Hatalmas pofon egyenesen a sors kezétől (35. fejezet)

"Még mindig nem hiszem el, hogy ő szakította el mellőlem szívem egyetlen őrangyalát… Lelkem most már szellemek lakják, nincs, ki megvédjen démonjaimtól, megsebzett, mellkasomban dobogó szervem nem bírja már a harcot az élettel… úgy sincs már, kiért bírja…"

*Pár óra múlva*

Üveges tekintetem mélyen a repedezett plafonba vájva, kezem az egyenletesen emelkedő hasamon pihenve feküdtem órák hosszáig ágyam teljes széltében, fülesemben max hangerőn dübörgött a zene. Már nyugodtabban préseltem ki levegőt tüdömből, de szívemben még mindig a harag lángja lobogott. Ujjaim elgyengültek, nem voltak már képesek ökölbe feszülésre… Szemeim se bírták már sokáig az üres felület bámulását, megszaporodott pislogásaim egyre közelebb kényszerítették egymáshoz erőtlen szemhéjaimat, míg nem teljes sötétség lepte el nedves szemeimet. A hangos ritmus, ami fülembe zúgott nem engedte a teljes elbénulást, gondolataim és érzelmeim mélyen még bennem tomboltak, üvöltöttek, toporzékoltak, de senki sem hallotta. Még kínzó sóhajaim se jutottak el egy fülbe sem, amik egyre gyakrabban hagyták el számat. Egy angyali mosoly rajzolódott ki az előttem lebegő homályban, körvonalai idővel erősödtek, bár nem kellett hozzá sok ész, hogy tulajdonosára leljek. Dús ajkai alól kivillanó hófehér fogai rám ragyogtak, egészen reménynyújtó látvány volt… Elnyúló pihenőm végére az ajtó egészen halk nyikorgása tett pontot, a tündéri arc, mint egy füst ketté széledt, ahogy szemeim hirtelenjében kipattantak.

-Hé… haver!- szólt valaki alig hallhatóan, hisz a fülembe dübörgő ütem ahogy tudta, elnyomta határozatlan hangját. Kitépve hallószervemből a még kívülről is jól érthető zenét árasztó eszközt egyből egy gyors felülésen dolgoztam, de lomha testem csak a fejem bírta irányába fordítani, abban is annyi erő volt, mint a nyári szellőben. Fáradtságtól alig nyílt szemeim értetlenül térképezték fel a szőke szomszéd alakját.

-Mit akarsz?- egyenesítette ki magát nyakam egy csapódó mozdulattal.

-Tae mindent elmesélt…- hajtotta be maga mögött az ajtót, majd pár csálé léptet tett ágyam felé.

-És most jöttél szánni?- nevettem el már én is magam a furcsa helyzeten, hiszen YoonGi nem az az együttérző típus.

-Pff… én?- állt meg fekvőhelyem mellett pár grimasszal konstatálva tévedésem. Ismételten egy mosoly hagyta el a számat ráismerve a szöszi igazi énjére.-Úgy ismersz te engem? Most szépen elviszlek a csajhoz, jól meghúzod, aztán este elmegyünk valahova felszedni pár csirkét…- ismertette érdekesnek nevezhető tervét rezzenéstelen arccal.

-Tudhattam volna, hogy te értelmes ötlettel nem bírsz előállni!- emeltem fel ismételten fejem, amin egy gúnyos vigyor ült.

-Na, gyere!- rántott meg karomnál fogva, amivel részemről egy ülőpozíciót nyert csak el.

-Amúgy mi van az új munkáddal? Nem ott kéne lenned?- próbáltam kibújni a rám kiszabott programja alól felszínes kérdezgetéssel.

