Visszatérő álom (24. fejezet)

"Azt hittem ez a lány olyan, mint a tenyerem, azt hittem köztünk tényleg igazi volt… Mikor tegnap vagy akármikor a szemébe néztem, csak őszinteséget láttam. Most meg sötét ködszerű homály fedi a korábban bizalomtól ragyogó gyöngypárt. Idióta!"

Deja vu… sokak számára ismerős lehet, bár nekem még elég szokatlan ez az érzés. Elméletileg az álmokban átélt dolgok idézhetik elő ezt a furcsa jelenséget, de az is előfordulhat, hogy egy újabb álomban tér vissza a korábban már átélt illúzió? Ugyanis ugyanazon a sáros, őszi úton lépkedtem lassan, mint hetekkel ezelőtt. A fák ritkás, kiismert lombjait figyelve vártam. Vártam, hogy zörögjön a bokor. A nap enyhén szikrázott az itt-ott fáradtszínű levelek tarkította réten, a szél is, mintha erősebben fújt volna… kegyetlenebbül. Fedetlen arcom tehetetlenül tűrte a hideg csípést. Megérkeztem… Itt az a bokor! Szótlanul álltam zsebre dugott kezekkel várva. Ha ugyanaz az álom, akkor mindjárt elő fog ugrani a kis gida is nyomában a farkassal? Vagy nem ez a deja vu lényege? Összeszűkült szemekkel ácsorogtam még mindig tisztes távolságban a bokortól, ami nem is sokára zörögni kezdett. Ám nem várt fordulat lépett életbe. Az apró csöppség helyett egy karcsú, erőteljes felnőttállat ugrott elő a sötét erdő ködös zugaiból. Látszódott még az előző alkalom sebei, sőt már a lába is súlyosan sérült volt. Szegény lehet megerősödött, de le is gyengült. Meg se lepett, mikor a már az ordas is megmutatta magát. Tiszta csont és bőr… teljesen le volt bénulva, de az akarat hajtotta célja elérésében. Még az se ért meglepetés szerűen, mikor megérkeztek az első hópelyhek, csak dideregve álltam és néztem a kiszámítható üldözéses jelenetet. Már utánuk se futottam, mikor szűnni tűnt köztük a távolság. Tudtam, hogy úgy is megmenekül a patás a végén, most egy kicsit kergetőznek, de az ordas marad ma éhen… Valószínűleg már éhen is fog halni szegény… Nem törődve elnyűtt, rozoga lábai gyengeségével, nem törődve sovány, gyenge testével kapkodta lábait sebesen az egyre lassuló szarvas után. A köztük lévő tér csak csökkent, csökkent… és csökkent, míg végül teljesen el nem fogyott… ezúttal nem csak megsebezte tökéletes prédáját… gyorsan el is harapta a torkát, amint karmai közé került. Még pár utolsó kíméletlen karmolás és vége! A jelenettől el is tátottam a szám megborzongva a halál keserű látványától. Ennyi volt? Ennyi lett volna a szarvas élete? Ezután a ragadozó fogja uralni a mezőt és az erdőt? A patás elpusztult vele együtt a remény is… Most mi lesz? Csak a farkas fogja lakni sötét otthonukat? Mi lesz ott, hogy szelídségével elnyomja az ordas durva indulatait. Ahogy az önelégült vadász szájában izmos prédájával lépdelt vissza otthona felé, hirtelen elkezdett erősödni, életerőre találni, már a csontjai se látszódtak ki. A tájat elfedő vakító hóból csak a két állat, a farkas kicsiny lábnyomai és az áldozat vérének cseppjeiből képzett veszedelmes, vörös út rítt ki. Végül végig vonszolva az egész hóborította tisztáson tűnt el a homályos rengetegben zsákmányával. Úgy néztem utánuk, mintha soha többé nem látnám őket… Szelíd kis jószágunkkal bizony ez volt az utolsó találkozás, de érzem, hogy azzal az alattomos döggel többször is farkasszemet fogok nézni még. Elveszett az egyik felem, a jobbik felem… Elhalt, elpusztította egy rettenetes fenevad!

