Meseszerű álomvilág megannyi
felhővel tarkítva, amit az aprócska ablakon keresztül vizslattak álmatlanságtól
vöröslő szemeim. Szemhéjaim minden pislogás pillanatában összeragadtak, de nem
szenderített álomba a megannyi emlék, gondolat. Csalódottan osztottam meg újra
a külvilágot szemem világával minden egyes próbálkozás után. Mélyen
felsóhajtottam, majd lejjebb legeltettem szemeim a csodálatos csillogó habokon,
amit a tenger ver alattunk. Szárazföld se volt már messze, pár órás utamból már
a felét hátam mögött tudhattam. Végül újra a habkönnyű fodrokra vezettem
tekintetem, amik meseszerű hangulatot keltettek kavargó lelkem vihar szítta
részeit is. Csak is hazámba való visszatérésem részletein kattogott zavaros
elmém, még inkább megmosolyogtatott a kezembe szorongatott kártya. A kis fehér
lapot kezdtem el forgatni markomba részletesen átkutatva csipkeszerű mintája
minden pontját. Majd egy apró mozdulattal csúsztattam hüvelykujjam a két oldal
közé, és a meghívó tartalmát kezdtem vizsgálni. Japánban hányszor elolvastam a
kezdőmondatát, ami egyértelműen súgta: Kim
Taehyung és Lee MinGi összeházasodik. Micsoda mámor töltötte el betelt
lelkem után testem minden porcikáját. Apró mosoly kúszott számsarkába, majd újra
a felhők végtelen tengerébe vetettem íriszeimet. Fenséges érzés fogad
akárhányszor hazámra valamint régi életemre gondoltam, és annyiszor szorult
össze ahányszor Kim MinGi képe, mint egy láng fellobbant szemeim előtt.
Akaratom, amit elmém szövögetett, miszerint még egyszer látni szerettem volna a
lányt, minden adott pillanatban szertefoszlott, ahogy jobban belemélyedtem a
kérdésbe. Mióta elköltöztem nagyon befutott csapatuk a Girls’ day. Az idő
beosztását elmémbe forgatva ráztam a fejem. Már idol… Nincs neki arra ideje, hogy
olyan emberekkel találkozgasson, akiket lehet, látni se akar. Erre a mondatra
kegyetlenül alsó ajkamba mélyesztettem fogaimat, ami durva nyomot hagyott szám
felületén. Lehet, tényleg az lenne a legjobb, ha soha többé nem látnánk egymást…
Kalapáló szívem, majd kiesik a
helyéről, ahogy a rég nem látott lépcső kopottas fokait szedtem poggyászaimmal
karom alatt. Talán akaratlanul is egy apró vigyort csalt arcomra az ismerős
felek és ajtók sorainak látványa, amik azt üzenik: Üdv itthon! Felemelő érzés
tette hatása alá egész alakom, ahogy már csak fél méter választott el a pár éve
még magnak tudhatott felülettől. Remegő kézzel vezettem ujjam a piciny gomb
felé, ami azonnal hangos zörgéssel tudatta a lakókkal, hogy megérkeztem. Pár
másodperccel később futásszerű lépések hangjai ütötték meg fülem, majd ahogy kivágódott
az ajtó, egykori lakótársam, Taehyung ugrott a nyakamba.
-Hyung!- súgta fülembe, miközben egyre jobban szorított
karjaival.
-Mi van öcskös, megházasodsz?- villantottam meg szelíd
mosolyom miközben elvált tőlem. Ahogy mögé néztem, rögtön megpillantottam a
szekrény oldalának támaszkodó mennyasszonyt, aki egy 32 fogas vigyorral
jellemzi érkzésem.
-MinGi!- invitáltam a lányt is egy baráti ölelésbe, tárt
karokkal megtéve azt a pár métert.
-Örülök, hogy eljöttél- kapaszkodott nyakamba, aminél fogva
húzott le az ölelés erejéig.
-Annyira hiányoztál haver!- paskolta meg hátam a fiú beljebb
hívva a lakás közepéig.
-Ti is nekem!- tekintettem körül a helyiségen, ami az évek
során apróbb változtatásokon ment keresztül. Esküszöm, sokkal nagyobb rend volt,
mint mikor még itt laktam. Nem csoda nem vagyok a házimunka hőse. Csak pislogtam
ide-oda körültekintve a szoba egész hosszán, miközben táskaimat a kanapé
lábához hajítottam. El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok! Otthon, édes
otthon. Az a gondolt is nehezen fér a fejembe, hogy egykori lakótársam holnap
tartja az esküvőjét, azzal a lánnyal, akit szeret. Hihetetlen, hogy
megváltozott minden távollétem alatt. -Apropó! Hol van YoonGi?- vetettem egy
izgatott tekintetet az ifjú pár felé. válaszul Taehyung csak megvakarta feje
hátulját.
