Egy "új" élet kezdete (38. fejezet)

"Még a veszekedés közepén elnyomott az álom helyben a kanapén, hideg volt, ám nem érdekeltek a zord körülmények. Nem tudtam másra koncentrálni, csak az új életem köszöntésére. Azt hiszem lassan eljön az ideje ennek is."

Az ablakon halványan beszűrődő álmos napsugarak simogatták puffadt arcom ébredésre ösztönözve. Erőtlenül rezdült meg egyszerre minden végtagom, de szemhéjaim még mindig egymás mellett pihentek békében, pilláik szorosan összefonódtak. Kezeim lassan simítottak végig a hideg, sima felületen, testemet rejtélyesen egy ismeretlen anyag fedte. Szemeimmel még mindig nem osztottam meg a külvilág látványát, ám a reggeli fényeket érzékelték, kicsit még irritáló is volt számukra, így egy egyszerű mozdulattal gördültem át másik oldalamra, úgy folytatva szokásos szundizásom. Mellkasom egyenletesen mozgott fel-le, a magányos szobát csak a hangos szuszogásom és fáradt morgásaim telítették be. Agyam csupán a nap lefolyásán kattogott, egy más napon... Új életem első napján! De milyen legyen a kezdet? Indítsak csupán átlagos eseményekkel vagy koronázzam meg a mát valami csodálatossal? Egyre inkább ehhez kapcsolódó terveimet fűzögettem továbbra is félhomályban, bár tudtam, hogy lassan ideje lenne utat engedni a rikító napfénynek retinám felé. Percek múltán, mikor már nem fedte az álmok sűrű köde elmém, érdekes dologra lettem figyelmes... Fekhelyem szűkebb lett, felülete is hideg tapintásokat szórt az azt érintő bőrömre. Értetlenségből kipattant szemeim csak pár másodperccel később ismerték fel a környezetem, és kijelenthettem, hogy csodával határos módon nem saját szobámban töltöttem éjszakám. Nem is különösen foglalkoztattam a dologgal, hisz inkább a díványról való feltápászkodás igényelte azt a minimális energiát, ami akkor még csak szivárgott testemben. Nehézkesen helyeztem testsúlyom gyenge lábaimra, majd apró megingás után kétlábon tudhattam magam. Sántikáláshoz hasonlító lépésekkel bicegtem ki a konyhába, hogy összedobhassak egy gyors reggelit munkába indulás előtt. Még egy forró zuhany is mellészerveződött, mikor a falon csüngő órára pillantva megállapítottam, hogy a napsugarai talán még korábban is ébresztettek a kelleténél. A pirítóba helyezve két szelet kenyeret léptem a hűtőhöz, hogy előkészíthessem a margarint a hamarosan elkészülő pirítósokhoz. 

-Felébredtél?- futott fülembe egy mély hang, miközben a hűtött termékek közt kutakodtam. 

-Aha...- vetettem tekintetem a mögöttem elhaladó lakótársamra, kezemben a fagyos dobozt markolásztam, amit egyből a pultra csúsztattam.

-Miért aludtál a kanapén?- érdeklődött, majd ő a kávégépet vette használatba.

-Elnyomott az álom...- a járólap felé fordított arcomra egy halovány mosoly szökött. Egyik kezemmel a mögöttem lévő felületre támaszkodtam, a másikkal kócos tincseimet rendezgettem.

