Törött pohár szilánkjai (27. fejezet)

"-Nyugi már!- rántottam ki ujjai szorításából és ismételten beleittam.

-HoSeok, állj le!- szólt rám erélyesebben. Felemelt hangjára elemeltem a számtól, és csak bámultam aggódó szemeibe. Eddig mindig megóvott a bajtól, de már felnőtt vagyok, a magam ura."

Tae szemszögéből:

-MinGi, kérlek ne csináld ezt! Csak adj még egy esélyt!- térdeltem le szememben a lámpafénytől csillogó könnyekkel. Puha kézfejét hatalmas tenyereim köze csúsztatva esedeztem előtte, mint valami ficsúr.

-Felejts el!- rántotta ki kezét szorításom közül, és azzal a lendülettel keresztezte meg karjait maga előtt.-Azt hittem te más vagy…

-Tudom, és ez a másfél hónap ráébresztett, hogy mekkora hiba is volt…- kúsztam a földön a konyhához közeledő, tökéletes alakja után. Magamra se ismerek…

-Hagyj békén!- ragadta meg a pulton heverő poharat, amit pont elém vágott le, és milliónyi szilánkra tört, mint a szíve miattam. 

 Az ijedségtől hirtelen hátra estem, így már a kezeimmel támaszkodva öltem a földön, figyeltem hol a fényben megcsillanó üvegdarabokat, hol dühtől lángoló szemeibe meresztettem mélyen tekintetem.-Menj el!- suttogta két nagy levegővétel közben. Lassan tápászkodtam fel a földről mindvégig tüzelő íriszeibe bámulva. Ha már az önbecsülésem nem is és a tartásomat se, de a testiépségem még megmenthetem. Nem kell félreérteni, én vagyok a fiú, és simán megvédhetném magam, csak nem akartam… Lehet igaza van, én vagyok a hibás! Szinte észre se vettem, mikor már zsebre tett kézzel jártam a fehér, szöuli utcákat. Korábban nedves arcom kicsípte a kegyetlen hideg, a sapka alól kikandikáló tincseim mindenegyes hópihét összegyűjtöttek. Bánatos testem alig vonszoltam a jeges járdán, feldúlt szívem csaknem hagyta alább a zakatolást. Fontos nekem, kár volt azt mondanom…

-Idióta vagyok!- hallottam meg HoSeok hangját a bejárat elé érve. Na ezzel meg mivan? Összeráncolt homlokkal léptem be otthonomba, ami eléggé kritikus állapotban lehetett, már-már szétesni látszott. Eldöntött bútorok, törött tányérok, és a lakótársam látványa, aki a járólapon feküdve a szilánkok közt szorongatott egy piásüveget és üvöltözött.

-HoSeok!- siettem oda hozzá levágva minden cuccom.-Te részeg vagy…- fogtam a fejem a felismeréstől, bár nem egy nehéz megállapítás volt, hisz a lakáson uralkodó piaszag és a pulton heverő mindenféle alkoholtartalmú ital elég árulkodó volt.

-Tae! De jó, hogy itt vagy…- hallottam meg egy sipákoló női hangot a fürdőszoba küszöbéről.

-Mi történt Jiwoo? Mi ez a sok törött tányér?- néztem végig a „tornádó” sújtotta területen.

-Nem tudom… Kapott egy SMS-t, kiakadt, aztán elkezdett inni, és tányérokat a földhöz vágni.-gondolkodott el a konyhacsempén fekvő, berepedt kijelzőjű telefont vizslatva.

-Egy SMS-t? Mi állt benne?- léptem el ittas barátomtól, és egyre a készülék felé haladtam értetlen lépteimmel.

-Nem néztem még meg…- vakarta meg zavartan tarkóját. Nem nézte meg? És hagyta, hogy az öccse leigya magát? Micsoda nővér ő? Meglepő kíváncsisággal oldottam fel a törött telefont, majd az üzenetei közt kutakodva kerestem kiakadása okát. Ismeretlen számtól kapta az utolsó SMS-t… Micsoda?

Min kórházban, gratulálok!:)

A szavakon átsuhanva futottak fel a szemöldökeim az égig. Min kórházban van? Mégis miért? Mi ez az egész?

