Engedj el! (28. fejezet)

"Hirtelen késő esti fáradtság ült szemeimre, orromat a kórteremben álló áporodott levegő zavarta. Lassan újra jött egy ápolónő a vacsorámmal, ami két vajas pirítósból állt. Hol van még mindig Jin? Ma már nem is jön…"

Az álmok vadregényes mezejéről már rég visszatértem (tény, hogy az elmúlt éjszaka nem időztem sokat ott), mégis becsukott szemmel pihentem ágyamban órák óta, mint egy a kóma ijesztő világában rekedt lelkű test.  Órák óta… Csak vártam és vártam… de semmi! Jin talán megfeledkezett volna rólam? Ne gondolj ilyesmire Min! A bátyád szeret téged és sosem hagyna cserben… ugye? Minden olyan csendes és világos, de a fényt az ébredező nap perzselő sugarai hintették körül a szobában. Pont, mint tegnap… pont ugyanígy vártam rá. Az ajtó is ugyanúgy nyikorgott.

-Késtél…- motyogtam még mindig csukott szemekkel. Nem kellett rá néznem, tudtam ki az… lehet tegnap elhibáztam, de most biztos voltam benne.

-Késtem?- értetlenkedett, még a cipője topogása is megszűnt ez pillanatra.

-Késtél!- ismételtem meg az előzőnél egy kicsit erélyesebben. Pozíciómon nem változtattam… még mindig ugyanúgy feküdtem fehér ágyamban lehunyt szempárral.

-Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam jönni…- indult meg megint felém.-…csak dugóba keveredtem.- éreztem meg hideg ujjait gyenge kézfejem körül, amit lassú mozdulatokkal burkolt be, úgy szorította. Dugó? Biztos a nagy hó miatt… Látod, mégis van magyarázat, és nem csak elhanyagolt.-Hogy érzed magad?- tért rá percek múltán hogylétemre.

-Jobban…- mormogtam számat balra húzva.

-Fáradt vagy?- figyelt fel összezárult pilláimra és rekedtes hangomra. Hogy fáradt vagyok-e? IGEN! Belefáradtam az életembe, hogy mindent egy pillanat alatt el tudok cseszni, meg, hogy az öldöklő fájdalmak mellett maximum egy napig élvezhetem a jó dolgokat… azután minden darabjaira hull a szívemmel együtt…

-Kicsit…- nyögtem szimplán csak ezt a szót a napestig mesélhető problémáim helyett.

-Akkor pihenj csak! Addig beszélek az orvossal.- simított végig a karomon. Bár szemhéjaim elzárták tőlem a külvilágot, de még így is előttem ég mosolya, amit rám villantott valószínűleg. Az ajtó halk nyikorgása jelezte, hogy egyedül maradtam a szobában. Magány… ismét…

*Pár nap múlva*

Az otthon kellemes melege és jellegzetes illata csapott meg először a lakásba érve. Hosszan elnyúló, egyedülléttel teli napok után végre újra a kanapénkon fekhettem és tvzhettem. Mosolyt csalt az arcomra, hogy visszatérhetek a régi kerékvágásba, de beleborzongtam, mikor HoSeok rideg tekintete villant fel előttem, amivel holnap fog bámulni egész végig. Holnap „nagy” bejelentés… Elment az egész élettől a kedvem… abban a pillanatban szívesen visszamentem volna önként és dalolva a kórházba.

-Min, el is felejtettem mondani, hogy kerestek a Big Hittől…- battyogott a dívány mögé bátyám egy kerámia tányért tisztogatva egy rongyos kendővel.

-Hüm?- szegeztem rá szemeimet jelezve, hogy folytathatja mondandóját.

-Holnap nem kell bemenned…- rántotta meg széles vállait, és azzal battyogott is vissza a konyhába.

-Hogy-hogy?- kaptam fejem távolodó alakja után.

-Előszöris szeretnék, ha még pihennél…- vittel le hirtelen a hangsúlyt, mintha első elgondolásában nem tervezte volna befejezni a mondatot, mégis meggondolta magát.

-Másodszor…?- siettettem felhúzott szemöldökkel. Mit ne mondjak… kissé bepánikoltam a váratlan mondatvégtől. Elhallgat előlem valamit? Ijedten meredtem magam elé, de volt, hogy Jin konyhában tevékenykedő alakját fürkésztem kikerekedett íriszeimmel.

