kiült. Csak úgy kapkodtam a hűvös levegő után… Az a bő tíz perc elnyúlt óráknak tűnt, de végre már az utolsó, hótól ropogó lépteket tettük meg a házuk tövében. A liftben ügyet sem vetett rám, a bejárat előtt szintúgy… Na jó, én ezen a lányon nem tudok kiigazodni… Belépve a lakásba kellemes meleg fogadott, ami átjárta az egész testem. Kabátomat lehántva magamról, mintha minden kételyem is levetettem volna magamról, rontottam ajakainak hátrafelé vezetve szobája felé. Kicsit váratlanul érhette, és csípőmre csúsztatott keze, inkább eltolni akartak volna, minthogy közelebb húzni.

-Jungkook!- szakította félbe szenvedélyes csókunkat egyetlen mozdulattal.

-Nem akarod?- húztam fel szemöldököm két nyakpuszi közt.

-Nem…- kúszott egy fintor arcára, majd próbált ismét finoman eltávolítani maga mellől.

-Megjött?- jutott eszembe az egyetlen lehetséges opció, amiért nem akarja, de rá kellett jönnöm, hogy számtalan van…

-Nem…- nyújtotta el ezt az egy szót, nem nézett a szemembe. Akkor mért csókolt meg mindenki szemeláttára? Mért szorította végig a kezem? Úgy tudtam, hogy csalódni fogok…

-Úgy tudtam…- ismételtem el gondolatomat hangosan, majd szinte letépve a fogasra akasztott ruhadarabom ragadtam meg a kilincset. Csak úgy feltéptem azt a szegény ajtót és már vágtam is volna be…

-Hová mész?- állított meg édesen csengő hangja, de akkor még ez se tudott maradásra ösztönözni. Csak egy pillanatra megálltam, a küszöb határvonalat szelt két lábam közt.

-Meddig akarod még ezt csinálni velem?- mormogtam át vállam felett.

-Sajnálom… csak…- változott át a hangja, mintha sírna. Két szipogás után rájöttem, hogy nem gondoltam rosszul, szívem egyetlen lakója könnyeket hullajt… Én vagyok a megsértett, de egy pillanatra mégis ellágyult a szívem. Gondoltam szép nyugodt léptekkel visszasétálok mellé és szorosan magamhoz fonom, de a büszkeségem nem engedte… A győztes, hiú énem tovább hajtott, magabiztos léptekkel hagytam el a helyiséget. A szomszédok örülhettek, amilyen hangosan becsaptam szegény ajtót, majd kiesett. Sokszor vertek, át tettek semmisé, de ilyen megalázottnak még nem éreztem magam… Csak egyszer látnék ennek a lánynak a fejébe, hogy tisztába lehessek az érzéseivel! De szerintem ő se igazodik ki magán… Felesleges minden erőfeszítésem az emberek nem változnak. Hiába a kecsegtető remény negédes hangja, csodák nem történnek… legalábbis velem nem.

Jiwoo szemszögéből:

-Nem vagy az anyám!- csattant fel a legnagyobb tömeg közepén hisztérikus öcsém.

-Nyugodj le… én csak segíteni akarok!- csitítgattam, az emberek minket bámultak, nem tehettem mást. Mindenegyes szempár ránk szegeződött, én meg kínomban azt se tudtam hova süllyedjek. Sose szerettem feltűnősködni, most se változott ez az érzés.

-Nem akarok megnyu…- vágott neki hadarva mondatának, de tekintete megakadt, hangja elcsuklott. Mintha kiszúrt volna valamit a nagy tumultusban… Nyaknyújtogatva próbáltam keresni az emberáradatban azt a bizonyos dolgot, ami ennyire elvonta figyelmét, mire kiszemeltem a még a mi vitánknál is kirívóbb csókolózó párt. Kellett pár másodperc, hogy felismerjem a lányt, de akkor egyből levágtam a szitut... Tiszta sor… úgy tudtam én, hogy nem érdemes Seok közelébe engedni! És továbbra is megpróbálom megóvni tőle… Pár lenéző pillantást vetett ránk, mikor elhaladtunk mellettük, majd kissé erőltetetten hunyta le szemeit. Hányni tudnék ettől a csajtól… De HoSeokot ez miért dúlja fel ennyire?

*Egy hét múlva*

Min szemszögéből:

A telefonommal molyolva libbentem be a váróterembe a két fiúval oldalamon. Nem válaszolt… talán nem is érdeklem. De azt hittem fontos vagyok neki… és így kell rádöbbenem, hogy nem! Talán jobb is lesz így… könnyebb lesz az új kezdet.

