Sose engedj el... (26. fejezet)

"Már nem éreztem a rosszullétet, a hó csípő hidegét, a szívemet mardosó fájdalmat. Minden olyan békés és nyugodt lett, már az égvilágon semmi se bántotta megnyugvást kereső lelkem."

Lassú léptekkel haladtunk sötét utunkon erőadó útitársam társaságában. Mármint csak én sétálok… ő csak egy füst, csak gomolyogni tud mellettem. Tág szemekkel (mégis zavaros elmével) vizslattam végig újra és újra ködszerű örömfelhőt. Még ebbe a bánatos világban is képes kicsalni belőlem egy mosolyt. Immár egy apró görbülettel az arcomon ballagtam útmutatóm oldalán, lépéseim egyre rövidültek. Ahogy én, ő is lassított, hogy egységes tempóban haladhassunk az út további részén. Őszinte íriszeimmel még mindig őt fürkésztem, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy a füstből egy emberi alak kezdett kirajzolódni. Először csak nagyon halványan lehetett kivenni az alakuló férfitestet, aki inkább csak a földre meredt. Elképedt arckifejezésekkel fejeztem ki meglepődésemet és, ahogy kezdtem felismerni az ismerős vonásokat, egyre inkább törekedtem nem ennyire kidülledt szemekkel bámulni. Nem volt idegen a fekete haja, nem volt a jellegzetes, óriási szemszempár éden csillogása. Mindig ott van velem a borongós napokon, bármikor képes megvédeni. Egy hosszan elnyúló pillantás közben emelte rám aggódást sugárzó tekintetét, de biztatást nyújtott lágy mosolyával, amit rám villantott. Elnyerve a bizalmamat én is visszasomolyogtam rá, bár az enyém sokkal félénkebb volt, szemeimben is lehetett látni a rémültséget. Minden lelassult… a lépéseink, mozdulataink, a pislogásaink, a szívverésem, ami beharsogta az egész teret hangos dobogással. Ahogy vizslattam minél tovább erősugárzó arcát, egyszer elkezdett homályosodni minden, míg el nem sötétedett előttem minden.

Megborzongva az ijedségtől nyitott fel erőtlenül nyíló szemhéjamat. Már a valóvilágba ébredtem… nehéz volt megállapítani, hisz ugyanaz az arc tárult elém, mint másodpercekkel ezelőtt, de eltűnt a vigyor… Helyette egy aggódó, összeszűkült tekintetet figyeltem pár pillanat óta. Elmosolyodott… Szavak se kellettek ahhoz, hogy kifejezze örömét ébredésem iránt. Pár perc után kezdtem furcsállni, hogy körülöttem minden fehér. Még mindig nem szólva hajolt el tőlem, hogy fel tudjak ülni és körbekémlelhessem a szobát.

-Hol vagyok?- nyögtem be összeszűkült szemekkel. Nem tudtam teljesen beazonosítani a virító kórtermet. Kórházban lennék?

-Kórház…- válaszolta egyszerűen szimpla karba tett kézzel.

-Miért?- vakartam meg értetlenül a tarkóm, miközben végig vezettem tekintetem a rám kötött infúzión.

-Hát nem is tudom… Nálad biztos teljesen normális -8°-ban a fagyott padon szunyókálni egy szál pulcsiban…- hordott le cinikus hangvétellel.-Elmondanád mégis mi a fene ütött beléd?- köpte maga elé a számomra megbotránkoztató szavakat. Most mi ez a stílus? Mért beszél így velem?

-Sajnálom…- suttogtam, mint valami megszidott gyerek.

-Sajnálod? Mi van, ha nem találnak rád azok a járókelők? Én meg agyba-főbe kerestelek a cégnél, te meg csak szó nélkül lelépsz? Normális vagy? Az életedet veszélyezteted…- akadt ki teljesen össze-vissza hadonászva kezével, hangját talán még az épület másik felén is hallhatták.

