Engedj el! (28. fejezet)

"Hirtelen késő esti fáradtság ült szemeimre, orromat a kórteremben álló áporodott levegő zavarta. Lassan újra jött egy ápolónő a vacsorámmal, ami két vajas pirítósból állt. Hol van még mindig Jin? Ma már nem is jön…"

Az álmok vadregényes mezejéről már rég visszatértem (tény, hogy az elmúlt éjszaka nem időztem sokat ott), mégis becsukott szemmel pihentem ágyamban órák óta, mint egy a kóma ijesztő világában rekedt lelkű test.  Órák óta… Csak vártam és vártam… de semmi! Jin talán megfeledkezett volna rólam? Ne gondolj ilyesmire Min! A bátyád szeret téged és sosem hagyna cserben… ugye? Minden olyan csendes és világos, de a fényt az ébredező nap perzselő sugarai hintették körül a szobában. Pont, mint tegnap… pont ugyanígy vártam rá. Az ajtó is ugyanúgy nyikorgott.

-Késtél…- motyogtam még mindig csukott szemekkel. Nem kellett rá néznem, tudtam ki az… lehet tegnap elhibáztam, de most biztos voltam benne.

-Késtem?- értetlenkedett, még a cipője topogása is megszűnt ez pillanatra.

-Késtél!- ismételtem meg az előzőnél egy kicsit erélyesebben. Pozíciómon nem változtattam… még mindig ugyanúgy feküdtem fehér ágyamban lehunyt szempárral.

-Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam jönni…- indult meg megint felém.-…csak dugóba keveredtem.- éreztem meg hideg ujjait gyenge kézfejem körül, amit lassú mozdulatokkal burkolt be, úgy szorította. Dugó? Biztos a nagy hó miatt… Látod, mégis van magyarázat, és nem csak elhanyagolt.-Hogy érzed magad?- tért rá percek múltán hogylétemre.

-Jobban…- mormogtam számat balra húzva.

-Fáradt vagy?- figyelt fel összezárult pilláimra és rekedtes hangomra. Hogy fáradt vagyok-e? IGEN! Belefáradtam az életembe, hogy mindent egy pillanat alatt el tudok cseszni, meg, hogy az öldöklő fájdalmak mellett maximum egy napig élvezhetem a jó dolgokat… azután minden darabjaira hull a szívemmel együtt…

-Kicsit…- nyögtem szimplán csak ezt a szót a napestig mesélhető problémáim helyett.

-Akkor pihenj csak! Addig beszélek az orvossal.- simított végig a karomon. Bár szemhéjaim elzárták tőlem a külvilágot, de még így is előttem ég mosolya, amit rám villantott valószínűleg. Az ajtó halk nyikorgása jelezte, hogy egyedül maradtam a szobában. Magány… ismét…

*Pár nap múlva*

Az otthon kellemes melege és jellegzetes illata csapott meg először a lakásba érve. Hosszan elnyúló, egyedülléttel teli napok után végre újra a kanapénkon fekhettem és tvzhettem. Mosolyt csalt az arcomra, hogy visszatérhetek a régi kerékvágásba, de beleborzongtam, mikor HoSeok rideg tekintete villant fel előttem, amivel holnap fog bámulni egész végig. Holnap „nagy” bejelentés… Elment az egész élettől a kedvem… abban a pillanatban szívesen visszamentem volna önként és dalolva a kórházba.

-Min, el is felejtettem mondani, hogy kerestek a Big Hittől…- battyogott a dívány mögé bátyám egy kerámia tányért tisztogatva egy rongyos kendővel.

-Hüm?- szegeztem rá szemeimet jelezve, hogy folytathatja mondandóját.

-Holnap nem kell bemenned…- rántotta meg széles vállait, és azzal battyogott is vissza a konyhába.

-Hogy-hogy?- kaptam fejem távolodó alakja után.

-Előszöris szeretnék, ha még pihennél…- vittel le hirtelen a hangsúlyt, mintha első elgondolásában nem tervezte volna befejezni a mondatot, mégis meggondolta magát.

-Másodszor…?- siettettem felhúzott szemöldökkel. Mit ne mondjak… kissé bepánikoltam a váratlan mondatvégtől. Elhallgat előlem valamit? Ijedten meredtem magam elé, de volt, hogy Jin konyhában tevékenykedő alakját fürkésztem kikerekedett íriszeimmel.