-Na?- figyelt fel meglepődött arcvonásaimra. A csendet csak HoSeok részeges hangja zavarta, de jelenpillanatban nem tudtam rá figyelni.

-Vigyázz rá!- intéztem el egyszerűen a kütyüt zsebem mély bugyrába nyomva.

-Várj! Hova mész?- szólt az ajtóhoz gyorsan közeledő alakom után, de mint, aki meg se halotta lépett ki a lakásból. Csak az utcára kiérve jutott eszembe, hogy fogalmam sincs arról, hogy melyik kórházba is kéne mennem. Pár perces hóban álldogálós gondolkozás után jutott csak eszembe az ismeretlen szám, aki hátha tudja a választ kérdésemre. Fekete kabátom zsebéből viszonylag hamar próbáltam kikotorászni a mélyén lévő készüléket, amivel már azonnal tárcsáztam a rejtélyes üzenet küldőjét.

-Mit akarsz?- szólt bele ridegen egy fiatalos férfihang pár csöngés után.

-Annyeong…- köszöntem a szívélyes üdvözlés után.

-Kivel beszélek?- csodálkozott rá a számára ismeretlen hangomra.

-Taehyung vagyok, HoSeok lakótársa…

-Taehyung…- ízlelgette nevem. Talán mégis ismerős neki?

-Igen… Csak az érdekelne, hogy pontosan melyik kórházban fekszik MinGi.- böktem ki mondanivalómat.

-Mért talán megbánta az a kis faszfej, amit tett?- szűrte fogai közt a szavakat.

-Igen, de nagy szükségem lenne rá…

-Rendben…- sóhajtott.-SMS-ben küldöm a címét.- aligha befejezte a mondatát, de már le is rakta. A havazás apró pelyheit vizsgálva emeltem el fülemtől a telefont, de nem tettem még el. Remélem tényleg elküldi a címet és nem csak le akart rázni… Nem a legkedvesebb fazonnak tűnt, egyáltalán ki ő? Már csak egy tíz perc után jöttem rá, hogy átvert

MinGi szemszögéből:

Minden olyan fényes (a lámpák vakító fényétől) és csendes. Erőtlenül hunytam le könny áztatta pilláimat, úgy pihentem perceken át. Ki akartam verni szívemből a fájdalmakat, agyamból az emlékeket, de ez sajnos lehetetlen… Vagy mégsem? Gondolatmenetemet az ajtó halk nyikorgása zavarta meg, ami megtörte magányos csendem.

-Jin…- szólítottam meg halkan a kórterembe belépőt még mindig csukott szemekkel, hisz jól tudtam kiérkezett hozzám.

-Szia Min… Hogy vagy?- válaszolt a vártnál mélyebb hang. Ismerős volt az idegen hang… Hallottam, ahogy egyre közeledik, majd az ágyam mellett megállt és leült fekvőhelyem szélére. Íriszeimet még mindig csukva tartottam. Nem volt kedvem felnyitni szemhéjaimat, de akárhogy is próbáltam beazonosítani a hangot, nem ment…

-Taehyung?- pillantottam meg a bútor végén ülő fiút, mihelyst erőt vettem magamon.-Egész jól…- suttogtam szememmel ide-oda ingázva. Mit keres itt? Honnan tudja, hogy itt vagyok?

-Akkor jó…- villantott rám egy halvány vigyort, és azzal azonnal eldobta rólam tekintetét az ablak felé. Biztosan figyelte a kinti hóesést, aminek nyomai haján is fellelhető volt.

-Hogy-hogy bejöttél?- szegeztem le kérdésemet pár percnyi csend után.

-Csak szerettem volna tudni, hogy pontosan mi történt…- vezette vissza szemeit rám fokozatosan.

-Nem kellett volna pulcsiban mászkálni.- nevettem fel majdhogynem kínosan.

-Biztos csak ennyi? Tuti nincs semmi köze hozzá HoSeoknak?- húzódott kicsit közelebb. Ho-HoSeok? Neve hallatán előtörtek a kissé elfelejtett emlékek és a felszivárgott könnyek.-Tudtam…- mosolyodott el szónélküli válaszomra.-Pontosan mi is történt?- törölte le átfagyott kezeivel maró cseppjeimet.