-Kérsz te is?- fordult felém kérdésével a készülő italra utalva. Válaszomat csak egy bólintással fejeztem ki. Mialatt Tae tudtára juttattam kívánságom, egy könnyed mozdulattal löktem el magam támaszpontomtól, majd a közeli asztal felé irányítottam lépteimet, ám az elkészült reggelim megakadályozott abban, hogy célomhoz is érjek. Életkedv hiányában dobáltam egy tányérra a ropogós kenyereket, ezzel egy időben húztam ki az evőeszközös fiókot, amiből egy kenőkést húztam elő sötét zugából. A margarinba könnyedén süllyedt el a fém, majd egy kicsit megemelve azt kentem a szeletre a lágy tejterméket. Mindkettővel így téve hurcoltam magammal a tányért, és ezúttal tényleg helyet is foglaltam az előre kiszúrt helyen. Kedvtelen falatozással töltött percek után egy bögre gőzölgő kávé csúszott elém, majd végig vezetve az azt elém letevő fiú alakján egy apró vigyort villantott rám. Mintha már szavak nélkül kommunikálnánk… Az én hálás tekintetem köszönetet mondott a fáradozásért, az ő mosolya csupán egy „nincs mit” súgott. Taehyung velem szemben ácsorgó széket húzta ki, majd ülve folytatta a forró ital kortyolgatását. A csend már szinte magát törte meg párszor, mire elfogyasztva minden étkem hagytam magára lakótársam a néma konyhában. Sietnem kellett, hisz még egy gyors zuhanyzás is terveim közt volt… Mintha percek semmissé, át nem éltté lettek volna… olyan szinten rohant el az idő, hogy a végére talán már szárnyakat növesztett. Két pirítóssal és egy kávéval hogy vesztegethettem ennyit? A szobámban csak egy törölközőt ragadtam meg, és máris a folyosó szőnyegét koptatták lábnyomaim, amik egymást követve jutottak el a fürdőig. Ruháim is egymás után hullottak a ragyogó csempére egy kisebb kupacot alkotva. Két lépéssel már csupasz talpamat a zuhanytálca hidege hűtötte, kezemben pillanatokon belül a fejet tartottam, amiből sugárszerűen csapott ki a meleg vízáradat. A forró cseppek vízesésként csúsztak le száraz testemen egyenesen lábfejemig, ahol már a lefolyó jelentette további útjukat. A nyár ellenére jól esett mindez… egész frissítő volt. Gondolataim is csak egy téma körül röpködtek, mint a madarak augusztus végén… körös-körül a városban, a káprázóan kék égen, mielőtt indulnának délre. Próbáltam összpontosítani az új életemre, annyira, hogy a nagy tématereléstől még inkább csak a régi életem képei lebegtek előttem. Túl gyenge voltam eddig, a fájdalom túl erős… A csábítás… Az illata, a hangja, bőre tapintása túl mélyen égett bennem. Talán a perzselő cseppek marták ki mind belőlem, újjászületésként éltem meg a hosszú perceket. Hangként a csobogó víz vésődött belém, tapintásként a forró csókok, amiket a cseppek leheltek rám. Talán negyed óra után, mikor már tényleg újult erővel vágtam neki új életemnek, elzártam a segítségemre lett vizet, majd meglepően gyors törölközés után tekertem magamra az anyagot. Csupán pár csepp érkezett a szobák között heverő szőnyegre, miközben szobám felé siettem szapora lépteimmel. Az öltözködés is alig volt egy perc, hisz már tényleg elég késő volt indulásnak is. Tae is csak egy meglepett arckifejezéssel jegyezte meg csettintésszerű elkészülésem, de nem fordítottam sok időt vizslatására, csupán egy mosolyt eresztettem még felé, majd hátamra kapva táskám hagytam el közös lakásunk. Mintha még érintetlen lenne számomra a napsütéses utca léptem a „szűz” járdára. Testem lehet megjárta már Szöult, de lelkemnek egy titokzatos város volt, amit fel kell fedezni. Lábaim maguktól vezettek, de szívem a napsütést élvezte. Talán egy kicsi késéssel, de megérkeztem munkahelyemre, ahol már ösztönből jutottam el a megfelelő terembe.