-Kell kis idő, mire új tanárt találnak…- sóhajtotta, mielőtt már kezdtem volna megnyugtatni magam. Tekintetével az általa pakolt edényeket pásztázva egy másodpercre se véve le róluk szemeit.

-Mi?- kúszott arcomra egy értetlen fintor. Nem állt össze a kép… Hogy értette, hogy új tanár?

-Elvileg felmondott az a suhanc… Hogy is hívják?...

-HoSeok?- fejeztem be döbbenten monológját helyette, akármennyire nem állt szándékomban.

-Az…- nyújtotta el hosszan ezt az egyetlen hangot.-Na mi van? Ennyire megvisel?- fedezte fel sokkos állapotom, ami az arcomra ült. Nem tudtam felelni, talán még csak később is jutottak el a szavak az agyamig. Látszólag a padlóba vájtam tekintetem, de igazából elmerültem elmém megrettent világában. Egyszerre estem a porba, de ugyanakkor kicsit meg is nyugodtam a lelkem mélyebb bugyraiban. Hiszen, ha holnap nem találkozunk, nem is tudok neki tálalni a dolgokról… Lehet holnap nem fogunk találkozni, de mindjárt elintézzem, hogy ma láthassa a bánatos képemet. Mégis mért hagyta ott a céget? Tuti miattam… Mi másért? De nem akarom, hogy csak így kisétáljon az ajtón életem teljesen üres szobájából. Nem engedhetem, hogy csak így eltűnjön mellőlem, mintha mindig is csak egy árnyék lett volna a képzeletemben. Nem hagyhatom, hogy csak úgy elengedje hideg, reménytelen kezem, amit lassan már senki sem szorongat.

JiWoo szemszögéből:

-HoSeok, kéne találnod egy új munkát… Nem ülhetsz itthon egésznap tétlenül!- követtem mindenhova fel-alá járkáló alakját anyás hanggal.

-YoonGi se csinál semmit…- rántotta meg a vállát közömbösen. Gondoltam régebben, hogy sokszor kell, majd veszekednem vele ezzel kapcsolatban, de nem hittem, hogy már eljött az ideje… Őt tényleg nem érdekli a jövője?

-Ugye tudod, hogy ezt így nem csinálhatod?- fejeztem ki jobban felháborodásom úgy, hogy karjánál fogva fordítottam magam felé öcsémet, akinek eddig csak a háta közepébe tudtam nézni.-Ígérd meg, hogy holnap neki állsz állást keresni!- szegeztettem tekintetét az enyémbe. Mint egy még lázadó kamasz vágta a képeket parancsolgatásom hatására. Nem válaszolt… csak ellenségesen fürkészte íriszeimet.

 Még mindig próbáltam sugározni komoly, nyugodt természetem, hátha behatást nyerek rá, ami egy pillanatra meg is csillant szemeiben, de a másodpercet a csengő idegesítő kerregése szelte szét. Még pár pillantást lopva tőle araszoltam az ajtóhoz. Mielőtt kinyitottam volna, még egyszer visszanéztem, de testvérem hűlt nyomát se találtam. Még mindig HoSeok egykori helyét vizslatva tártam fel a fafelületet, és csak aztán vettem szemügyre az érkezett lányt. Felismertem… Ugyanaz a „hajléktalan”, akit pár napja láttunk itt a ház előtt. Persze nem vettem be öcsém dumáját már akkor sem, mert ez a csaj minden csak nem csöves. A gondolataim összekuszálódtak és fogalmam se volt akkor, hogy ki lehet ő… és mért keresi ennyiszer a testvérem?

-HoSeok itthon van?- sóhajtotta köszönés nélkül (ami már-már pofátlanság volt), szemeit mögém szöktetve kereste a fiút a nappaliban.

-Most épp nem ér rá…- erőltettem magamra egy műmosolyt.

-És Taehyunggal tudnék beszélni?- faggatott tovább, mielőtt becsaphattam volna előtte az ajtót.

-Most sajnos nincs itthon…- próbáltam rövidre zárni a témát.