-Kell kis idő, mire új tanárt találnak…- sóhajtotta, mielőtt már kezdtem volna megnyugtatni magam. Tekintetével az általa pakolt edényeket pásztázva egy másodpercre se véve le róluk szemeit.

-Mi?- kúszott arcomra egy értetlen fintor. Nem állt össze a kép… Hogy értette, hogy új tanár?

-Elvileg felmondott az a suhanc… Hogy is hívják?...

-HoSeok?- fejeztem be döbbenten monológját helyette, akármennyire nem állt szándékomban.

-Az…- nyújtotta el hosszan ezt az egyetlen hangot.-Na mi van? Ennyire megvisel?- fedezte fel sokkos állapotom, ami az arcomra ült. Nem tudtam felelni, talán még csak később is jutottak el a szavak az agyamig. Látszólag a padlóba vájtam tekintetem, de igazából elmerültem elmém megrettent világában. Egyszerre estem a porba, de ugyanakkor kicsit meg is nyugodtam a lelkem mélyebb bugyraiban. Hiszen, ha holnap nem találkozunk, nem is tudok neki tálalni a dolgokról… Lehet holnap nem fogunk találkozni, de mindjárt elintézzem, hogy ma láthassa a bánatos képemet. Mégis mért hagyta ott a céget? Tuti miattam… Mi másért? De nem akarom, hogy csak így kisétáljon az ajtón életem teljesen üres szobájából. Nem engedhetem, hogy csak így eltűnjön mellőlem, mintha mindig is csak egy árnyék lett volna a képzeletemben. Nem hagyhatom, hogy csak úgy elengedje hideg, reménytelen kezem, amit lassan már senki sem szorongat.

JiWoo szemszögéből:

-HoSeok, kéne találnod egy új munkát… Nem ülhetsz itthon egésznap tétlenül!- követtem mindenhova fel-alá járkáló alakját anyás hanggal.

-YoonGi se csinál semmit…- rántotta meg a vállát közömbösen. Gondoltam régebben, hogy sokszor kell, majd veszekednem vele ezzel kapcsolatban, de nem hittem, hogy már eljött az ideje… Őt tényleg nem érdekli a jövője?

-Ugye tudod, hogy ezt így nem csinálhatod?- fejeztem ki jobban felháborodásom úgy, hogy karjánál fogva fordítottam magam felé öcsémet, akinek eddig csak a háta közepébe tudtam nézni.-Ígérd meg, hogy holnap neki állsz állást keresni!- szegeztettem tekintetét az enyémbe. Mint egy még lázadó kamasz vágta a képeket parancsolgatásom hatására. Nem válaszolt… csak ellenségesen fürkészte íriszeimet.

 Még mindig próbáltam sugározni komoly, nyugodt természetem, hátha behatást nyerek rá, ami egy pillanatra meg is csillant szemeiben, de a másodpercet a csengő idegesítő kerregése szelte szét. Még pár pillantást lopva tőle araszoltam az ajtóhoz. Mielőtt kinyitottam volna, még egyszer visszanéztem, de testvérem hűlt nyomát se találtam. Még mindig HoSeok egykori helyét vizslatva tártam fel a fafelületet, és csak aztán vettem szemügyre az érkezett lányt. Felismertem… Ugyanaz a „hajléktalan”, akit pár napja láttunk itt a ház előtt. Persze nem vettem be öcsém dumáját már akkor sem, mert ez a csaj minden csak nem csöves. A gondolataim összekuszálódtak és fogalmam se volt akkor, hogy ki lehet ő… és mért keresi ennyiszer a testvérem?

-HoSeok itthon van?- sóhajtotta köszönés nélkül (ami már-már pofátlanság volt), szemeit mögém szöktetve kereste a fiút a nappaliban.

-Most épp nem ér rá…- erőltettem magamra egy műmosolyt.

-És Taehyunggal tudnék beszélni?- faggatott tovább, mielőtt becsaphattam volna előtte az ajtót.

-Most sajnos nincs itthon…- próbáltam rövidre zárni a témát.