-Bocsi a késésért!- vetettem tanítványomnak háttal valami sajnálkozó szöveget.
-Semmi gond!- válaszolt egy váratlan magas hang, amitől értetlenül kaptam tekintetem a helyiség közepe felé. Először felvillant az elmémben, hogy talán csak képzelődök, de tényleg az a lány állt pár méterrel előttem, akinek szavai fülembe szöktek. Ledermedten simultam neki a mögöttem lévő felületnek, még azt sem tartottam kizártnak, hogy szemem világa is csupán becsapott.
-Mit keresel itt?- próbáltam rugalmas, laza maradni… nem mutatni a döbbentséget, az ijedtséget.
-Mit keresek itt? Hisz még nem is találkoztunk?- mosolygott negédesen miközben a köztünk lévő távolságot készült megtenni.-Kim MinGi vagyok, az új diákod!- szemei kísérték útján felém nyújtott kezét, majd ismét arcomra villantotta vigyorát.
-Mi ez az egész?- ugrált tekintetem a lány alakján egy halvány félmosoly kíséretében.
-Egy új élet kezdete!- csengettek angyali hangján ismerős szavak. Amolyan dejavu érzés járta át testem, elmémben pillanatnyi zavar lépett fel. Számára ez lenne a megoldás? Valahányszor zsákutcába kerül, visszamegy az út elejére? Biztosan hatásos? Hisz az első alkalommal fuccsba ment terve. De ezúttal sikerrel jár? Úgy érzem, ez az én kezemben van most már… Új életet kezdek: vele vagy nélküle? Csupán egyetlen szó, ami meghatározhatja további életem. Más tintát vethet végtelen regényem üres lapjaira. Tenyere még mindig szorításomra várt, a vigyor már tényleg letörölhetetlennek tűnt, csillogó szemeiben angyalszárnyak égtek… Már maga MinGi látványa is felfelé görbítette szám eddig keserűség lakatolta szélét. Fájdalomba mártott szívem feloldódott, lelkem csupán egy gyönyörű, ismeretlen lányt látott kihez még rengeteg remény fűzhető.
-Jung HoSeok!- markoltam meg ujjaimmal tenyerét, majd pár gyöngéd mozdulat után mindketten magunk mellé csúsztattuk jobb karunkat. Bőre „új” pecsétet égetett belém. Szavaimmal megbocsájtást és továbblépést üzentem neki: belemegyek a játékba, mindent újra kezdünk, és ezennel más lesz minden. Vigyorogva meredtünk egymás szempárjába még percekig, ezeket a reményteli pillanatokat derekam körül összefont kezei szorítása zárta. Nagyot szippantva az „új” illatból túrtam vállát sem koptató tincsei közé. Egész sokáig egymás karjaiban tudhattuk egymást, minden percnél egyre erősebben húzott magához, egyre erősebben húztam magamhoz. A levegő és az idő megfagyott közöttünk, csak az a másodperc létezett, és reménykedtem, hogy csak az is fog. Sok minden történt kettőnk között… jó, rossz… mégis úgy érzem, ez a nap lesz kettőnknek a legfontosabb. Ez lesz az a pillanat, amit sose felejtünk el… csupán az egyetlen?
-Hiányoztál!- suttogta remegő hangon, ezt követte pár szipogás. Pólómon is megéreztem kristálytiszta könnyeit, amitől még inkább meglágyult szívem, már majd összeroppantottam törékeny testét karjaim közt. Hangja „új” csengésként szökött fülembe, és úgy is telepedett le örökre. Ismét szívembe költözött, és ezúttal lakattal zárta magára annak ajtaját.