-Abbamaradt… De te most lehurcolod a segged a kocsiba!- ráncigált egyre erősebben, de már én se ellenkeztem olyan látványosan, sőt önként vonszoltam lábaimat utána, mire kiértünk a nappaliba. Erőtlenül csoszogtam diadalmasan lépkedő alakjától lemaradva pár méterre. Nem mondta, de én láttam, hogy örült, amiért ilyen könnyen beleegyeztem, bár ő nem tud arról, hogy kicsit módosítottam eredeti tervén. Lehet, beszélnem kéne MinGivel, elmondani, hogy az egész tévedés volt, aztán, ha nincs otthon a bátyja szexelni, és happy endként boldogan sétálnánk végig az élet hosszú útját kézenfogva. Minden jó történetbe kell szex, azért még férfi vagyok! YoonGi elve szerint a jó megy előre, de nekem fontos a lány! Egy éve én is így gondolkodtam… Mit tettél velem Kim MinGi? Érző szívet varázsoltál egy lélektelen testbe! Gyenge lábaim már a lépcsőház küszöbe felett suhantak el a fényes utcára vezetve. Szőke társam habozás nélkül kullogott a szürke jármű baloldali ajtajához, míg én hunyorogva kémleltem a napsütötte tájat. Valahogy zöldebbek fák, kékebb lett az ég, minden olyan szép színes! Mintha örömöt és reményt festettek volna mindenbe…-Gyere már!- ordított rám a szomszéd a nagy nézelődés közepette. Éppen a bárányfelhőket vizslattam nagy érdekfeszítéssel, így csak simán lecsúsztattam irányába üveges tekintetem, de útközben megakadt az utca másik oldalán, ahol egy telefonját nyomogató fiatal ballagott csendesen, ám YoonGi felhívására ő is felfigyelt.

Az ő szemei is csakhamar rám tévedtek, bár nem állt meg, de továbbra is figyelve alakom lasított kissé.

Szája ahogy észrevett nyitva maradt, szemeiben fel lehetett lelni egy kicsi dühöt, de nem feltétlen sugározta ezt az egész arca. Én is intéztem felé pár roszálló pillantást, csakhogy szép napja legyen. Mondjuk a reggeli veszekedésük nem semmi volt… Szerintem még nem is hallottam káromkodni a kis mitugrálszt. Mondjuk csak akkor gondolkoztam el azon, hogyha sosem voltak együtt, akkor miért smárolta le decemberben a legnagyobb tömeg közepén? Vagy csak azért csinálta, mert meglátott a kis pöcs, és ezzel fejezte ki, hogy egy tizesskálán mennyire kapjam be? Nagy valószínüséggel ez egy hatalmas tizes akart lenni… Biztos, hogy ez ő szemében én voltam mindenben a ludas! YoonGi csak értetlenül kapkodta tekintetét a köztünk lévő távolság vonalában, hol engem, hol őt fürkészve zavaros szempárjával. Nem voltam benne biztos, bár sejtettem útja célpontját. Nem is erre lakik tudomásom szerint, és legfeljebb csak látogatni mehet valakihez, hisz a legnagyobb lakótelep közepén lakásokon kívül alig van valami. És a környéken kihez mehetne? Csodálkozom, hogy máris kibékültek! Kis idő után eltűnt a parkoló autók és zöldellő bokrok közt, így én se kísértem már tovább haraggal itatott íriszeimmel, amiket idővel szőke barátomra emeltem. Hátra fele biccentve fejemmel jeleztem, hogy változtattam a programon, és inkább visszahúzódnék dallamok által teliröpködött helyiségembe.

-Szórakozol velem?- kiáltott a lépcsőn fefelé haladó alakom után.

-Hagyjuk ezt, hyung!- válaszoltam vállrántva ajtónyitás közben.