MinGi szemszögéből:

„Nem ismerek rád”, „Mi történt veled?”… Mért mindenki ilyen ellenséges velem? Magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel. Tehetek, arról, hogy napról-napra változnak a bennem kavargó gondolatok? Nem azt szeretek, akit akarok? Szeretek…? Ez túlzás! Vagy nem? És, mikor kimondta, hogy ma akart megkérni, hogy legyek a barátnője… Majdnem összeestem! Azért lehet jobb, hogy így lett… Ha tényleg megkérdezte volna? Mit válaszolnék? Kedvelem HoSeokot, több, mint barát, de… Nem vagyok biztos ebben a kapcsolatban… Magamban se vagyok biztos! Én se ismerek magamra… Mi ez a fellángolás? Mi történt veled Kim MinGi? Ki vagy te? Miért változtam meg ennyire?

-Nahát-nahát…- hallottam meg egy ismerős hangot földbemeredő alakom mögül. Könnyes szemekkel ácsorogtam a folyosó közepén nem felelve az egyre közeledő fiúnak. Talán teljesen fel se fogtam, túlságosan el voltam foglalva ordító gondolataimmal, összekuszálódott érzelmeimmel.-Kit látnak szemeim?- karolt át mellém érve, ám mikor megpillantotta a kínzó cseppek mart arcomat, eltűnt az a magabiztos mosoly már kevésbé derűs arcáról. Kezeimet szemeim takarására odakaptam, hogy ne lássa, mikor újra előtörtek belőlem a fájdalom sós, mégis keserű nedve.-HoSeok?- kérdezte halkan, szinte suttogva, de fel tudott volna robbanni a dühtől. A legtöbben most bólogatnának a helyemben, de én csak lágyan megráztam a fejem. Lényegében miatta is sírok, de leginkább magam miatt… Utálom, hogy nem találom magam, mikor már azt hittem tudom ki vagyok, kiderült, hogy mégsem.-Gyere!- csúsztatta kezét a derekamra, majd húzni kezdett maga mellett.

-Hova megyünk?- néztem fel rá vöröslő íriszekkel.

-Elmegyünk egy biztos helyre!- mosolygott rám biztatás képpen. Lágyan tartva szorosan magához irányította lelkileg elgyengült, élettelen testem. Nem is figyeltem az utat, a könnyek homálya úgy is eltorzították az ismeretlen környezet látványát. Végig HoSeok járt az eszemben… Perzselő csókja forró nyoma tűzként égett ajkaimon, bőre puha, finom tapintása simogatott, akárcsak egy nyárias szellő. Hiányzik… negyed óra után. Csak az a legrosszabb, hogy tudom, hogy elvesztettem… Utána kellett volna menni? Jung HoSeok… mért csavartad el így a fejem? Mért lebeg csókunk képe szemeim előtt, mért érzem magamon minden érintésed, mért változtam meg érted ennyire? Utálom, hogy szeretlek! Már megint ez a szó… Mért ismétlem ezt újra és újra? Min, nincs semmi komoly köztetek! Lefeküdtetek, kibékültök és élitek tovább a saját megszokott életeteket! Ugye? Szinte észre se vettem, mikor Jimin leültetett egy székre, majd ő is helyet foglalt a velem szembe lévő lépcsőn. Hangulatos kis szoba volt… fehér falak, világos bútorok, zöld növények.-Szóval…- köszörülte meg torkát.-Biztos, hogy HoSeoknak semmi köze ehhez?- komolyodott el hangja mégis törődő maradt.

-Háát… én ezt nem mondtam.- szólaltam meg kissé rekedtesen végig a cipőm orrát vizslatva.

-Tudtam én…- nevette el magát cinikusan. Kicsit látszott rajta, hogy ki van akadva HoSeokra, nem meglepő… Pedig azt hittem jóban vannak. Azért voltak összeakaszkodások…-Mit csinált az az idióta?- szorította ökölbe kezeit, amire csak még jobban sírni kezdtem.-Jaj ne sírj!- hajolt oda hozzám, majd szorosan magához font egy egyszerű mozdulattal.-Olyan rossz így látni téged!- simított végig a hátamon fedetlen karjával. Kezeimet oldalára csúsztatva tartottam magamhoz, arcomat vállába nyomtam. Forró bőrén szinte izzottak sós könnyeim és sminkem elmosódott maradványai.-Na, elmondod mi bánt?- húzódott el tőlem megragadva felkaromat. Szemeit mélyen belevájta az enyéimbe válaszomra várva.

-Nem lényeg…- dobtam arrébb tekintetem a mellettem álldogáló szobanövényre.