-Te is nekem!- futott le mosolygós arcomon egy szívből csordult könnycsepp. Lelkemnek szárnyakat adott, és most együtt repülnek a felhők közt újonnan, remélhetőleg a világ összeomlásáig. 
-Megígéred, hogy soha többé nem hagysz el?- vált el tőlem, hogy nedves íriszeivel szemeimbe meredhessen. Szívszaggató látvány volt, ahogy a könnyektől csillogó tekintete csupán válaszomra vár, mint egy reményt vesztett gyerek...

Nem tudtam hazudni pont a szemeibe, vagy csak egy felelőtlen ígéretet tettem?

...csak én vagyok képtelen róla? (37. fejezet)

"-Megéri mindez érte?- kérdezte lélegzetfojtva, lehet félt a reakciómtól, ám inkább csak elgondolkoztatott. Mégis miért szenvedek érte ennyire? A hiánya fokozni kezdte az iránta érzetteket? Ez nem csupán szimpla kedvelés lenne?"

HoSeok szemszögéből:

Köd fedte szemekkel araszoltam a lépcsőfokokat a nesztelen lépcsőházamban, általában kettesével haladok, hogy minél előbb felérjek a második emeletre, bár most két okból sem ragaszkodtam szokásomoz. Egy részeg ember, akit az oldalamon támasztottam kicsit megnehezítette a dolgot, és ne is beszéljünk a mérhetetlen zavarodottságról, ami a fejemben gomolyogott egy jóideje valami felhőszerű képződménnyé formálódva. Még mindig a klubban látottak égtek előttem a sors fintoraként, már csak a jól ismert környezet miatt hajtották lábaim magukat. Már nagyon szomszédomra se tudtam különösebb figyelmet fordítani, csak akkor kaptam észbe, mikor az utolsó métereken kicsit megszédült, és majdnem mindketten borultunk vissza a lépcsősor aljáig. Kicsit felébredve téliálmomból vezettem el még a lakása ajtójáig, majd megvártam, míg előveszi a kulcsát, és elnyeli a bentlévő sötétség. Hangos zár kattanás hagyott egyedül a csendes folyosón, még talán fél óra múltán is azon az egyetlen helyen ácsorogtam. Ajtónyikorgás búcsúztatott, ajtónyikorgás köszöntött, de ezúttal a mi otthonunkhoz tartozó tárgy moraja fogadott.

-Miért álldogálsz idekint?- szólított meg a küszöbön megtorpanó lakótársam. Hangja halk volt, arcát a megbánás láthatatlan könnyiei áztatták. Kétségbeesett alakját a félfának támasztotta, fáradt szemeivel megszakíthatatlanul meredt rám.

-Még nem alszol?- tereltem a témát a késői órákra hivatkozva. Csak félig fordultam Tae felé, valamennyire még mindig YoonGi ajataja irányába néztem.

-Nem jössz be?- nem fogadta el az új beszédkört, így inkább visszatért a sajátjához. Határozatlan, ütemtelen léptekkel indultem meg irányába, párszor talán meg is inogtam. Fáradt voltam… mind lekileg, mind testileg, de leginkább szívem igényelte a pihenést. Túl sok mindennek volt kitéve a mai nap, és úgy éreztem, még mindig nincs vége. Egyszerűen elfáradtam, belehalok ebbe a tudlatlanságba! Miért éljek tovább? Miért haljak meg? Nem tudom, nem tudom, nem tudom! De ez a köztes állapot kikészít… Talán az jelentené a végső megnyugvást, ha a fényt követném, majd egy hosszú, végtelen sípolással búcsúztatna el minden fájdalmam. Pár megrövidült lépés után el is értem a küszöb vonalát, majd ugyanazzal a kedvetlenséggel bicegtem be a lakásba Tae minimális segítségével, onnan a nappaliba, ahol egy ismeretlen, hideg fuvallat csapott meg, miközben erőtlenül hántottam le magamról dzsekimet. A fagyos érzés forrását keresve kémleltem körül az egész szobában, a kabátom felakasztása után meg is akadt a szemem a vadul lobogó függönyön. Tárva-nyitva volt az ablak… a kinti hideg könyörtelenül áramlott be a helyiségbe, talán már jégkorszaki tél állt komfortos nappalinkban. Ugyanaz a sötétség uralkodott, mint mikor elhagytam otthonomat. Valami őskori barlanggá változott a szoba, nem is embernek való életkörülményeket nyújtva az ott tartozkodóknak.

-Meleged volt?- fordultam értetlenül a mögöttem elosonó fiú felé. Válaszként csupán vállat rántott, miközben eredeti fekhelyét közelítette meg, majd mikor elérte célpontját, szinte levágta magát a hűvös díványra. Hogy tudod így feküdni órákon át? Ugyanolyan határozatlan léptekkel baktattam mellé, majd én is helyet foglaltam a komfortos kanapén. Tekintetem folyamatosan magam előtt tartottam, csupán párszor vetettem szemeimet a padlóra.