-Ki volt ez a srác?- tette fel utolsó kérdését mielőtt becsukódhatott volna utánam a bejárat műanyag felülete, de a válaszra már nem adott időt a pont akkor csapódó ajtó. Néhol ökölbe szorított kézzel baktattam fel a második emeletig, ahol mély zsebemből előrántva az apró kulcsot csúsztattam bele a zárba, ami hangos kattogással nyílt, majd lehetőséget nyújtott a szobámhoz vezető út folytatásához. Meg sem állva fedtem fel pár perce látott (ámbár több éves elszakításnak tűnő) szobámat. Követve kialakított példámat zuhantam kényelmet nyújtó ágyamba, majd fülembe helyeztem fülhallgatóm, amiben még azóta is szólt a zene. A párnám mellett fekvő telefonomat is megmarkoltam, hogy pár pillantást vehessek a közönsségi portálokon alkotott fiókjaimra. Egész elterelte kavargó gondolataimat, míg nem Instagramon egy képre nem bukkantam. Már rég nem néztem fel ide, szóval a pár hetes képeket is csak most leltem meg követettjeimről. Néhány ujj mozdulat után bizony egy elképesztő képre bukkantam rá.

Uramisten milyen gyönyörű! Körülbelül egy hónapja készülhetett Magyarországon… Hihetetlen ez a lány, hogy fel tudja gyorsítani a szívverésemet két másodperc alatt! Tekintetem akaratlanul is világos ajkaira vándorolt… most lehet pont az én számat kényeztetnék puha párnái, de Taenek bele kellett avatkoznia! Istenem…

*Órák múlva*

Szemeim kiszáradtak, szám nyitva maradt, már besötétedett odakinn, de én még mindig azt az egyetlen képet bámultam hatalmas figyelemmel. A helyiséget csupán a kijelző erős fénye világította meg, az is inkább csak az arcom. Még mindig káprázó tekintettel meredtem a mesterműnek titulálható fényképre, eszem ágába se jutott tovább menni… Egy hirtelen felugró hívás kicsit megnehezítette a dolgom, hisz egy másodperc alatt tűnt el a csodákat hordozó kép a szemem elől. Nagyot sóhajtva húztam el ujjam a képernyőn, amin YoonGi neve villogott már egy jó ideje.

-Mi van?- szóltam bele kissé kedvetlenül, talán egy cseppnyit gorombán.

-Ki volt az a srác?- felelt kérdésemre újabb kérdéssel, ám elég zavaros volt… Milyen srác? Hallottam, ahogy dübörög a zene, biztos bulizott valami bárban.

-Milyen srác?- ismételtem el hangosan értetlen gondolatmenetem.

-Akit annyira figyeltél ma az utcán…

-Miért érdekel?- szökött arcomra egy fintor, ahogy beugrott a délutáni szemezgetésem a Jungkook gyerekkel.

-Hallod, ez követ engem!

-Mennyit ittál?- fordítottam oldalra türelmetlenül fejemet, nem volt kedvem az ilyenféle hülyeségeihez.

-Csak egy kicsit… De gyere ide!- utasítgatott erélyesen tagolva szavait.

-Nem foglak hazafurikázni… Hívj taxit vagy bánom is én…- rántottam vállat jó párszor mondatom közben.

-Nem azért! Na, kapsz fél órát! Üzenetben küldöm a címet… már ha sikerül leírnom…- nevetett fel saját gyengeségén, majd meg sem várva elutasító válaszom vetett véget a hívásnak, hogy minél hamarabb megírhassa a helyszínt. Erőtlenül kászálódtam ki régóta foglalt ágyamból, majd sántításhoz hasonló járással battyogtam ki az előszobáig. Persze közben át kellett haladnom a sötétség uralta nappalin, de hamar elértem a célpontot, ahol az egyik kedvenc dzsekimet ragadtam meg, majd egyszerűen lerántottam a fogasról.

-Hova mész?- kérdezte halkan egy gazdátlan hang, amitől kicsit nagyon megijedtem, még a könyököm is bevertem hátraugrás közben, majd egy alak tűnt fel a kanapén, ahogy próbált felülni. Tae… Azt hittem egyedül vagyok, a frászt hozta rám, mivel nem látszódott fekvőpozíciójában. De egyáltalán miért a sötétben csend és magány társaságában?