-Nem igazán boldogult az anyagiakkal… Hiába szajkóztam neki,
hogy nem alkoholra kéne költeni azt a kevés pénzét is. Egy idő után teljesen
elnincstelenedett, egy kész rom volt az ember. Még annál is jobban, mint
amennyire volt. Aztán kirakta a házmester, mert már jó pár hónapi lakbérrel
lógott. Fogta a cuccait, és elment. Azóta nem tudom, mi van vele- húzta el
szája szélét.
-Ejha, hát ezt nem gondoltam volna- fagyott le kínomba
magamra festett mosolyom. De legalább boldogsággal tölt el a gondolat, hogy
Taehyung segíteni próbálta őt. Nem mintha kedvelték volna egymást valaha
is.-Na! És meséljetek, mi van veletek?- ültem le az immáron kanapén ücsörgő pár
mellé hatalmas vigyorral a képemen.
-Megvagyunk! MinGit a mült héten léptették előre a
munkahelyén, és az én projektem is nagyon jól alakul az egyetemen.- mesélte
kisebb nagyobb beleéléssel a fiú, majd mondata végén átkarolta a mellette ülő
lányt, aki teljesen hozzásimult.
-Na az szuper!- méltattam lankadatlan jó kedvemmel.
-És neked hogy alakulnak a dolgaid Japánban, Hoseok?
-Egész jól! Elég jó csapatoknak koreografálok mostanság,
nagyon sok tehetséges emberrel találkoztam…- ecseteltem munkakörömet felfelé
görbülő szájjal.
-És most van valakid?- törölte le a mosolyt a képemről ezzel
az egy mondattal MinGi. Kellemetlen érzést, mint egy szivacs szívtam magamba,
kíntól áztam. Kim MinGi képe immáron újra nyugtalanító gondolatokat ültetett
elmém legsötétebb fiókjaiba is. Arcomból kiment minden szín, másodpercek alatt kaktuszként
szúróvá vált torkomon egy árva hangot se tudtam hallatni.
-Tudod, nincs ilyenekre időm a munka mellett.- húztam el
szám szélét, amennyire csak tudtam. Miért ilyen frusztráló nekem ez a kérdés?
Miért nem tudok ránézni egy lányra se mióta eljöttem Koreából? Talán majd most
javul zavarba ejtő helyzetem?
-Ja értem…- harapta be alsó ajkát, amint rájött, talán
kicsit nem úgy érintett ez a kérdés, ahogy várta. Ezután néma csönd uralta a
szobát… Végül Taehyung ötlete törte meg a tücsök ciripelést, miszerint illő
lenne inni egy welcomedrinket érkezésem örömére. A koccintás után talán egy
picit feloldódott a hangulat, bátran hoztuk egymásnak a kérdéseket és
elmesélendő történeteinket. A hangos nevetések közt jöttem rá mennyire
hiányzott ez nekem, ez adott reményt, hogy milyen jó döntés volt visszatérni Koreába.
És talán ez az este tökéletes volt arra, hogy elfelejtsem, hogy holnaptól teljesen
„elvesztem” szeretett lakótársam, aki iga alá hajtja a fejét. Majd a késői órák
közeledtével elbúcsúztak tőlem, mivel nekik is rá kell pihenniük a nagy napra.
Fáradtan cipeltem be bőröndjeimet a vendégszobába (aka az én régi szobámba).
Alaposan körültekintettem a különösen más és tiszta helyiség minden pontján.
Ejha, én még nem láttam ennyire rendezetten a szobám… Talán csak akkor mikor
odaköltöztünk még Taehyunggal. Akkor kicsit elméláztam, hogy indult az életünk
ebben a lakásban sok megmosolyogtató emléket eszembe hozatva. El sem hiszem,
hogy az én Taehyungom is felnőtt! Nem hiszem el, hogy minden ennyire
megváltozott, míg távol voltam. Hihetetlen az egész…
*Másnap*
Végig cipőm
orrát vizslatva ballagok végig a csupa virágba öltöztetett helyiség folyosóján.
Nyakkendőmet és öltönyömet igazgatom, majd szőke hajamba túrok egy apró mosoly
kíséretében. A nagy tömeg közt olykor felnéztem, hátha kiszúrok valaki
ismerőst, de tervem egészen addig nem járt sikerrel, míg ki nem szúrtam a
teljes puccparádéban lépkedő vőlegényt. Egymásra néztünk, egyszerre
mosolyodtunk el. Szavakkal el nem mondható érzés kerített hatalmába.