-Megmondanád HoSeoknak, hogy kerestem?- vetette rám az amolyan kiskutyatekintetét. Íriszei meggyültek a csalódás csillogó könnyeivel, de láttam, hogy próbálja tartani magát előttem. Na jó… mégis ki ez a lány?

-Majd átadom.- szökött ismét egy álgörbület az arcomra, de ezúttal nemcsak gondoltam a fatárgy becsukására, hanem cselekedtem is mielőtt még egy szó kicsúszhatott volna a száján.

-Ki volt az?- battyogott ki szobájából Tae egy tálat szorongatva.

-Hittérítők…- találtam ki egy hihető hazugságot. Mondjuk engem ez a csaj rendesen kitérített a hitemből…

-Ohh… azok olyan idegesítőek…- vigyorgott tovább haladva a konyha felé. Nem tudom ki ez a lány, de nincsenek jó előérzeteim… Nem hagyhatom, hogy az öcsém közelébe kerüljön!

Jin szemszögéből:

Gondosan kevergettem a lábosban rotyogó vacsoránkat, mikor hangos ajtócsapódással érkezett meg végre Min sétájáról, de nem hinném, hogy csak egy átlagos fejszellőztetés volt a környéken, ahogy mondta.

-Min…- szólítottam, hátha szeretne beszélni róla (mert szinte száz százalékolom, hogy annál a HoSeok gyereknél volt), de másodperceken belül szelte át a nappalit, és már a szobája bejárata csapott hangos zajt. Gyorsan lekaptam a tűzhelyről a fazekat és siettem utána. Sokszor volt már ilyen és akkor mindig jót tett neki egy kis beszélgetés… Az esetek nagy részében, azért volt szomorú, mert piszkálták a suliban, hogy koreai, sokan le is kínaizták őt… Persze nem, mintha nekem nem lett volna ilyen problémám. Lassan nyomtam le a helyiség kilincsét, és először csak bedugtam a fejem, de rögtön elképedtem…

-Te meg mit csinálsz?- kiáltottam félre lökve az ajtót, majd gyorsan meghibbant húgom felé vittek a lábaim.-Te megőrültél?- rántottam el fejétől a jég hideg fegyvert, mire sírásban tört ki.

-Hagyj elmenni!- kiáltott rám amolyan hisztisen, de ez nem az én testvérem volt… Ez valami elmebeteg, megveszekedett csaj volt, csak a csillogó szemébe kellett nézni. Nagy erőt fejtett ki, hogy vissza tudja illeszteni halántékához a rejtélyes pisztolyt, de óvón szorítottam csuklóját. Féltem, ha egy másodpercre is elengedem, azt az élete bánja.  Íriszeiben még mindig ott volt, ami nem tette őt azzá aki, és csak meredt beteg tekintetével szemeimbe. Percek hosszán úgy álltunk, erőlködve egymás karja ellen, persze én jóval erősebbnek bizonyultam nála…-Mért nem engeded, hogy véget vessek az életemnek?- szűrte a szavakat megtörve a hosszas csendet, mire talán végre feladta kezem ellen indított hadjáratát.

-Mert szeretlek!- suttogtam a húgom keresve legbelül.

-Engedj el!- sikoltott fel sírós hangon, akkor már tudtam, hogy nincs vele minden rendben… szakember segítségére szorul, ez már tényleg beteges! Ezzel egy időben ejtette el gyilkos fegyverét, majd a földre rogyott. Csuklóját még mindig a kezemben tudhattam, és rájöttem, hogy többé sose engedhetem el… Minnek komoly baja van és erre már nem vagyok elég én! Most úgy behúznék annak a gyereknek… Biztos ő bántotta meg! Ha már öngyilkosságra vetemedett idegileg kikészült testvérem.

-Nyugodj meg…- guggoltam le hozzá elnyúlt gondolatmenetek végén.

-Nem akarok megnyugodni!- lökött el magától, amitől hátra is estem, szerencsére kezeim időben kapcsoltak és meg tudtam támaszkodni tenyeremen érkezésem előtt. Terjedelmes perceken át figyeltem, ahogy térdenülve sír, könnyteli szemeit a szőnyegbe szúrta, a veszedelmes pisztoly alig fél méterre fekszik tőle a padlón. Mit kezdjek veled te lány? Ennyire összetörte a szíved az a srác?