-YoonGi bebaszott valahol… elmegyek érte…- válaszoltam szimplán oldalra húzva számat.

-Haragszol rám?- faggatott tovább egy bűnbánó tekintet kíséretében, ami a félhomálytól csak nagyvonalakban látszódott. Meglágyult szívemmel csak egy halvány mosolyt villantottam rá nem túl pontos választ vetve, majd telefonom pittyegése ébresztett rá arra, hogy indulnom kéne. Kicsűsztatva készülékem a zsebemből fordultam meg, hogy kiléphessek az ajtón teljesen magára hagyva lakótársam, de az üzenetre már csak a ház aljában vetettem egy apró pillantást. Szerencsére létező utcát adott meg, így a nem sokára érkező taxim sofőrje is gond nélkül ütötte be a GPSbe. Bár egy kicsit furán nézett rám, miután kihozta a helyet a kütyü… Pár másodpercen belül gurulni kezdett kerekein a sárga autó. Egész úton a kivilágított utcákat szemléltem, Szöul még éjszaka is olyan gyönyörű! Puccos éttermek, felkapott butikok mind mind csodaszép fényáradatban úszva. Sorra emberek is jelentek meg a belvárosi járdákon… nevettek… boldogok voltak! Ilyenkor éreztem meg szívem hiányzó darabját, amit MinGi tépett ki. Fáradtan dőltem neki a hidegjárta ablaknak úgy fürkészve tovább az éjjeli város jeleneteit. Alig fél óra múlva már lasított is a jármű, amire hirtelen a sofőrre kaptam tekintetetm.

-Jó szórakozást!- biccentett egyet kínos mosolyt festve magára, a visszapillantóból figyelte reakcióm. Meghajolva szálltam ki ezzel egyben köszönetet mondva mindennek, és el is búcsúzva. Ajtócsapódást a kocsi elhajtása követte, majd egy hatalmas ledöbbentség, ami az arcomra ült ki, mikor is megpillantottam az SMSben megírt szórakozóhelyet. Telefonomat előkapva még utoljára ellenőriztem a cím pontosságát, de sajnos a betűk és a számok nem hazudtak… Na jó… Most vagy elírta, vagy szopat a kis görény… Lehet ő az idősebb, de ezért kapni fog! Egy próba szerencse alapon libbentem be az épületbe szemeimmel egyre inkább részeg barátomat keresve. Csakhamar rá is leltem a pultnál iszogató fiúra, majd gyors léptekkel haladtam felé, hogy minél hamarabb ismét ágyamban tudhassam magam. Fáradt voltam ehhez…

-Elárulod, hogy mégis mi a fenét keresel egy leszbibárban?- fogadtam kitörő lelkesedéssel az idegeimen táncoló szöszit.

-Ő mit keres itt?- mutatott az egyik kanapé irányába, amire én is hamar odakapva fejem pillantottam meg az egyedül ücsörgő Jungkookot. Fájdalmasan préselte ki levegőt tüdejéből, nem úgy meredt a lányokra, mint perverz haverom, aki abban a pillanatban is a mellette egymást faló lányokat bámulta nagy érdekfeszítéssel. Most már a világos padlóba vájta tekintetét a fekete díványon helyet foglaló, száját oldalra húzta, mintha egy rossz döntésen lenne túl… Olyan bánatosan harapdálta alsó ajkait, hogy már én is majdnem szánni kezdtem. Először én is lehajtottam a fejem, majd percekig a parketten táncoló csajokon legeltettem a szemem üresen. Ide-oda ingázó fénynyalábok, ujjongó tömeg, ami leginkább erotikusan vonagló lányokat tartalmazott, hamis gondolatok, csak vonzalmat magába foglaló érzelmek. Teljesen feltérképeztem a helyiséget, mire elértem a mosdók melletti sarkot. Az ott lévő látványtól lábaim a földbe gyökereztek, kezeim remegni kezdtek, íriszeim kidülledtek, állam a padlóról kellett volna összekaparászni. Másodpercek alatt omlottam össze teljesen, csoda, hogy térdre nem rogytam ott menten. A menekülést választottam… ott hagytam egyedül segítségre szoruló, ittas szomszédom sokkos állapotom okán. Friss levegő kellett nekem, és egy hatalmas pofon, hogy végre felébredjek ebből a beteg álomból! Az egyre kerülgető szédülés érzete, ami kiérésemkor kapott el sajnos rádöbbentett, hogy igazából nem pihepuha ágyamban árasztanak el a hülyeségek, hanem ez ténylegesen a valóság.