-Hát…- kezdtem ezzel az egyszerű szóval hosszú történetem. Elmeséltem mindent, a tegnap estétől kezdve Jungkookig, és, hogy hogy kerülök ide. Még azt is elárultam neki, amit HoSeoknak nem akartam. Fogalmam sincs mért bízok meg ennyire benne, hisz csak kétszer láttam. Talán a biztató mélybarna szemei nyugtattak meg…

-És mért nem mondod el neki?- értetlenkedett a „titkomon”.

-Nem tudom… Attól félek, hogy megutál… esetleg, hogy már rég el kellett volna mondanom ezt…- mértem végig újra és újra az éjjeliszekrényemen ácsorgó poharat.-De ugye nem mondod el neki?- emeltem ijedten a tekintetem rá.

-Nem, de nem gondolod, hogy neked el kéne?

-Valamikor el is fogom…- mélyesztettem tekintetem a takaró mintázatába.-Csak…

-Félsz mit reagál…- fejezte be a mondatom helyettem.

-Aha…- sóhajtottam kissé gondterhelten, végülis… kórházban vagyok, HoSeok egy csajjal van épp otthon.-És honnan tudtad, hogy itt vagyok?- tereltem a témát, mielőtt ismét elsírhattam volna magam. Egyáltalán hol van már Jin?

-HoSeok kapott egy SMS-t valami srácról.- rántotta meg a vállát egyszerűen egy apró fintorral a képén. Szóval Taenek többet jelentek, mint neki? Ő mért nem jött? Nincs ideje, hemperegni kell azzal a csajjal, értem én…-Nézd!- kapott elő valamit kabátja mély zugaiból.

-Mi ez?- vizsgáltam meg jobban a betört képernyőjű Iphonet.

-HoSeok telefonja… a földhöz vágta, mikor megkapta az üzenetet.- nevetett fel, miközben az immár a kezemben szorongatott kütyüt bámulta. Mi? Ennyire nem akar soha többé látni?

-Nem akarta, hogy az a csaj meglássa…- kúszott egy kelletlen grimasz az arcomra, ahogy e telefont az ujjaim közt forgattam egyre inkább.

-Jiwooról beszélsz?- vigyorodott el újra, de ez már más volt mint az előbb.

-Fogalmam sincs, hogy hívják…

-Lehet félreérted a helyzetet! Jiwoo HoSeok nővére…- világosított fel, ezzel elűzve a körülöttem keringő tudatlan köd homályos látványát.

-Tényleg?- csodálkoztam rá a valóságra, de alig fejezhettem be, mert már egy kellemes csengésű dallam töltötte tele a szobát hangos zajával. Hiába a jóhangzás, most kifejezetten zavart.

-Szia!- kapta ki a másik zsebéből eszeveszetten csörgő telefonját.-Mi? Milyen számokat?- lepődött meg a másik fél mondatán. Legalábbis én csak egy motyogást hallottam, de tisztán kivehető volt belőle, hogy egy lánnyal beszél.-Aj, mért hagytad, hogy még többet igyon?- ocsúdott fel további közölnivalóján.-Jó azonnal megyek! De többet ne igyon…- tette le, látszott kis idegesség is az arcán, de az a hangjában is érződött.

-Minden rendben?- támadtam le kérdésemmel, miután felpattant az ágyról.

-Persze…- vakarta meg a fejét zavartan.-Nekem mennem kéne… Remélem hamar kijöhetsz! Szia!- alig hadarta el ezt a pár mondatot, az utolsót így is az ajtóból kiáltotta vissza egyedül hagyva engem.

-Szia…- búcsúztam el, bár tudtam, hogy már nem hall. De mért jár még most is HoSeok a fejemben? És csupán csak egy félreértésből vagyok itt? Mi lenne, hogy ha csak egyszer nem lennék ilyen idióta? De talán jót tett az egész beszélgetés… Lehetőleg mihamarabb el akarom mondani HoSeoknak az igazságot. De hol van már Jin? Azt mondta Jungkook, hogy mindjárt itt lesz… kb egy órája… Hol a telefonom?

Hirtelen késő esti fáradtság ült szemeimre, orromat a kórteremben álló áporodott levegő zavarta. Lassan újra jött egy ápolónő a vacsorámmal, ami két vajas pirítósból állt. Hol van még mindig Jin? Ma már nem is jön…