Sötétségbe zárva (25. fejezet)

"-Segíthetek?- szólított le egy udvarias férfihang, bizonyára látta, hogy majdnem minden szobába benyitok."

A már egy ideje kilincshez fagyott kezemet lassan csúsztattam le a hideg fémtárgyról, még majd mindig ledermedve fordultam a hang irányába. Nem azért voltam ilyen határozatlan, mert megijedtem tőle… csupán megrémiszt a gondolat, hogy magára hagytam teljes egyedül egy lelkileg legyengült lányt egy hatalmas épület kellős közepén. Tekintetem még mindig lassan vezettem egy helyben ácsorgó, engem figyelő alakjára, hogy végig mérhessem. A „férfi” sokkal inkább fiúnak bizonyult, alig lehet tizenkilenc éves. Fekete tincsei rendezetlenül lógtak arcába, karján egy női kabát és egy retikül ült. Ki ő? Még nem is láttam itt…

-Segíthetek?- tette fel ismételten kérdését, ugyanis válaszra nyíló számból egy árva hang se jött ki.

-Csak elvesztettem valakit…- hajtottam le fejemet megvakarva azt.-Nem látott erre felé véletlen egy alacsony barna hajú lányt?- mutogattam kezemmel keresettem magasságát.

-Sok ilyen lány van erre fele...- eresztett egy félénk mosolyt felém.-Nem lehet, hogy egy személyt keresünk? Hogy hívják az illetőt?

-Kim MinGi…- ejtettem ki a világ legjobb csengésű nevét. Komolyan… egésznap ezt hajtogatnám, olyan jól hangzik.

-Én is őt keresem…- tört ki belőle egy halk kuncogás.-Az énektermemben hagyta a cuccait, ő meg szépen felszívódott…- vizslatta végig szemeivel a kezén fekvő dolgokat. Énektermében? Talán énektanár lenne? Ilyen fiatalon? Lehet, csak én nézem ilyen fiatalnak, aztán kiderül, hogy már vagy harminc éves… Csak nem!

-Már vagy fél órája keresem… Az én hibám! Nem kellett volna egyedül hagynom…- simítottam végig mindkét kezemmel a halántékomon. Tanácstalanul nézett vissza rám, és mintha benne is hasonló dolgok játszanának le, mint bennem.

-Nekem lassan mennem kéne… Ha megtalálod, átadnád neki ezeket?- nyújtotta a kezembe a télikabátot és a női táskát. Majdnem hogy remegő kezekkel nyúltam érte… Az arcomat alaposan végig mérte, ahogy közelebb lépett, mintha a felismerés hatolt volna belé. Csodálkozom, hogy eddig nem ismert fel, mivel elég felkapottak vagyunk mostanság… Csak kissé összeszűkült szemekkel bámulta az arcom, nem felelt, majd mikor már véglegesen elengedte a régóta szorongatott cuccokat sétált el mellettem véglegesen. Remek! Min még mindig nincs meg, és még a dolgait is rám bízták… Nehogy azt, hogy nekem meg annyi időm van keresgetni őt! Próbálnom kéne nekem is… Mennyi is az idő? Vetettem egy pillantást a folyosó falán csüngő órára, ami idegesítő kattogásával árasztja el az alapból csendes folyosót. Már fél öt? Le fognak cseszni a srácok…

Min szemszögéből:

Hirtelen futó gondolattól erőt kapó lábaimmal indultam neki Szöul fehérbe öltözött utcáinak. Még mindig viharos hó esett, amitől egy vastagabb pulcsi tarkart testem egyből belerezzent, de már simán járhatóak voltak az utak, járdák. Talán idióta vagyok, amiért kabát nélkül vágtam neki a jó tíz perces sétámnak, de abban a pillanatban, mintha elvesztettem volna az ép eszem. Agyam csak rajta kattogott, nem törődtem azzal, hogy a hideg pelyhek lassan ellepik az egész alakom, nem törődtem a remegő érzéssel, hogy alig láttam valamit a lámpák fényétől és a bőségesen szitázó hótól. Didergő testemet nehézkesen húztam a csúszós aszfalton célpontom eléréséhez, szemhéjaim a szokásosnál sokkal lassabban csukódtak, záródtak. Egész mivoltomat átjárta a szél csípős fuvallata, de HoSeok képe melegséggel árasztott el. Vagy talán csak elterelte a gondolataimat, ki tudtam zárni a rideg külvilágot, de lassan rá kellett jönnöm, hogy az érzéseim maróbb hatást váltanak ki, mint a hópelyhek hideg csókja. Íriszeimben az ismerős sós folyadék is megjelent, aminek cseppjei idővel végcsappá formálódtak kipirosodott arcomon, miközben haladtak lefelé. Halálra fagyott lábaim is már alig vittek, pár szemhunyás közben éreztem, hogy majdnem összeesek. Mint egy kalandor, ki a Csomolungmát hódítja meg, tettem meg utolsó lépéseimet a csúcs felé, majd diadalmasan másztam fel a száraz lépcsőfokon, amiken talpamon összegyűlt hó latyakos nyomokat hagyott. Dermedt testem néhol meg-megbotlott a kaputelefon felé haldva, éreztem, hogy már nem sokáig bírom ezt a hideget. Át akartam melegedni, de nem meleg szobában forró kakaót kortyolgatva, miközben az ablakpárkányra támaszkodva figyelem a pelyhek könnyed táncát. HoSeok karjaitól vártam megnyugvást, mellkasára hajtani a fejem, hogy hallgathassam szíve szapora verését és jól magamba szívhassam ismerős illatát, amit abban a pillanatban is éreztem. Féltem, hogy többé nem ölelhetem magamhoz, hogy soha többé nem akar látni. Őt akarom, és nem érdekel, ki mit gondol! Pirosló ujjammal pötyögtem be a nevük mellett lévő számot, majd a hangos búgás közepette remegve vártam lágy hangjára, ami a világot jelentette volna nekem abban a minutumban. A sokadig csöngetés után lágyan eresztettem le szemhéjamat, mint egy rolót, ami elzár minden kinti fényt a szobától, teljes sötétségbe borítva a belső zugokat. Kizártam minden elsuhanó autó hangját, a cseverésző járókelők zsibongását, a kaputelefon csöngését, csak a saját, lelassult lélegzetvételeimet hallottam, de azokat egyre hangosabban. A didergés is alább hagyott… nem éreztem már azt a csípő hideget, annál inkább íriszeimben az ismét megjelenő maró könnyeket. A saját világomban rekedtem sötét démonjaimmal összezárva, kik akárhova menekülök mindenhova követnek. Az elmém egy zsákutca…