-Kérlek, ne kiabálj…- suttogtam, miközben az első könnyek szöktek a szemembe. Erőtlen voltam és legyengült, elviselhetetlen volt a kiakadása… De lehet, hogy csak nem vártam volna ezt tőle. Lehet túl sokat fáradozott értem, meg sem érdemlem… Ő ott keresett órákig, bejött a kórházba hozzám én meg csak úgy otthagytam szegényt bajba sodorva magam, rabolva az ő idejét.  Egy csődtömeg vagyok, mindenkinek jobb lenne nélkülem! Mikor látta az általa előcsalogatott sós cseppeket mintha rideg szíve hirtelenjében megolvadt volna, kiszabadult volna jeges otthonából visszatérve az együttérző, az igaz barát. Megbánó, már-már könnyes tekintettel vizslatva indult meg felém filmbeillő léptekkel, majd megállva az ágyam mellett ölelt át szorosan. Egy tett üzent számomra ezer szót… eszembe jutatott ezer emléket. Jót, rosszat… mennyi mindent átéltünk már együtt, és még mit fogunk? Mikor fog szertefoszlani az általunk szövögetett sorszsinór, mikor fog elágazni közös utunk? És addig mennyi minden fog történni velünk… Fogni fogja a kezem és vigyázni fog rám, míg tud? Vagy észre se fogom venni, és csak úgy elillan mellőlem, mint egy gondolat? Sose engedj el Jeon JeonGuk! Szükségem van rád…

-Ne sírj!- súgta a fülembe, majd eltolva magától törölte le könnyeimet hüvelykujjával, a többit meg az államra támasztotta. Szemei ide-oda ingázva meredtek nedves arcomra, majd egy apró biztató mosolyt villantott rám, amitől nekem is vigyor ült az arcomra. Így bámultunk egymás őszinte íriszeibe perceken át. A sós cseppek felszáradtak, a fájdalom elmúlt… Remegő ajkai lassan közelítettek tehetetlennek tűnő szám felé. Egyre közelebb és közelebb került, én meg annál inkább ijedtem meg az eseményektől. Addig rezzenéstelen pillái összezárultak, ujjai egyre közelebb húzták az állam magához. Eddig tartott a megható baráti pillanat… Talán tévedtem volna? Ő se akar többet csak a testem? Azt hiszi HoSeok után van esélye nálam?-Hiányzik a csókod…- szólalt meg pár centire ajkaimtól újra felnyitva szemeit, amik vágytól csillogtak.-Még egyszer megakarom ízlelni puha ajkaidat, érezni akarom édeni érintésed forró bőrömön. Fogni akarom a kezed, mikor végig sétálunk egy utcán, és megcsókolni téged, mikor csak szeretném. Azt akarom, hogy légy az enyém… örökre!- suttogta hol íriszeimet, hol a számat pásztázva.

-Kook én még…- nyögtem ijedtségemben.

-Tudom…- fojtotta belém a szót.-Vagyis hát, most már nem tudom, mit gondoljak…- dobta el rólam tekintetét.

-Én se…- nevettem el magam szánalmamban.

-Nincs még egy ilyen lány…- vezette rajtam végig szemeit mosolyogva.

-Még egy ilyen szerencsétlen?- ráztam meg a fejem finoman.

-Még egy, akit ennyire szeretek!- válaszolta egyszerűen egy széles vigyorral. Szinte fel sem fogtam a történteket, de már is birtokba vette ajkaimat engedély nélkül. Nagy élvezettel ízlelgette kissé kirepedezett szám, de egy indulat egyből eltolta tőlem.-Nem érzel semmit…- lépett hátrébb lesütött tekintettel. Feleletként csak lágyan megráztam a fejem és éreztem, hogy a könnyek ismét ellepni kezdik íriszeimet.-Jobb lesz, ha megyek…- indult meg lassú léptekkel az ajtó fele egy sóhajtás közepette. Fájdalmas tekintettel kísértem végig útján, de az ajtónál megállt.-Jin mindjárt ideér a cuccaiddal. Vigyázz magadra!- suttogta, és ezzel ki is lépett a kórterem ajtaján, amivel egy időben tört ki belőlem a sírás. Először a maró cseppek homálya, majd az előttem eluralkodó sötétség vakított el, míg nem minden el halkult.

Egyedül vagyok… Nincs mellettem senki a sötétség végtelen birodalmában. Merre menjek? Jobbra, balra? Most már sose találok ki innen…

HoSeok szemszögéből:

-Ki volt ez a lány?- nézett összeszűkült szemekkel rohanó alakja után.

-Nem tudom…- hazudtam megrázva a fejem. Csalódva húzódtam el tőle, majd a kaputelefonhoz araszolva ütöttem be a kódot, de egy hang megállított.

-Akkor honnan tudtad a nevét?- tette karba vöröslő kezeit.

-Csak mondtam valamit…- füllentettem ismét.- Na! Gyere!- tártam ki az ajtót, hogy magam elé engedhessem, de ő csak állt kint a havazásban.