-Miért van mindig, ha találkozunk HoSeok miatt sírsz? Mért jó neked ez? Nem lenne jobb nélküle?

-Én vagyok mindenért a hibás…- nyögtem két szipogás közt.

-Ne hibáztasd magad! Mondd el mi történt, aztán megkeresem azt a tökfilkót és megverem!- mondta közömbös hangnemmel, egy apró mosollyal.

-De igen is hibáztatom magam!- emeltem fel a hangom arcom ismét tenyereimbe temetve.-Olyan hülye vagyok…- motyogtam.

-Mért lennél az?

-Lefeküdtem vele, érted?- ocsúdtam fel, mint egy hisztérikus picsa. Szemei hirtelenjében kidülledtek, szájával valamit próbált dadogni, de egy hang se jött ki a torkán. Hát ezt talán nem kellett volna...

-Mi?- esett ki a szájából végre valami szó.

-Felejtsd el!- suttogtam le sütött fejjel.

-Nem gondoltam, hogy ilyen komoly… a dolog köztetek. Másfél hónapja még a földhöz baszkodot, most meg…- hallgatott el, nem fejezte be a mondatát. Tudom… elrontottunk mindent! Mi lesz ezután? Hogy nézünk, majd így egymás szemébe? Megtud nekem bocsájtani valaha? Ha elmondom neki nem fog többé haragudni rám? Újra barátok leszünk? Nem akarom, hogy csak a barátom legyen…-Szerintem most haza kéne menned!- javasolta aggódó tekintettel.

-Az óráim…- mormogtam magam elé.

-Szard le! Majd elintézem…- mosolygott, majd felállva segített engem is talpraállítani. Igaza lehet… Úgy sem hinném, hogy HoSeok megtartaná ezek után.-Hazakísérlek…- karolt át a derekamnál, majd elindultunk a folyosók végtelen labirintusán. Nem is tudtam, hogy ekkora a cég… Már elég régóta bolyogtunk, mire megérkeztünk végre egy ismerős helyre, a főfolyosóra.-Szedd össze a cuccaidat, itt találkozunk öt perc múlva!- állt meg és mondatát befejezve indult el a másik irányba egyedül hagyva engem. Csődtömegként ácsorogtam a legszélesebb átjárón, ami vagy tízezer helyiséget köt össze. Üres, kihalt, a sírástól vöröslő szemeim csak a padlóba vájva szűkültek egyre jobban, mígnem teljesen össze nem zárultak. Összeragadt, nedves szempillái egymáshoz tapadtak, ha akartam se tudtam volna szétválasztani őket. Elnyűtt, erőtlen testem szinte már állni se bír. HoSeokot akarom!

Jimin szemszögéből:

Mért jó Minnek, hogy kínozza ez a hülye? Meg, hogy lefeküdtek… Szerintem csak meg akarta dugni, kihasználta, de semmit se akar tőle. Az a lány jobbat érdemel! Mostantól vigyázni fogok rá, és nem engedem annak az idiótának a közelébe! Óvom majd, fogni fogom a kezét, nem engedem! És HoSeok… régen rendes gyerek volt, de most valahogy megváltozott… Már kiskorában is volt egy tahó, szemét oldala, de úgy látszik ez eluralkodott rajta. Megakarom védeni tőle Mint… de lehet nem úgy kellett volna kezdenem, hogy otthagyom a kietlen folyosó kellős közepén teljesegyedül. Már fél órája álltam és vártam a megbeszélt helyen, mire felfogtam, hogy nem fog már visszajönni… Eszeveszett keresésbe kezdtem a folyosók végtelen útvesztőjében, de sehol se találtam. Talán már nincs is az épületben? Miért ment el? Talán nem akar velem lenni? Arra az idióta HoSeokra hallgat helyettem? Ahj hol lehet? Már vagy félórája kerestem, mikor halk, ütemtelen lépteket hallottam meg a hátam mögül.

-Segíthetek?- szólított le egy udvarias férfihang, bizonyára látta, hogy majdnem minden szobába benyitok.

 

Idióta! (23. fejezet)

"-Jungkook?- hunyorogtam rá még félálomban. Már csuktam is volna vissza álmos íriszeimet, de azok abban a minutumban kipattantak és a mellettem lévő helyre vándoroltak, ahol HoSeoknak már hűlt helye se volt. Mi a…?! Hol a búbánatban van? Csak nem… Remélem nem találkoztak!"