-Megmondanád HoSeoknak, hogy kerestem?- vetette rám az amolyan kiskutyatekintetét. Íriszei meggyültek a csalódás csillogó könnyeivel, de láttam, hogy próbálja tartani magát előttem. Na jó… mégis ki ez a lány?

-Majd átadom.- szökött ismét egy álgörbület az arcomra, de ezúttal nemcsak gondoltam a fatárgy becsukására, hanem cselekedtem is mielőtt még egy szó kicsúszhatott volna a száján.

-Ki volt az?- battyogott ki szobájából Tae egy tálat szorongatva.

-Hittérítők…- találtam ki egy hihető hazugságot. Mondjuk engem ez a csaj rendesen kitérített a hitemből…

-Ohh… azok olyan idegesítőek…- vigyorgott tovább haladva a konyha felé. Nem tudom ki ez a lány, de nincsenek jó előérzeteim… Nem hagyhatom, hogy az öcsém közelébe kerüljön!

Jin szemszögéből:

Gondosan kevergettem a lábosban rotyogó vacsoránkat, mikor hangos ajtócsapódással érkezett meg végre Min sétájáról, de nem hinném, hogy csak egy átlagos fejszellőztetés volt a környéken, ahogy mondta.

-Min…- szólítottam, hátha szeretne beszélni róla (mert szinte száz százalékolom, hogy annál a HoSeok gyereknél volt), de másodperceken belül szelte át a nappalit, és már a szobája bejárata csapott hangos zajt. Gyorsan lekaptam a tűzhelyről a fazekat és siettem utána. Sokszor volt már ilyen és akkor mindig jót tett neki egy kis beszélgetés… Az esetek nagy részében, azért volt szomorú, mert piszkálták a suliban, hogy koreai, sokan le is kínaizták őt… Persze nem, mintha nekem nem lett volna ilyen problémám. Lassan nyomtam le a helyiség kilincsét, és először csak bedugtam a fejem, de rögtön elképedtem…

-Te meg mit csinálsz?- kiáltottam félre lökve az ajtót, majd gyorsan meghibbant húgom felé vittek a lábaim.-Te megőrültél?- rántottam el fejétől a jég hideg fegyvert, mire sírásban tört ki.

-Hagyj elmenni!- kiáltott rám amolyan hisztisen, de ez nem az én testvérem volt… Ez valami elmebeteg, megveszekedett csaj volt, csak a csillogó szemébe kellett nézni. Nagy erőt fejtett ki, hogy vissza tudja illeszteni halántékához a rejtélyes pisztolyt, de óvón szorítottam csuklóját. Féltem, ha egy másodpercre is elengedem, azt az élete bánja.  Íriszeiben még mindig ott volt, ami nem tette őt azzá aki, és csak meredt beteg tekintetével szemeimbe. Percek hosszán úgy álltunk, erőlködve egymás karja ellen, persze én jóval erősebbnek bizonyultam nála…-Mért nem engeded, hogy véget vessek az életemnek?- szűrte a szavakat megtörve a hosszas csendet, mire talán végre feladta kezem ellen indított hadjáratát.

-Mert szeretlek!- suttogtam a húgom keresve legbelül.

-Engedj el!- sikoltott fel sírós hangon, akkor már tudtam, hogy nincs vele minden rendben… szakember segítségére szorul, ez már tényleg beteges! Ezzel egy időben ejtette el gyilkos fegyverét, majd a földre rogyott. Csuklóját még mindig a kezemben tudhattam, és rájöttem, hogy többé sose engedhetem el… Minnek komoly baja van és erre már nem vagyok elég én! Most úgy behúznék annak a gyereknek… Biztos ő bántotta meg! Ha már öngyilkosságra vetemedett idegileg kikészült testvérem.

-Nyugodj meg…- guggoltam le hozzá elnyúlt gondolatmenetek végén.

-Nem akarok megnyugodni!- lökött el magától, amitől hátra is estem, szerencsére kezeim időben kapcsoltak és meg tudtam támaszkodni tenyeremen érkezésem előtt. Terjedelmes perceken át figyeltem, ahogy térdenülve sír, könnyteli szemeit a szőnyegbe szúrta, a veszedelmes pisztoly alig fél méterre fekszik tőle a padlón. Mit kezdjek veled te lány? Ennyire összetörte a szíved az a srác?