Hirtelen egy légüres térben találtam magam. A végtelen fehér szobán végig tekintve fordultam körbe tengelyem körül és tényleg semmi, senki se volt rajtam kívül… azt hittem. Nem sokára fekete ködszerű füst szállt fel a semmiből hurkot képezve körülöttem, ami egyre közelített felém, mint valami fal. Riadtan kapkodtam ide-oda a fejem kiutat keresve, de nincs menekvés! Kiáltásszerű hang futott ki a torkomon, miközben hatalmasat csattantam, mikor a térdem a földre érkeztem. Összehúzódva remegtem a hideg, sima földön a fiú nevét kiáltozva egyre inkább. Mikor már szapora levegővételeim moraja uralkodott a helyiségen erőtlenül emeltem fel fejem. Minden feketébe borult körülöttem… kivéve a fehér füstöt, amivel farkasszemet néztem abban a pillanatban. 

Egyedül a sötétségbe ragadva gomolygott egyhelyben reményre várva. Jelezve, hogy majd ő segít utamon, együtt visszatérni a boldogság világába, tápászkodtam fel a padlóról, majd pár nagy levegőt véve tettem meg az első lépést felé. Ő is hasonlóan tett, így egyre szűnt köztünk a távolság. Remegő karomat kisebb szünetekkel emeltem felé és mintha ködös alakja egy kezet formált volna, amit megfoghattam. Már csak pár centi hiányzott, hogy tenyerem az övére helyezzem.

-MinGi!- visszhangzódott a nevem egy ismerős csengésben. Azonnal eltűnt leendő útitársam engem egyedül hagyva a sötétség otthonában, de én se időztem sokáig ott.

Szemeim hirtelen kipattantak, és érzékszerveim újra befogadták a külvilágot. Újra megjelent a hideg, rázó érzés, és kis híján már majdnem szétfagytam. A járólapozott földön térdeltem a hóesést bámulva, már mindenem átázott, átfagyott. Ködös, nedves tekintetem erőtlenül vezettem a nem túl messze álló alakokra. HoSeok… Ugrottam is volna a nyakába, de didergő, elgyengült testem és az általa átkarolt lány látványa a helyemen tartott. Mármint, amíg fel nem álltam helyemről. Ki ez a lány? Mért húzza magához ilyen közel? Nyugi Min, biztos van rá valami magyarázat… Nem! Erre nincs magyarázat… Azt mondta, hogy ma meg akart volna kérni, hogy legyek a barátnője, és csak így tovább lépett? Szemeimet ma már sokadszorra öntötte el a fájdalom fojtogató áradata, és mielőtt akárki szólhatott volna, eredtem futásnak. Fogalmam se volt merre, csak vitt a lábam jó messze tőle. Utánam se kiáltott… legalábbis lehet csak nem hallottam, mert szívem heves dobogása és lélegzetvételeim hangos zaja csengett a fülembe minél inkább. Tűrve a testemet átjáró hideget, meg nem állva rohantam, akár a ki a világból is futottam volna. Mért kell csalódnom? Ha ilyen a földi élet inkább ne legyek lélegző lény. Összeszűkült szemeimet lassan elöntötte a homály, már így is nehézkesen láttam, de ez megállásra kényszerített. Szédülni kezdtem, a lábam is alig vitt már… csak le akartam dőlni valahova. Azt hiszem egy parkban kóboroltam akkor, szóval testem akaratlanul is terült szét a vékonyan hófödte padon. Ekkora már tényleg minden megállt körülöttem én meg utoljára hunytam le szemeimet. Már nem éreztem a rosszullétet, a hó csípő hidegét, a szívemet mardosó fájdalmat. Minden olyan békés és nyugodt lett, már az égvilágon semmi se bántotta megnyugvást kereső lelkem.