-Min éhes vagyok!- nyavalygott a már kisfiúnak tűnő srác. Akkor ezek szerint nem látta HoSeokot? Vagy…

-Ahj…- ültem fel az álmot törölgetve szemeimből.-Mit ennél?- hunyorogtam rá. Komoly olyan, mint egy gyerek!

-Pirítóst!- villantott rám egy éretlen, fiatalos mosolyt.

-Mennyi az idő?- néztem körbe az ágyneműmet keresve, de az égvilágon sehol se találtam.

-Fél tíz…- válaszolt közömbös hangnemmel.

-Na jó! Menjünk!- vetettem oldalra átmeneti takarómat. Mármint ki tudja… Lehet az eredeti már nem fog elő kerülni.

-Hurrá!- pattant fel az életerős fiú és szinte ugrándozva futott ki a konyhába. Én kicsit fáradtabban tettem meg ezt az utat… A tegnapihoz hasonlóan készítettük el reggelinket, hihetetlen jó kedvvel. HoSeoknak még csak nyoma se volt… Kész gyilkos lehetne! Le se bukna… Úgy néz ki nem is találkoztak…  

HoSeok szemszögéből:

Nincs is gyönyörűbb pillanat, mikor erőtlenül szétfeszített szemem a már mellettem alvó lányt pillantja meg először a reggel. Elmosolyodtató látvány. Kicsit puffadt az arca, de még így is gyönyörű! Még a félhomályban is beragyogja a szobát szépségével. Tényleg elég sötét van… Talán még a nap se kelt fel. Lehet, mennem kéne? Kár! Naphosszat nézném a békésen szundikáló MinGit. Még egy kis nyál is csordogált a szájából, rakoncátlan tincsei összekuszálódva lógtak arcába. Óvatosan, nehogy felébresszem, másztam ki az ágyból, és a radiátorhoz masíroztam. Szerencsémre már megszáradtak a ruháim, így gyorsan átöltve őket helyeztem el a bátyja ruháit az íróasztalnál ácsorgó székre. Talán ott nem lesz feltűnő… Hátha véletlen betalálna Jungkook. Kicsit gyanús lenne, ha csak valahova ledobnám… Szint úgy az ágyneművel, amit már a megunt várakozás után sajátítottam ki magamnak. Azt is gondosan összehajtva raktam le az ülőfelületre, majd halkan betoltam.

-Talán megvagyok...- suttogtam magam elé utoljára körül tekintve a szobán, és felkapva a telefonom osontam ki az ajtón. Remélem az a Jungkook gyerek még nem kelt fel! Várjunk csak? Hol érdekel engem az a srác? Ha lebukom így jártam… Nem is értem mért rejtegetett előle MinGi. Együtt van Jungkookkal vagy mi? Hát nem! Nemtörődve rántottam meg vállam, majd tök normálisan, totális nyugodtságban akasztottam le a nehéz télikabátomat a fémfogasról. A táskám is a vállamra dobtam már, mikor egy futó gondolattól megdermedt testtel meredtem az ajtóra. Na és, hogy zárok be? Kulcsot nem vihetek el… Nincs valahol… egy pótkulcs? Talán a lábtörlő alatt? Nem ilyen filmes elvetemült ötlet senkinek se jut az eszébe! És csodák csodájára ott lapult a poros lábtörlő alatt egy kopott kulcs. Idióták… Felkapva a hideg föld hűtötte kulcsot már el is húztam a csíkot a bonyodalmak házából. Kalandos este volt a tegnapi mondhatom! Az utcák még mindig elég járhatatlanoknak néznek ki és a hóvihar se hagyott alább… Körülbelül, mintha Szibériába csöppentem volna! Vacogó fogakkal és zsebre dugott kézzel indultam meg meleget adó otthonom irányába a bokáig érő hóban. Minden jóért meg kell szenvedni! Már alig várom, hogy ledobjam magamról átázott cipőm, bebújjak a jó kényelmes kis ágyikómba, és szundizzak délutánig!

Jungkook szemszögéből:

-Hello!- csukta be maga mögött az ajtót a már megszokott óvatosságával kedvenc tanítványom.

-Szia!- ugrottam is oda hozzá, mihelyst fülembe csengett az ismerős hang, majd szorosan magamhoz fontam az alacsony termetű lányt, akinek haja és kabátja tele volt hópelyhekkel.-Pakolj le!- araszoltam vissza helyemre. A szokásos helyre felakasztva cuccait lépett oda hozzám, majd kiszáradt, vöröslő kezében szorongatott telefonját az asztalra csúsztatta.