Csapjuk be az ajtót HoSeok módra! (34. fejezet)

"-Minden rendben lesz!- súgtam fülébe két simítás közt, amiket a hátán végeztem. Persze pár szó nem tépheti ki a veszedelmes emlékeket senkiből. Percekig pityergett karjaim közt, nedves arcát mellkasomba fúrta, tincsei alkaromra omlottak. Lehet egy idegen vigasztalása nem nagydolog, de remélem segíthettem neki."

A nap sugarai melegséggel ragyogták be az ablaknak döntött, unott arcom. Az ürességtől kongó jármű immár hazafelé gurul hatalmas kerekeivel a déli órák forró aszfaltján. A beltérben is elviselhetetlen volt a nyári fülledtség, izzadó testemmel ellenben nem túlságosan zavart a pillanatban. A gyönyörű kilátás ellenére én mégis telefonom kijelzőjét bámultam, fáradt, ámbár tragikus tekintettel futottam át újra és újra az utolsó üzenetet. A végére egészen elmeredtem a legrövidebb szavakon is hosszú szüneteket tartva még abban a pár mondatban is. Üveges szemekkel meredtem a már egymásba mosódó betűkre, nem is azon a világon voltam már. Minden érzés és életerő egy másodperc alatt szállt el belőlem, csak azt a fránya fájdalom maradt meg bennem, ami egyszerűen lebénított. Szemhéjaim is alig tartották magukat, alig hagytak egy kis rést maguk között. A sötétség és a homály egyre duzzadt, de az egész folyamat nem ment teljesen végbe. Szemeim erőre kapva nyitódtak ki folyamatosan, hogy még párszor elolvashassam a szívembe fúródó sorokat. Ezúttal tekintetem a kelleténél kicsit feljebb csúszott megpillantva egy rejtélyes üzenetet.

Szia! Csak annyit szeretnék, mondani, hogy jó lenne, ha végre békén hagynál! Nem jött össze köztünk… Nem kell tagadni! Égveled!