Törött pohár szilánkjai (27. fejezet)

"-Nyugi már!- rántottam ki ujjai szorításából és ismételten beleittam.

-HoSeok, állj le!- szólt rám erélyesebben. Felemelt hangjára elemeltem a számtól, és csak bámultam aggódó szemeibe. Eddig mindig megóvott a bajtól, de már felnőtt vagyok, a magam ura."

Tae szemszögéből:

-MinGi, kérlek ne csináld ezt! Csak adj még egy esélyt!- térdeltem le szememben a lámpafénytől csillogó könnyekkel. Puha kézfejét hatalmas tenyereim köze csúsztatva esedeztem előtte, mint valami ficsúr.

-Felejts el!- rántotta ki kezét szorításom közül, és azzal a lendülettel keresztezte meg karjait maga előtt.-Azt hittem te más vagy…

-Tudom, és ez a másfél hónap ráébresztett, hogy mekkora hiba is volt…- kúsztam a földön a konyhához közeledő, tökéletes alakja után. Magamra se ismerek…

-Hagyj békén!- ragadta meg a pulton heverő poharat, amit pont elém vágott le, és milliónyi szilánkra tört, mint a szíve miattam. 

 Az ijedségtől hirtelen hátra estem, így már a kezeimmel támaszkodva öltem a földön, figyeltem hol a fényben megcsillanó üvegdarabokat, hol dühtől lángoló szemeibe meresztettem mélyen tekintetem.-Menj el!- suttogta két nagy levegővétel közben. Lassan tápászkodtam fel a földről mindvégig tüzelő íriszeibe bámulva. Ha már az önbecsülésem nem is és a tartásomat se, de a testiépségem még megmenthetem. Nem kell félreérteni, én vagyok a fiú, és simán megvédhetném magam, csak nem akartam… Lehet igaza van, én vagyok a hibás! Szinte észre se vettem, mikor már zsebre tett kézzel jártam a fehér, szöuli utcákat. Korábban nedves arcom kicsípte a kegyetlen hideg, a sapka alól kikandikáló tincseim mindenegyes hópihét összegyűjtöttek. Bánatos testem alig vonszoltam a jeges járdán, feldúlt szívem csaknem hagyta alább a zakatolást. Fontos nekem, kár volt azt mondanom…

-Idióta vagyok!- hallottam meg HoSeok hangját a bejárat elé érve. Na ezzel meg mivan? Összeráncolt homlokkal léptem be otthonomba, ami eléggé kritikus állapotban lehetett, már-már szétesni látszott. Eldöntött bútorok, törött tányérok, és a lakótársam látványa, aki a járólapon feküdve a szilánkok közt szorongatott egy piásüveget és üvöltözött.

-HoSeok!- siettem oda hozzá levágva minden cuccom.-Te részeg vagy…- fogtam a fejem a felismeréstől, bár nem egy nehéz megállapítás volt, hisz a lakáson uralkodó piaszag és a pulton heverő mindenféle alkoholtartalmú ital elég árulkodó volt.

-Tae! De jó, hogy itt vagy…- hallottam meg egy sipákoló női hangot a fürdőszoba küszöbéről.

-Mi történt Jiwoo? Mi ez a sok törött tányér?- néztem végig a „tornádó” sújtotta területen.

-Nem tudom… Kapott egy SMS-t, kiakadt, aztán elkezdett inni, és tányérokat a földhöz vágni.-gondolkodott el a konyhacsempén fekvő, berepedt kijelzőjű telefont vizslatva.

-Egy SMS-t? Mi állt benne?- léptem el ittas barátomtól, és egyre a készülék felé haladtam értetlen lépteimmel.

-Nem néztem még meg…- vakarta meg zavartan tarkóját. Nem nézte meg? És hagyta, hogy az öccse leigya magát? Micsoda nővér ő? Meglepő kíváncsisággal oldottam fel a törött telefont, majd az üzenetei közt kutakodva kerestem kiakadása okát. Ismeretlen számtól kapta az utolsó SMS-t… Micsoda?

Min kórházban, gratulálok!:)

A szavakon átsuhanva futottak fel a szemöldökeim az égig. Min kórházban van? Mégis miért? Mi ez az egész?