Mérhetetlenül boldog vagyok exlakótársamra, amit egy büszke mosollyal juttatok
csak tudtára. Hiányzik ez a lökött. Talán csak a Japánban töltött idő
döbbentett rá, hogy ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem állt, és
akárhányszor veszekedtünk, akárhányszor akadtunk ki a másikra… ő ott állt
mellettem.
Mindenki tűkön ülve várt, míg
egyszer csak nem terítette be a teret a nászinduló hallatos dallama, és az ifjú
pár elindult a kijelölt útvonalon. Apró lépéseik ellenére elmém lassítva nézte
végig vonulásukat. A lány gyönyörű habos-babos ruhát viselt, ami itt-ott emlékeztetett
álombeli felhőimre. Fátyol nem volt túl csicsás, elegánsan volt hosszú
hajkoronájába fűzve.Oldalán Taehyung a legdrágább, legszebb öltönyében és a
legszélesebb mosolyával, amit magára ölthetett. Néha eltakarta látványom
egy-egy kóbor könnycsepp, amiket a lehető leggyorsabban töröltem szemem
sarkába. Végül céljukat elérve hajoltak meg egymással szembe, amivel jelezték,
hogy a szertartás elkezdődhet. A fiú arcát elnézegetve, ez lehet az egyik
legnagyobb csoda, ami az ember életében történhet. Örülök, hogy boldog, hogy
olyan emberrel élheti le az életét, akit szeret. Még nagyobb mámor tölt el
megismerkedésük. Egy-két kusza gondolat rebben át elmémen, miszerint nekem
köszönhetik, hogy megismerkedtek. És Kim MinGinek… Ha nem megyek el velük abba
a buliba, ők sosem találkoznak… Ahogy jobban belegondoltam azzal nyugtattam
magam, hogy tényleg inkább a Jungkook gyereknek köszönhetik az egészet, aki
elhívott magukkal közvetlen ismerkedési formáinak révén. Ezt így kimondva ez se
olyan nyugtató.
-És most csókolja meg a mennyasszonyt!- ocsúdtam fel erre a
mondatra, mire eszeveszett tapsvihar vált ki a közönség soraiból a csókolózó
pár láttára. AZ én Taehyungom hivatalosan is férfi, aki mindennél jobban
szereti álmai asszonyát!
Dallamos zene, mulató nép,
táncos lábú gyerekek. Az esküvő minden részvevőjét átjárta a lagzi hangulat.
Kivéve engem… Elszörnyülködve tekintettem körül a megannyi ismeretlen arc
között, kényelmetlenné téve helyzetem ültem, szemeimmel az ifjú párt kerestem.
Pedig a mennyasszony elég feltűnő jelenség, de így is csak ízléstelenül picsás ruhákon
akad meg tekintetem… Ahogy végig futtattam íriszeimet a tömegen, még Taehyung
vigyorgós arca se jön velem szembe. Tehát belenyugodva helyzetembe ültem tovább
az üres, kietlen asztalnál nézve a bulizókat. Azt mondják az esküvőn legjobb
ismerkedni, de ahányszor csak egy lányra nézek, csak rideg arcok köszönnek
vissza. Micsoda mutáció ment végbe elmémben, hogy az ilyen csinos lányok arca
eltorzul képzeletembe, és nem vonzódom hozzájuk. Egyszer csak a zene
elhallgatott, emberek százai özönlöttek az üres színpad felé, ami immáron egy
fővel gyarapodott. Egy vékony lány alakja tűnt fel a függönyök mögött, arcát a
tumultus miatt és távolságom miatt nem láttam tisztán. Testéből is csak
részleteket. Hatalmas ujjongás lépett fel a terembe. Össze ráncolt homlokkal
méltattam nem értésemet. Lágyan húztam ki magam alól a széket, ahogy álltam
fel, hogy közelebbről szemügyre vehessem a meglepetés vendéget. Apró, sejtelmes
lépésekkel haladtam a tömeg szélét célpontnak kijelölve. Világosodott a női
arc, végül mikor megpillantottam teljes alakját a földön landolt az állam döbbentségemmel
együtt. Nem lehet… Nem lehet, hogy ő az… Nem lehet, hogy ő az a lány, akit pár éve
itt hagytam. Aki ott a színpadon állt, mosolyogott a közönséget pásztázva
gyönyörű testhez álló ruhájában. Egy szót találtam rá: gyönyörű! Többször
fejembe forgatva a mondatot találtam többet is! Lélegzetelállító, csodálatos,
esztétikus, meseszép, attraktív, elragadó… Vonzó felnőtt nő lett belőle. De az
érzéseimet úgy, ahogy voltak, felkavarta… Elmémbe ötlött megannyi emlék, képük
szemem előtt lebegett, megannyi érzés, fájdalom, öröm és szenvedés. A döbbenet
megmerevítette végtagjaim, látványa magához láncolt, és torkom ismét száradni
kezdett.