-Elmegyek még előbb a mosdóba.- indult is el az ajtó fele, de már kilépett a helyiségből mire válaszolhattam volna. Tovább rendezgettem a papírjaimat, de valami zavaró villogás megzavart. Tekintetem értetlenül vándorolt a feltűnő fényt árasztó kütyüre. Mért villog Min telefonjának a homegombja? Egyik szemöldököm felhúzva oldottam fel a készüléket, hogy megtudhassam az idegesítő fényforrás okát. SMS? Kitől? Gyorsan kattintottam is az apró levél ikonra, és vártam, hogy betöltse a rejtélyes üzenetet. Lehet szemétség, de nem túlságosan izgat! Min a legjobb barátom… Nincsenek titkaink! Ezt rögtön meg is cáfolta az üzi tartalma, amitől az állam a földig esett és onnan még időm se volt visszakaparászni.

„Szia baby! Remek volt az este ;) A kölcsönruhák meg az ágynemű a széken, a pótkulcs nálam. Találkozunk próbán :*”

Este? Tehát, ezért viselkedett ilyen furán Min? Ezt kiírta neki? HOSEOK?! Mi? Lefeküdtek? HoSeokkal? Remélem nem! Nem értelek Kim MinGi! Most már tényleg nem… Én meg naivan hittem abban, hogy még van esélyem…

-Mit csinálsz te a telefonommal?- csapta be érdekes módon a hirtelen megjelenő lány a terem ajtaját.

-SMSed érkezett…- nyújtottam át a készülékét még mindig padlóérintő állal.

-Mi?! Te elolvastad az üzeneteimet?-förmedt rám.-Kitől jött?- tapasztotta tekintetét a kijelzőre, és olvasni kezdte a rettentő érdekes SMSt. Pár másodperc után hozzám hasonlóan döbbent le a sorokat olvasva.-Kook, megmagyarázom!- kúsztak fel fokozatosan szemei alakomon sebet égetve arcomba sajnálkozó tekintetével.

-Nem kell…- próbáltam erős maradni, de talán nem kellett volna akkorát nyelni. Zavartan, összegabalyodott gondolatokkal kerültem meg a lányt, majd kissé ingerülten nyomtam le a kilincset, hogy utat nyithassak magamnak a folyosóra. MinGi mindenhova követett,a hová mentem. Nem néztem hátra… csak hallottam sebes lépteit a hátam mögül. Minél gyorsabban ment annál gyorsabban szedtem a lábaimat én is. Végül valami stylist szobába keveredtem, ahol be kellett látnom, hogy nincs tovább út. Mondjuk kicsit eltévedtem… De ezt nem akartam kimutatni. Csak céltudatosan lépdeltem a fallal szemben lévő díványhoz, majd higgadtan helyet foglaltam, így még a szemébe se kellett néznem. Már csak akkor tűnt fel a szemem sarkában, mikor ő is leült mellém.

-Kook…- szólított meg halkan, a megbánás szinte érződött a hangjában.-Sajnálom…

-Mit?- kérdeztem vissza még mindig úgy tettetve, hogy nem fáj a dolog. Öcsém, a színészkedés nem az én szakmám…

-Sajnálom, hogy titkolóztam előtted és…- kezdett bel nagy lendülettel, de ez a végére lelankadt.

-Nem kell bocsánatot kérned… Nincs közöm a magánéletedhez!- ráztam meg a fejem többször is. Legszívesebben most összezúznék, felgyújtanék valamit… Leírhatatlan a dühöm, de nem kéne dühösnek lennem… Tényleg nincs jogom, ahhoz, hogy beletúrjak az életébe.

-De van… Legjobb barátok vagyunk!

-Lefeküdtetek?- tértem rá a számomra legfontosabb kérdésre. Immár csillogó tekintetét mélyen a padlóba mélyesztette, nem felelt.-Lefeküdtetek?- emeltem fel kissé hangom, és fejem könnyező alakja felé fordítottam. Nekem is küzdenem kellett, hogy a csalódás sós cseppjei ne törjenek elő börtönszerű szemeimből. Válaszul csak egyet bólintott, majd kezeivel nedves arcát fedte el. Tette lyukat ütött szívembe, alsó ajkamra ráharaptam, még jobban kellett küzdenem a fájdalom ellen.-Nem ismerek rád Kim MinGi…- motyogtam magam elé. Ettől csak még jobban előtört belőle a sírás.