-Na?- figyelt fel meglepődött arcvonásaimra. A csendet csak HoSeok részeges hangja zavarta, de jelenpillanatban nem tudtam rá figyelni.

-Vigyázz rá!- intéztem el egyszerűen a kütyüt zsebem mély bugyrába nyomva.

-Várj! Hova mész?- szólt az ajtóhoz gyorsan közeledő alakom után, de mint, aki meg se halotta lépett ki a lakásból. Csak az utcára kiérve jutott eszembe, hogy fogalmam sincs arról, hogy melyik kórházba is kéne mennem. Pár perces hóban álldogálós gondolkozás után jutott csak eszembe az ismeretlen szám, aki hátha tudja a választ kérdésemre. Fekete kabátom zsebéből viszonylag hamar próbáltam kikotorászni a mélyén lévő készüléket, amivel már azonnal tárcsáztam a rejtélyes üzenet küldőjét.

-Mit akarsz?- szólt bele ridegen egy fiatalos férfihang pár csöngés után.

-Annyeong…- köszöntem a szívélyes üdvözlés után.

-Kivel beszélek?- csodálkozott rá a számára ismeretlen hangomra.

-Taehyung vagyok, HoSeok lakótársa…

-Taehyung…- ízlelgette nevem. Talán mégis ismerős neki?

-Igen… Csak az érdekelne, hogy pontosan melyik kórházban fekszik MinGi.- böktem ki mondanivalómat.

-Mért talán megbánta az a kis faszfej, amit tett?- szűrte fogai közt a szavakat.

-Igen, de nagy szükségem lenne rá…

-Rendben…- sóhajtott.-SMS-ben küldöm a címét.- aligha befejezte a mondatát, de már le is rakta. A havazás apró pelyheit vizsgálva emeltem el fülemtől a telefont, de nem tettem még el. Remélem tényleg elküldi a címet és nem csak le akart rázni… Nem a legkedvesebb fazonnak tűnt, egyáltalán ki ő? Már csak egy tíz perc után jöttem rá, hogy átvert

MinGi szemszögéből:

Minden olyan fényes (a lámpák vakító fényétől) és csendes. Erőtlenül hunytam le könny áztatta pilláimat, úgy pihentem perceken át. Ki akartam verni szívemből a fájdalmakat, agyamból az emlékeket, de ez sajnos lehetetlen… Vagy mégsem? Gondolatmenetemet az ajtó halk nyikorgása zavarta meg, ami megtörte magányos csendem.

-Jin…- szólítottam meg halkan a kórterembe belépőt még mindig csukott szemekkel, hisz jól tudtam kiérkezett hozzám.

-Szia Min… Hogy vagy?- válaszolt a vártnál mélyebb hang. Ismerős volt az idegen hang… Hallottam, ahogy egyre közeledik, majd az ágyam mellett megállt és leült fekvőhelyem szélére. Íriszeimet még mindig csukva tartottam. Nem volt kedvem felnyitni szemhéjaimat, de akárhogy is próbáltam beazonosítani a hangot, nem ment…

-Taehyung?- pillantottam meg a bútor végén ülő fiút, mihelyst erőt vettem magamon.-Egész jól…- suttogtam szememmel ide-oda ingázva. Mit keres itt? Honnan tudja, hogy itt vagyok?

-Akkor jó…- villantott rám egy halvány vigyort, és azzal azonnal eldobta rólam tekintetét az ablak felé. Biztosan figyelte a kinti hóesést, aminek nyomai haján is fellelhető volt.

-Hogy-hogy bejöttél?- szegeztem le kérdésemet pár percnyi csend után.

-Csak szerettem volna tudni, hogy pontosan mi történt…- vezette vissza szemeit rám fokozatosan.

-Nem kellett volna pulcsiban mászkálni.- nevettem fel majdhogynem kínosan.

-Biztos csak ennyi? Tuti nincs semmi köze hozzá HoSeoknak?- húzódott kicsit közelebb. Ho-HoSeok? Neve hallatán előtörtek a kissé elfelejtett emlékek és a felszivárgott könnyek.-Tudtam…- mosolyodott el szónélküli válaszomra.-Pontosan mi is történt?- törölte le átfagyott kezeivel maró cseppjeimet.