-Annyeonghaseyo!- csendült fel tündéri hangja, amint
szájához emelte a mikrofont csendre intve a társaságot.- Kim MinGi vagyok a
Girls’ Dayből.- ült ki porcelán arcára egy édes mosoly cseresznye ajkaira.- Bizonyára
sokan ismeritek munkásságunkat. Ma este én foglak bennetek szórakoztatni
zenémmel. És ezúttal szeretnék sok boldogságot kívánni jó barátomnak Kim
Taehyungnak és feleségének Lee MinGinek!- taps özönlött újra a közönség
soraiból mondata végére. Végül elkezdett a zenekar játszani. Környezetem
megállíthatatlanul tombolt, mozgalmas események sorait fel se tudta fogni
elmém. A dallam se ért el úgy fülemhez, ahogy kéne. Lefagytam, hallásom
eltompult, látásomat könnyek akadályozták, karjaim, lábaim remegtek. Nem tudtam
másra figyelni csak a színpad közepén ácsorgó lányra, kinek hangja újra betelítette
a helyiséget. Mesebelien csengett minden egyes szó, amiről énekelt. Elkábultam,
úgy éreztem le kell ülnöm. Sokként ható érzés kerített hatalmába. Nehezen
lépdelve, de mégis eljutottam a legközelebbi asztalhoz, ahonnan kényelmesen
nézhettem végig a koncertet. Csodálatos hangja álomba tudott volna ringatni,
minden egyes hangnál éreztem lágy bőre simogatását arcomon, ahogy a hajamba
túr, ahogy csókol. A szám vége fele már csak egy szót tudtam forgatni elmémben:
Szeretlek!
Pár órája már ott ülhettem
alkoholmentes bódításomban káprázó szememmel ugyanazt a pontot pásztázva. Csodálatos
hangja rabul ejt, fájdalmam csak úgy nyelni tudtam volna. Nem bírtam tovább
levegőznöm kellett. Golyóként pattanva fel helyemről törtem utat a tömegben,
majd a folyosót elérve kijáratért kutatott tekintetem. Pár perc után csak hamar
megleltem egy hátsó kijáratszerű ajtót, amin kilépve egy sikátorhoz hasonló helyen
találtam magam. Az utolsó métereken már futottam, végül majdhogynem összerogyva
dőltem neki az épület téglafalának, lihegtem, kapkodtam a levegő után. Nem
gondoltam volna, hogy ennyire felzaklat a látványa… Percek teltek el…
Lélegzetem normális ütemére visszaállt, elmém kiürült, lelkem megnyugodott a
friss levegő hatására. Egyedül voltam a vaksötétben…
-Jungkook!- hallottam meg egy magas hang suttogását
méterekkel odébb. A felismerés szinte belém hasított. Ijedve kaptam tekintetem az
egyetlen lámpa fénye alatt álló alakokra. A lábaim egyszerre hagytak fel
szolgálatukkal. Hirtelen a földre rogytam a látványtól. A két csókolózó alak
összetéveszthetetlen volt. Az alacsony lány még pár perce bent éneklő MinGi, a
fiú pedig az előbb szólított, tehát Jungkook.
-Na milyen volt a fellépés?- vált el mosolyogva szerelmétől.
-Szuper, de siessünk, nehogy meglássanak!- biccentett az
utcán parkoló kocsi felé, miközben álruha gyanánt öltött magára egy maszkot és
egy baseball sapkát. A lámpa pislákoló fénye már alig szivárgott, sziluettjüket
csak a kocsiig tudtam kísérni szememmel, míg nem tűntek el láthatárról. A
csalódás mélyvízébe estem. Sőt, belelöktek… Percekig csak pislogva meredtem
magam elé. végül már szemem világát okoltam mindenért. Ez nem lehet igaz! Nem
hittem neki. Hazudónak csúfoltam. Míg a józan eszem végig tudta, hogy az
egyetlen, aki hazudik, az én vagyok saját magam. Talán évek múltán is magamat
fogom okolni, de úgy érzem jól döntöttem, mikor elutaztam Japánba. Az az egy
lámpa fénye is kialudt, mint az utolsó gyertyaláng, mi egyedül ragyogja be a
sötét szobát. Egyedül voltam senki se látta a könnyeimet, senki se látta gyenge
testem. Talán én se láttam, hogy én már nem tartozom a régi életembe.