-Bocsájts meg!- borult a nyakamba ott folytatva a zokogást. Meg sem lepődve csúsztattam hátára kezemet, nem válaszoltam semmit… Pedig tényleg nincs miért sajnálkoznia… Én voltam a hülye és nem avatkozhatok bele a magánéletébe… Nincs közöm, ahhoz, hogy kivel fekszik le… De a seb még friss volt, még ha akartam is volna szólni, se tudtam volna. Csak szenvedve meredtem magam elé államat a lány fejére támasztva. Egy két könny is lecsordult az arcomon, de azt ő nem láthatta, mert éppen a pólómat kente össze elfolyt sminkjével. „Sajnálom… én vagyok a hibás!”- nyögtem magamnak, pedig hangosan kellett volna mondanom a megváltásra képes szavakat. Hosszan pislogtam minden alkalommal, szívem egyik oldalát a düh csócsálta, másik oldalán a kín rágódott. Érzem, nem sokára összeérnek! Idióta!

  

HoSeok szemszögéből:

Vak ötletből jött gondolat során úgy döntöttem ma korábban megyek be a céghez és kicsit körülnézek… Rég voltam már a kis „rejtekhelyeimen”, megnézném őket, mi változott. Füligérő mosollyal baktattam a labirintusszerű folyosókon felfedezve a régi ismerős helyeket. Pár perc bolyongás után egy ismerős hangra lettem figyelmes az egyik stylist szoba felől. Halkan odalopózva dugtam be a fejem a helyiség nyitott ajtaján. Min és Jungkook ült a kanapén nekem háttal és beszélgettek…

-HoSeok tudja?- tette fel a meglepő kérdést a fiú. Összeráncolt szemöldökkel osontam közelebb, hogy minden apró hangot halljak. Szám belülről végig nyaltam és türelmetlenül vártam, hogy a lány feleljen. Miről tudok/nem tudok én?

-Nem tudom… Nem hiszem…- válaszolt egyszerűen kissé rekedtes hangon.

-Elfogod neki mondani?- faggatta tovább Jungkook.

-Valamikor biztos… vagy csak rájön.- rántotta meg a vállát.

-Szerintem el kéne mondanod neki! Ez azért jelentős dolog…

-Akár most is beavathatsz!- zavartam meg a beszélgetésüket. Mind a kettő ijedten kapta hátra tekintetét. Míg a Min kisírt szemeiből ijedtség sugározódott, a srác lenézően mért végig párszor.

-Megmagyarázom…- nyögte be halkan.

-Hányszor hallottam már én ezt…- ráztam meg a fejem, majd csapongva hagytam el a szobát. Min rögtön utánam futott felugorva a kanapéról. Ilyenkor mire gondoljak? A legrosszabbra? Vagy esetleg egy kis semmiségre? A sírba visz ez a lány…

-HoSeok! Állj!- kiáltott utánam a nem sokkal mögöttem loholó lány.

-Hány titkot rejtegetsz előlem?- álltam meg hirtelen, idegesen szembefordulva vele hagytam abba a „menekülést”.

-Nem tudom…- halkult el, szinte már alig lehetett hallani a hangját.

-Elmondanád mi ez a hű de nagy dolog, amiről nem tudhatok?- ocsúdtam fel rá próbálva kordában tartani dühömet. Mit ne mondjak… nem sikerült.

-Öhm…- dobta el tekintetét oldalra és csak várt és várt. Szóval még most se akarja elmondani?!

-És én még a próbán akartam megkérni, hogy legyél a barátnőm…- köptem magam elé a szavakat, mire meglepetten vezette vissza könnyes szemeit komoly arcomra. Megrázva fejem hagytam faképnél a ledermedt lányt. Bár már háttal voltam neki, de tekintete égette a bőröm a folyosó végéig, ahol már tényleg eltűntem látóköréből. Nem jött utánam… Hogy bízhattam meg benne vakon? Azt hittem ez a lány olyan, mint a tenyerem, azt hittem köztünk tényleg igazi volt… Mikor tegnap vagy akármikor a szemébe néztem, csak őszinteséget láttam. Most meg sötét ködszerű homály fedi a korábban bizalomtól ragyogó gyöngypárt. Idióta!