-Hát…- kezdtem ezzel az egyszerű szóval hosszú történetem. Elmeséltem mindent, a tegnap estétől kezdve Jungkookig, és, hogy hogy kerülök ide. Még azt is elárultam neki, amit HoSeoknak nem akartam. Fogalmam sincs mért bízok meg ennyire benne, hisz csak kétszer láttam. Talán a biztató mélybarna szemei nyugtattak meg…

-És mért nem mondod el neki?- értetlenkedett a „titkomon”.

-Nem tudom… Attól félek, hogy megutál… esetleg, hogy már rég el kellett volna mondanom ezt…- mértem végig újra és újra az éjjeliszekrényemen ácsorgó poharat.-De ugye nem mondod el neki?- emeltem ijedten a tekintetem rá.

-Nem, de nem gondolod, hogy neked el kéne?

-Valamikor el is fogom…- mélyesztettem tekintetem a takaró mintázatába.-Csak…

-Félsz mit reagál…- fejezte be a mondatom helyettem.

-Aha…- sóhajtottam kissé gondterhelten, végülis… kórházban vagyok, HoSeok egy csajjal van épp otthon.-És honnan tudtad, hogy itt vagyok?- tereltem a témát, mielőtt ismét elsírhattam volna magam. Egyáltalán hol van már Jin?

-HoSeok kapott egy SMS-t valami srácról.- rántotta meg a vállát egyszerűen egy apró fintorral a képén. Szóval Taenek többet jelentek, mint neki? Ő mért nem jött? Nincs ideje, hemperegni kell azzal a csajjal, értem én…-Nézd!- kapott elő valamit kabátja mély zugaiból.

-Mi ez?- vizsgáltam meg jobban a betört képernyőjű Iphonet.

-HoSeok telefonja… a földhöz vágta, mikor megkapta az üzenetet.- nevetett fel, miközben az immár a kezemben szorongatott kütyüt bámulta. Mi? Ennyire nem akar soha többé látni?

-Nem akarta, hogy az a csaj meglássa…- kúszott egy kelletlen grimasz az arcomra, ahogy e telefont az ujjaim közt forgattam egyre inkább.

-Jiwooról beszélsz?- vigyorodott el újra, de ez már más volt mint az előbb.

-Fogalmam sincs, hogy hívják…

-Lehet félreérted a helyzetet! Jiwoo HoSeok nővére…- világosított fel, ezzel elűzve a körülöttem keringő tudatlan köd homályos látványát.

-Tényleg?- csodálkoztam rá a valóságra, de alig fejezhettem be, mert már egy kellemes csengésű dallam töltötte tele a szobát hangos zajával. Hiába a jóhangzás, most kifejezetten zavart.

-Szia!- kapta ki a másik zsebéből eszeveszetten csörgő telefonját.-Mi? Milyen számokat?- lepődött meg a másik fél mondatán. Legalábbis én csak egy motyogást hallottam, de tisztán kivehető volt belőle, hogy egy lánnyal beszél.-Aj, mért hagytad, hogy még többet igyon?- ocsúdott fel további közölnivalóján.-Jó azonnal megyek! De többet ne igyon…- tette le, látszott kis idegesség is az arcán, de az a hangjában is érződött.

-Minden rendben?- támadtam le kérdésemmel, miután felpattant az ágyról.

-Persze…- vakarta meg a fejét zavartan.-Nekem mennem kéne… Remélem hamar kijöhetsz! Szia!- alig hadarta el ezt a pár mondatot, az utolsót így is az ajtóból kiáltotta vissza egyedül hagyva engem.

-Szia…- búcsúztam el, bár tudtam, hogy már nem hall. De mért jár még most is HoSeok a fejemben? És csupán csak egy félreértésből vagyok itt? Mi lenne, hogy ha csak egyszer nem lennék ilyen idióta? De talán jót tett az egész beszélgetés… Lehetőleg mihamarabb el akarom mondani HoSeoknak az igazságot. De hol van már Jin? Azt mondta Jungkook, hogy mindjárt itt lesz… kb egy órája… Hol a telefonom?

Hirtelen késő esti fáradtság ült szemeimre, orromat a kórteremben álló áporodott levegő zavarta. Lassan újra jött egy ápolónő a vacsorámmal, ami két vajas pirítósból állt. Hol van még mindig Jin? Ma már nem is jön…