-Biztos nem akarsz maradni még karácsonyra?- állt meg a hatalmas helyiség közepén szembefordulva velem bátyám.

-Minél előbb szabadulni akarok innen…- kémleltem körül nedves szemekkel. Végülis hiányozni fog ez a hely… De minden vég egy új kezdet!

-Vigyázz magadra!- szorította gyenge testem magához.-És ne fogadj el apától fegyvert!- suttogta fülembe, mitől egy félénk mosoly szökött az arcomra. Egy puszit nyomva homlokomra vált el tőlem, majd távolabb lépett, és vele harmóniában lépett közelebb a másik.

-Örülök, hogy te legalább eljöttél!- vigyorogtam rá, de a könnyektől inkább csak vicsorogtam.

-Én nem vagyok olyan, mint… tudod.- ingázott tekintete közöttem és a padló között.

-Köszönöm Jungkook mindent, amit tettél értem…- homályosodott el még jobban látásom. Minden összemosódott, és csak az ő alakját láttam tisztábban.

-Érted bármikor!- csúszott keze hátamra egy ölelésre invitálva. Kook volt a legjobb barátom, párszor közénk állt az, hogy ő többet érez, mint barát, de mindig ott volt mellettem, ha kellett. Szinte percekig tartottuk egymást karunkkal, majd a pillanatot a hangosbemondó érthetetlen hangja szakított félbe, ami a beszállás megkezdésére két meg minket. Hatalmas tömeg indult meg a mozgólépcső irányába, de én még egy utolsó búcsú pillantást vetettem hőseim felé.

-Mikor jössz vissza?- kérdezett terveimről testvérem.

-Amint, úgy érzem, hogy új életet tudtam kezdeni, és valamennyire elfelejtettem a régit…- nyeltem a mondatom végén egyet, majd utolsó búcsúszavak után még egy pillantást vetettem az ajtó felé, de nem jött el… A remény halt meg utoljára, de remélem az emlékeim közül ő fog először. Csak akkor fogtam fel, hogy nincs már visszaút, mikor a felfelé vontató szerkezet egyik fokára léptem. Nem is néztem vissza szimplán az új életem vezérelt, ami abban a pillanatban kezdődött. Hiányozni fogsz Szöul… Sok könny köt hozzád, de jó emlékek is. De még vissza térek!

HoSeok szemszögéből:

-Mit akarsz, mit csináljak?- förmedtem rá nővéremre, a szokásos napi vitánk immáron kezdetét vette.

-Azt akarom, hogy keress végre egy kibaszott munkát, cseszd meg…- köpködte a szavakat tartva a hangnemet.

-Felnőtt vagyok… MEGOLDOM!- ingáztam a konyha és a nappali között szemeimmel hol őt figyelve, hol a földet pásztázva.

-Hát kurvára nem úgy tűnik…- rázta meg a fejét egy gúnyos mosolyt festve forrongó arcára.

-Talán már rég kerestem volna egy állást, ha nem támadsz le folyton ezzel.- fordítottam neki hátat, a szavakat csak úgy a vállam felett szóltam hátra. Pár lépést téve a közeli asztal felé ragadtam meg testvérem táskáját, majd nagyot rántva rajta nyomtam a kezébe, de mozdulatommal ki is esett valami. Egész ismerős volt a földön heverő kütyü, leguggolva hozzá győződtem meg róla, hogy ez tényleg az én betörött telefonom, és nem csak képzelődtem.-Ez mit keresett nálad?- emeltem fel lassan a fejem. Nem felelt, egyre inkább feszült arcvonásait kémleltem. De égis mért vette el a telefonom?

-Öhm… biztos Taehyung rakta bele…- dadogott valami mentőszöveget, és hát nem volt túl hatásos! Rejteget előlem valamit… Feloldva a készülékem kerestem a kirívó dolgot, amiért elvehette, de csak egy beérkező üzenetre lettem figyelmes. Időközben a bűnbánó noonam filmbeillő léptekkel haladott a kanapé felé, amin helyet is foglalt, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Mégis mi ütött belé? Az üzenet tartalma miatt dugta el a táskájába? Már a telefonom se a régi… elég sok ideig tartott, míg behozta a kritikus SMS-t. Egy pillantást előbb vetettem a feladóra, de ott egyből lefagytam. MinGi? Mostanság elég sokat hívogatott, persze nem vettem fel, még haragszom rá, de akkor felettébb érdekelt az üzenet tartalma, szóval egyből nyomtam is rá.