-Haragszol még rám?- törte meg a csendet a mellettem elnyúló lakótársam. Egy pislogással toltam alrébb kilátásomat rá, fáradt tekintetem csupán rá figyelt, résnyire nyitott számon egyetlen egy hang nem szökött ki, csak semmisen figyeltem a bűntudat lelte fiút. A köztünk ülő némaság egyre terjeszkedett, nyújtózkodott az idő végtelen szalagán. Egyáltalán haragudtam rá valaha? Vagy csak a pillanatnyi haragom dühös lángja? Önzőn csak magammal foglalkoztam, míg ő jót akart?

-Nem…- mosolyodtam el percek múltán.

-Biztos?- próbált megbizonyosodni az igazmondásomról. Olyan felesleges ez a kérdés! Az ember egy rákérdezéstől nem fogja megváltoztatni álláspontját… De elhiheti: én mindig igazat mondok! Legalábbis azt hiszem…

-Biztos!- vigyorogtam rá jobban, de maximum csak fogaim fehérlését láthatta a vakító homályban.-De azt hiszem már teljesen mindegy…-hajtottam le fejem ismételten, a szőnyeget vizslattam kitartóan, miközben újra felvillant a bárban látott kép.

-Biztosan boldog Magyarországon is! Lehet jobb így mindkettőtöknek… Csupán neked kéne elfeljtened már!- vette elő biztató énét, egy erőteljes mozdulattal felült mellém, ezáltal kitartásra ösztönözve még a hátamon is végig simított.

-Hazajött…- suttogtam oldalra vont szájsarokkal. Ujjaimat tincseim közé fűztem, szemeim kitágulva meredtek a földre, bár a sötétség nagyrészt eltakarta a látványt, tehát inkább csak bambultam magam elé.

-Hazajött? Találkoztál vele?- érdeklődött, tekintetét rajtam tartotta, miközben kérdésekkel bombázott tele.

-Sajnos…- habogtam álmos szemeimet törzsölgetve.

-Sajnos? A cégnél láttad?- faggatózott tovább megragadva karomat, amit a kíváncsiságtól majd kitépett. Komolyan, mint két tini lány, és az egyik a szerelmi bánatáról áradozna…

-Ott is…

-És még hol?- mocorgott össze-vissza, nem értette az egészet, már a tűkön ült, hogy megtudja minden egyes

fontosabb információt. Persze… Taehyung a legjobb barátom, de nem fogom töviről-hegyire elmesélni a

hosszadalmas napomat, csak ami tényleg rátartozik.

-Egy leszbibárban…- szökött a szemembe már egy apró könnycsepp. Ott csillogott egymagában, bár kezem

takarásától Tae ezt nem látta, a remegéstelen hangra is figyeltem, csak hogy tényleg ne tűnjön fel neki lelki

elgyengülésem.

-Mit kerestél te ott?- akadt fent a legnagyobb apróságon. Tárt karokkal egyenesedtem fel, majd ideges 

tekintetem ráemeltem, nem féltem, hogy észreveszi a csillogást, a homályban nem vehetett teljesen 

szemügyre.

-Tényleg? Ez a legfurcsább?- ocsúdtam fel rá, már megint önzőn viselkedtem volna? Nem változol Jung

HoSeok…

-Számomra…- villantott rám egy félénk mosolyt, sőt inkább csak kuncogott eldobva rólam tekintetét.

-Számodra? Ezt hogy érted?- fogtam vissza a hangerőt zavarodottságomtól. Én inkább attól lepődtem meg,

hogy a lány, akit eléggé kedvelek homoszexszuális.

-Hát… én már tudtam…- dadogta, a vigyor is az arcára fagyott. Tudta? Mégis honnan? Taehyung megérzés

lenne? Ilyen profi emberismerő lenne?

-Honnan?- gondoltam, azért rákérdezek. Érdekelt a dolog… én lennék, aki utoljára tudomást szerez erről?

-Akkor vallotta be, mikor bementem hozzá a kórházba.