Meglepő ledöbbenéssel hangoztattam fejemben az én készülékemről elküldött szavakat. Ez mégis micsoda? Mert, hogy nem én voltam az SMS feladója az egyszer biztos!  Ezért ment el? Egy hátbatámadás lenne az oka? Összeráncolt homlokkal vizslattam látszólag az előttem lévő üléseket, de valójában az ördögi merénylet elkövetőjét kerestem ködös elmémben. Mint egy másodperc alatt villant fel előttem a bűnös titokzatos képe, minden dühöm, haragom egy pillanat alatt rebbent elő elmém mélyebb bugyraiból. Miután táskám legkisebb zsebébe dobtam régóta szorongatott készülékemet, ökölbe feszített kézzel ugrottam fel helyemről, hogy körbe kémlelhessem a környéket, tudomást szerezhessek hollétemről. Pont a kellő buszmegálló előtt tette meg utolsó métereit a busz, és amint kicsapódtak ajtajai, már ugrottam is le a túlméretezett járgányról. A sofőr is nagy értetlenséggel kísérte távolodó alakomat a visszapillantóból, hisz nem a központban szokásom leszállni. Határozott léptekkel szeltem át egy kacskaringós vonalban a tömegnyomort, majd egy óriási térre érve pillanatnyi gondolkozás után újra elindultam úticélom irányába. Itt már csak a csoportokban szállingozó embereket kellett kerülnöm, sokan a drága éttermek puccos teraszán töltötték ebédjüket, mások a gyorsbüfé előtt csámcsogtak zsíros ételükön. Bár nem volt időm nagyon nézelődni, de ez szemet szúrt. A legforgalmasabb út mellett ácsorgó luxuslakások tömbjeinek árnyékába behúzódva léptem az egyik lépcsőház ajtaja elé. Majd lyukat nyomva a kütyübe ütöttem be a kódot, aminek hatására idegesítő kerregéssel nyitotta a bejáratot. Dúlás közben azt is csak úgy kirántottam, majdnem a kezemben maradt a műanyag, néhol üveggel borított felület. Erőteljes léptekkel rontottam fel a második emeletre (szerintem az egész ház tőlem rengett), majd ismét azzal a kitörő dühvel dübörögtem a kiszemelt ajtón. Pár halk lépés hangja után nagy meglepettséggel nyitotta az ajtót ledöbbent nővérem. Feldúlt arckifejezéseim is megbotránkoztatták… Tény, hogy rég láttuk egymást, és most így hirtelen beállítottam nagy haraggal.

-Mégis miért tetted?- próbáltam először nyugodt hanggal kifakadni rá. Fogaimat csontrepesztően szorítottam egymáshoz, de ő csak bámult rám ugyanazzal az értetlenséggel.

-Miről beszélsz?- ráncolta össze szemöldökeit.-Gyorsan térj a lényegre, mert nem érek rá!- kezdett kutakodni a kezében lévő paksamétában, majd hátra lépve invitált befele, de pár méternél többet nem voltam hajlandó haladni. Hátitáskámból előkapart telefonommal kezdtem el babrálni, hogy a bizonyos üzenettel eszébe juttatsam vétkét. Szemrehányóan nyomtam a képébe a fényes eszközt, amit csak hunyorítva figyelt pillanatokig. Én közben a nappali hangulatos berendezését vizslattam: sötét bútorok, világos falak. Nagyon kellemes kis összeállítás, bár most cseppet sem érdekelt a lakberendezősdi témá. Sőt inkább csak semmisen bámultam a tárgyakra. Gondolkoztam… mi lenne most, ha az üzenet nem kerül elküldésre? Most a karjaimban tartanám összebújva a puha ágyban, majd egy forró csók után a fülébe súgnám, hogy „Szeretlek!”? Talán… most igazán kibuktam Jiwoora. Izmaim egyszerre megfeszültek, de szemhéjaim legyengültek ugyanakkor. Ismét csak egy apró rést hagytak maguk között, gyenge látási lehetőséghez.-Már megint erről a lányról van szó?- vetett még egy utolsó pillantást a névre, majd rám emelte unott tekintetét.-És mi van ezzel az üzivel?- futotta át mégegyszer zavaros szemekkel. Úgy felhúz!

-Hogy mi van? Ezt kérlek szépen te mondd meg, mert nekem csodával határos módon fogalmam sincs, hogy kerül az oda!- hadonásztam másik kezemmel, míg zsebre csúsztattam készülékem.

-Honnan tudjam? Most tényleg nem én voltam!- mentegetőzött feltartott kezekkel, mintha jobban ki lenne akadva mint én. Komolyan? Tönkre tette az életem, hazudott, és még neki áll feljebb? Értem én!

-Hazudj, akinek akarsz, de engem többé nem vezetsz meg!- köpködtem a szavakat még mindig meglepően nyugodt hangvétellel. Ahhoz képest, hogy ilyenkor már a földszintig leordibálnám, egész jól tartottam magam! Ez a lelkielgyengülés egyik jele lenne?