-Hmm…

-Gyere!- szóltam rá még egyszer.

-Nem megyek, míg el nem mondod ki ő…- makacskodott tovább.

-Na jó… Hajléktalan és állandóan itt csövezik.- találtam ki a lehető legjobb mentőszöveget.

-Tényleg? Nem úgy nézett ki…- nézett végig a friss hóba látszódó lábnyomain.

-Szegény egy szál pulcsiban járja az utcákat… neked nem elég hobó? Na, gyere már!- invitáltam be újra.-Ha nem jössz, kint maradsz!- villantottam rá egy széles mosolyt. Erre már vigyorogva jött, szerencsémre nem kellett tovább álldogálnunk a hidegben. A lépcsőház jóleső melege azonnal átjárta az egész testem.

-Taehyung?- vetette fel kérdését, mihelyst felértünk.

-Gondolom nincs itthon…- rántottam meg a vállam, ahogy a kosárba dobtam a kulcsom.

-Értem…- nézett körül a nappaliban.-Milyen régen voltam már itt…

-Jöhetnél gyakrabban.- léptem mellé, miután én is megszabadultam a felesleges ruhadarabjaimtól.

-Nem rossz ötlet…- villantott rám egy hatalmas vigyort.

-Na, mi az a nagy bejelenteni való?- húztam magam után a kanapéhoz.

-Szöulba költözöm…- kezdett el ugrálni és tapsikolni.

-Tényleg?- döbbentem le.-Ez szuper!- alig fejeztem be a mondatot, de már a nyakamba is ugrott.

-Holnap segítesz költöztetni?- eresztett el percek után.

-Holnap dolgo… zom.- akadtam meg mondatom közben, mikor eszembe jutott ő…

-Ja… akkor majd megkérek mást.

-Tudod mit? Hagyjuk! Segítek!

-De muszáj be menned dolgozni!- ráncolta össze homlokát, mire én csak legyintettem.

-Inkább igyunk valamit ennek örömére!- kacsintottam rá, és ezzel el is indultam a konyha irányába. Kikerestem a legjobb pezsgőt a sok közül, felbontottam, a konyhaszekrényből levettem kettő poharat, majd nem túlságosan sietve öntöttem magunknak.-Már itt is vagyok.- tértem vissza mosolyogva a nappaliba. Somolyogva vette el tőlem az egyiket, majd koccintás után mindketten beleittunk italunkba. Én persze egyből lehúztam, ő meg komótosan kortyolgatta percek múltán is.-Hú, ez jó!- battyogtam a konyhába, hogy újra tölthessem megüresedett poharam.-Te kérsz még?- kiabáltam ki.

-Nem, köszi…- kóstolt bele ismét, még félig tele volt az övé.

-Rendben…- húztam le az újratöltött pohár tartalmát. Mintha ez lenne a megoldás… Régen egy jó kis ivás mindig elfeledtette velem a gondjaimat. Akkoriban minden jó volt… Már az utolsó cseppek folytak le a torkomon, mikor ismerős hangon pityegett egyet a telefonom. Szinte lecsapva a kezembe szorongatott, üres tárgyat kaptam elő a zsebemből a készülékem, hogy megnézhessem az érkezett SMS-em. Ledöbbenve olvastam végig a pár szóból álló üzenetet. Dühömben a padlóhoz vágtam az iphoneom, ami elég szépen összetört. Levegő után kapkodva bámultam a megrepedt készülékre, legszívesebben rá is tapostam volna… aztán kidobtam volna az ablakon, visszahoztam volna, és kalapáccsal agyon ütöttem volna, míg rapityára nem törik. 

-Minden rendben?- sétált ki a konyhába választ keresve a rejtélyes hangra, ám ő is elképedt, mikor megpillantotta a földön heverő kütyüt.

-Persze… minden a legnagyobb rendben!- ragadtam meg a piásüveget, amiből egy hatalmasat kortyoltam.

-Nem úgy tűnik…- lépett közelebb egy grimasszal végig vizslatva haragos arcom.-Nem kéne többet innod!- vette ki az üveget a kezemből.

-Nyugi már!- rántottam ki ujjai szorításából és ismételten beleittam.

-HoSeok, állj le!- szólt rám erélyesebben. Felemelt hangjára elemeltem a számtól, és csak bámultam aggódó szemeibe. Eddig mindig megóvott a bajtól, de már felnőtt vagyok, a magam ura.