HoSeok… Úgy érzem nekem sok volt ez a pár hónap itt Szöulban. Úgy döntöttem, hogy vissza utazom Magyarországra, hogy új életet kezdhessek… Szeretnélek elfelejteni, és időre van szükségem ehhez. De tudd, hogy hiányozni fogsz, és élveztem a veled eltöltött időt! Ma négykor indul a gépem, ha szeretnél elbúcsúzni, ha nem ég veled!

Döbbent tekintettel olvastam végig ezt a csekély sorból SMS-t, de hatalmasat szúrt a szívembe… Elmegy? Szükségem van rá… nem engedhetem el!

-Mért csináltad?- csattantam fel Jiwoora, miután a zsebem mélyére csúsztattam a kütyüt. Nem értem miért csinálta ezt… Még oka se volt rá… Vagy igen?

-Ugye nem akarsz visszamenni ahhoz a ribanchoz?- vetett felém pár lenéző szót hátra fordulva a díványról. Szóval még neki áll feljebb.

-Miről beszélsz?- szűkítettem össze szemeimet.

-HoSeok… Ne próbáld tagadni!

-Mit ne tagadjak? Te teljesen megőrültél!- ráztam meg a fejem felkerekedve a hideg járólapról.

-Szerintem inkább a dilis exbarátnőd őrült meg…- kezdett bele alapból zűrösen monológjába.-Sosem fog békén hagyni, ha nem mondod meg neki, hogy tényleg vége. És nem is hinném, hogy elmegy csak így akarja meglágyítani a szíved…

-Te teljesen meghibbantál…- ráztam ismét fejem, beszéde közben pár könny is megjelent a szememben. Próbáltam őket visszatartani, de a megbánás szívbefúró fuvallata erősebb volt nálam.-Mennyi az idő?- vetettem egy sebes pillantást a falon csüngő régi órára, de a mutatói láttán az állam leesett, a szemeim kidülledtek. Fél négy? Mi a szar? Egy kitartást ösztönző gondolat keretein belül szakítottam le a fogasról a kabátom, és még magamra se aggatva téptem fel az ajtót.

-HoSeok!- kiáltott utánam, de csak egy hangos ajtóbecsapással válaszoltam. Szinte ugráltam le a lépcsőfokokról, majd az utcára kiérve egyre inkább egy taxit keresve nyújtogattam a nyakam. Mi lesz, ha nem érek oda? Nem hagyhatom, hogy csak így tűnjön mellőlem…

 Futva szeltem át a reptér hatalmas tereit a lányt keresve, de kissé nedves szemeim sehol se találták… Talán már a váróteremben van… Tüdőmet kiköpve kapaszkodtam meg a kétoldalas ajtó félfájában, mert a lendület vitt volna tovább. A műanyagot szorongatva figyeltem a mozgólépcsőn tömörülő embereket, mikor megpillantottam egy gyönyörűen csillogó, barna hajat, aminek tulajdonosa már majdnem felért. Térdre rogyva néztem végig, ahogy szimplán kisétál az életemből örökre. A járólap hideg érintése lefagyasztott csókokkal hintette teli lábamat, de a szívemet mardosó fájdalom ennél jobban zavart. Pár másodperc alatt tett magává az összes közös emlék újra, fényárasztotta arca égett előttem, és az a negédes gyöngypár rabjává ejtett. Elszúrtad HoSeok! Gratulálok, az egyetlen lányt, akit szerettél is elűzted magad mellől… Hogy lehetsz ilyen balfék? Egy senki vagyok… Egy jó nagy senki!

-Kicsit elkéstél…- csengett fülembe egy ismerős hang, aki már egy ideje mellettem ácsoroghatott, de hangos gondolataimtól észre se vettem. Jungkook… A fiút látva beugrott a pár nappal ezelőtti utcaközepi csókjuk képe. Ha nem lett volna elég az addigi fojtogató fájdalom, még a régiek is tetézték, és így juttattak el a teljes romba dőléshez. Lekapva róla tekintetem meredtem továbbra is magam elé, mély levegőkkel próbáltam nyugtatni magam, de akkor már semmi se segített. Darabjaira hullott szívem szilánkjai nehézkednek rám, a hideg kínzáson kívül nem érzek mást. Azt hiszem hagytam elengedni tudatomon kívül… mekkora egy seggfej vagyok!