-Lehet sokszor titkolóztam már előtted, de most a lelkemre esküszöm, hogy semmi közöm hozzá!- nézett meggyőző kiskutyaszemeivel, de még ez sem hatott meg. Az iránta érzett eddigi szeretet lassan gyűlöletté fajult. Nem bírom már, hogy mindig beleavatkozik az életembe…

-Talán anyáék bevették ezt mindig, de én többet vártam tőled!- nevettem cinikusan csalódás itatta szavakat motyogva. Mondatom befejezettével egy időben indultam az ajtó irányába vissza sem nézve, rendíthetetlenül haladtam a kijárat felé.

-HoSeok!- kiáltott utánam, cseppnyi aggodalom már fellelhető volt vékony hangjában. Már nem hallgattam rá, el sem gondolkozva közeledtem a lépcsőház felé. Eddig elnyeltem tőle minden galádságot, de most betelt a pohár! És, hogy csak jóindulatból teszi… ne csinálja már… Egetrengetően csapódott be az ajtó utánam, amit drága nővérem se hagyhatott szó nélkül.

-Azért nem kell állatnak lenni!- ordított az ajtón túlról, mire idegességemben még egyet vágtam a fára. Abba még kicsit a kezem is megfájdult, de érzelmet ki nem mutatva ugráltam le a lépcsőfokról lépcsőfokra. Végig a számat harapdálva léptem ki lelassult léptekkel a forgalmas utcára, tekintetem a sistergő járdán volt végig, majd úttervezés céljából emeltem fel megalázott fejem. Most az egyszer szerencsém volt, hogy egy taxi gurult el mellettem pár méterre, amit gyorsan le is intettem, majd készségesen megállt a jármű. Meglódult erővel ugrottam be a sárga kocsi hátuljába, a sofőr már várta az úticél pontos megnevezését. Miután morogva hadartam el nem túl hosszú lakcímemet, ismét elindult a hazaszállító eszköz. Egészvégig mocorogtam, ami látszólag a volán mögött ülő csőrét is bökte, de különösebben nem foglakozott vele. Kavargó gondolataim nem engedtek egy helyben üldögélni… Elmém csak MinGivel volt tele, szemem előtt alakja lebegett, számon szenvedélyes csókja égett, fülembe negédes hangja csengett, orrom jól kiismert illatát szívta újra és újra magába. Csak egyszer utazhatnék az időben! Minden más lenne… Már körülbelül harmadik figyelmeztetésre kaptam fel a fejem, mire észbe kaptam, a sofőr már szinte ordítozott velem. Elnézést kérve pattantam ki a járműből, ami egyenesen az otthonom elé tett ki. Csak miután végigvezettem tekintetem az épület teljes hosszán, hosszas ácsorgás után végre belépésre hajtottam fejem. Ezúttal sokkal erőtlenebbül szedtem lábaimat… Levegővételeim nehézkesebbé váltak… Elvesztettem! Egy idióta senki vagyok! Meg se érdemlem MinGit… Jiwoo ajtajához hasonlóan csaptam be magam után a sajátunkat is.

-Na mi ez az ajtócsapkodás?- ugrott elém szokásosan a semmiből Taehyung.

-Jiwoo… Megint felidegelt!- vágtam le táskámat már a helyének kinyilvánított sarokba.

-Mit csinált?- vonta fel szemöldökét érdeklődően. Fáradtan vonszoltam testem, amit a kanapéra kíméletlenül le is dobtam.

-Még fél éve küldött egy SMS-t a telefonomról a nevemben MinGinek üzenve, hogy szépen békén hagyhat…- dörzsölgettem fájlalt halántékom. Belebetegszem ebbe!

-Mi?- követte a példámat, bár ő sokkal puhábban és megfontolatlanabbul érkezett a díványra. Hangja különösen elcsuklott, szemei rémültséggel teltek.