-Mikor mentél te be a kórházba?- förmedtem rá, de akkor be is ugrott az egész. Nem volt sok emlékem

arról az estéről, hisz a kelleténél talán kicsit több alkohol folyt le a torkomon. Bement volna hozzá? És őt

mégis miért avatta be?

-Mikor részegen ordibáltál a földön.- somolyodott el, miközben finoman fejbe kólintott hátulról. Erre már én

is felnevettem, és próbáltam viszonozni, de nem hagyta magát a kis pimasz! Egy szokásos kis verekedés

alakult ki, amit pár perc alatt le is zavartunk, majd pihegve újra elhelyezkedtünk eredeti pozítciónkba.

-És miért mentél be hozzá?- érdeklődtem kis pihenés után.

-Ha már te inkább az asztal alá ivást választottad… Tudod valaki próbálta még megmenteni a

kapcsolatotokat.- mosolygott rám halványan. Tényleg aranyszívű ez a fiú! Lehet, nem mindig tesz jót

segítsége, de jól esik, hogy próbál mindig mosolyt csalni az én arcomra. Részben jó érzés öntött el Tae

kapcsán, másrészt lehervasztott, hogy csak nekem kellett így, ilyen későn megtudnom az igaszságot

MinGiről. Mégis miért titkolta előlem? Egyáltalán miért feküdt le velem, ha leszbikus? Miért hitette el velem,

hogy valamikor fontos voltam számára? Vagy csak én hittem ezt? Már megint ez a tudatlanság… megannyi

kérdés válasz nélkül. De akkor miért ment el, miért menekült előlem reggel? Csak tudnám, mit akar ez a lány

tőlem… vagy mit akart… Hagyjuk ezt az egészet a picsába? Nem jött összeköztünk, csak fájdalmat

okoztunk egymásnak… A ma estével pontot tettünk az egész történet végére, újat kéne kezdenem…

ahogyan ő is tette. Ő már lemondott rólam, csak én vagyok képtelen róla?

Gondolataimba mélyedésem közepette fel sem tűnt, hogy Tae már rég nem mellettem koptatta a díványt.

Lassú, ám határozott léptekkel közelített a csupán pár szikra fényt beengedő ablakhoz, amit egy szelíd

függöny takar általában. Ám akkor a hűs szél megszabadította leplétől, és mint egy felséges uralkodónak

vadul lobogtatta azt. Lakótársam még közelebb merészkedve, nem félve a dicső királytól, zárta el a

kegyetlen hideg levegő útját, így már az ablak sem volt olyan magasságos. Csupán egy dermedten ácsorgó

palástja maradt, amit semmilyen alattvaló nem volt hajlandó tovább magasztalni. Taehyung még a rúdon

függő anyagát is megfosztotta tőle… kikémlelt az utcára. Percekig vizslatta a késői órákban nem túl tartalmas

kinti eseményeket, de hogy min merengett ennyit? A fehéres fényű lámpák telljesen beragyogták felsőtestét,

szemei mintha izgatottságtól, reménytől csillogtak volna.

 -Azt hiszem én elmegyek aludni… Jóéjt!- sújtotta le tekintetét, ahogy az első hang kiszökött torkából, majd

egy apró bicentéssel távozott, célpontjául sajátjának titulált helyiséget vette. Az ajtó keserves nyikorgása 

hagyott ideiglenes magányomra az alig megvilágított szobában. Félig nedves szemekkel vezettem körbe

tekintetem a homályos bútorokon, néhol kicsit legeltettem, túl fáradt volt ahhoz, hogy egyből végigsétáljon a

tájon. Talán akkor jöttem rá, hogy még sem maradtam egyedül, mikor hangoskodó gondolataim is

megjelentek a helyszínen. Már csak ők hiányoztak… De most leginkább nem engem ócsároltak… mintha

egymással vitáztak volna… Mindenesetre érdekes volt, bár fáradt elmém nem nagyon hederített rájuk. Még

a veszekedés közepén elnyomott az álom helyben a kanapén, hideg volt, ám nem érdekeltek a zord

körülmények. Nem tudtam másra koncentrálni, csak az új életem köszöntésére. Azt hiszem lassan eljön az

ideje ennek is.