-Soha többé nem akarom látni!- nyúltam volna a távirányító fele, de egy reflex mozdulattal állított meg célom elérésében lakótársam jelezve, hogy nem akarja, hogy bekacsoljam a TV-t. Ha ezt csinálja általában mondanivalója van.

-HoSeok…- motyogta kétségbeesetten.

-Mi van?- ráncoltam homlokom, tiszta értetlenség rítt le rólam. Száját oldalra húzta, kikerekedett szemekkel meredt maga elé, torkán látszódott, ahogy nyelt. Mi van ezzel a gyerekkel?

-Én küldtem az üzenetet…- szorította össze látószervét, mintha félne reakciómtól. De miért? Várjunk miii? Ő küldte? Miért? Én meg szinte leordibáltam szegény nővérem?

-Mi?- csak ennyi tudott kifutni számból, a teljes ledöbbentség csak most árasztott el.

-Sajnálom!- vetette bűbánó tekintetét a közeli asztalra. Na jó! Ezt azért nem vártam volna tőle… A saját lakótársam szúr hátba… Megáll az eszem!

-Mi a faszért csináltad?- förmedtem rá, miközben egy könnyed mozdulattal állásba szökkentem.

-Láttam, ahogy szenvedtek… mindketten. Úgy gondoltam jobb lesz, ha valaki elvágja a madzagot… És mivel más nem tette, elcsentem a telefonod, mikor nem figyeltél.- mesélte elvékonyodott, halk hangon, miközben teljesen összehúzódott.

-Szerinted jobb? Most jobb?- kiáltottam rá újból magamra mutogatva.

-Régen volt már!- ocsúdott fel immár ő.-El kéne felejtened azt a lányt…- vette vissza a hangerőt egy aggódó tekintetet emelve rám.

-Neked kéne elfelejtened, beleavatkozni a magánéletembe!- mormogtam vissza a vállam felett, félúton a szobám és közte.

-Seok!- szólt utánam, de én rá se figyelve haladtam a kitűzött cél felé, ami a sajátomnak titulált helyiség. Dejavu! De most aztán tényleg úgy becsaptam szegény ajtót, majd kidőlt helyéről. Egy nagy ugrás után szinte becsapódva érkeztem az ágyamra háttal. Lehunyva fáradt szemeimet próbáltam minden dühöt kivonni magamból, bár a frusztrált lélegzetek most igazán nem segítették dolgomat. Sőt még az ökölbe szorított kéz se volt a legjobb megoldás…-Hyung!-tévedt be a szobámba bűnbánó TaeTae alig hallható hanggal.

-Menj innen!- figyelmeztettem először visszafojtott haraggal.

-De hyung…- nyávogott továbbra is a küszöböt koptatva.

-Húzz innen, míg szépen mondom!- már kicsit erősítettem a hangnemet, így kérve fel távozásra.

-De neked nem órád van?- tette fel kérdését felhívásom ellenére. Nyílként hatol fejembe szavai, majd hihetetlen gyorsasággal pattantak ki szemeim a ráészleléskor.

-Basszus, az elsőre se mentem be…- gondoltam bele hirtelen az egészbe. Míg én az Isten háta mögött beszélgettem egy leszbikus csajjal, ott várt rám… Micsoda tanár!

-Na, az szép!- jegyezte meg egy illetlen beszólással, majd ellökve magát az ajtófélfától hagyott végre békén.

-Szerintem te inkább kussolj most!- kiáltottam utána, hogy azért tudja hol a határ! Ne beszéljen így a hyungjával, pláne azután, amit művelt! Térden csúszva kéne bocsánatot kérnie a kis szarcsimbóknak… Úgy is nehezen nyerné el szemhunyásomat felette. Még mindig nem hiszem el, hogy ő szakította el mellőlem szívem egyetlen őrangyalát… Lelkem most már szellemek lakják, nincs, ki megvédjen démonjaimtól, megsebzett, mellkasomban dobogó szervem nem bírja már a harcot az élettel… úgy sincs már, kiért bírja…