Visszatérő álom (24. fejezet)

"Azt hittem ez a lány olyan, mint a tenyerem, azt hittem köztünk tényleg igazi volt… Mikor tegnap vagy akármikor a szemébe néztem, csak őszinteséget láttam. Most meg sötét ködszerű homály fedi a korábban bizalomtól ragyogó gyöngypárt. Idióta!"

Deja vu… sokak számára ismerős lehet, bár nekem még elég szokatlan ez az érzés. Elméletileg az álmokban átélt dolgok idézhetik elő ezt a furcsa jelenséget, de az is előfordulhat, hogy egy újabb álomban tér vissza a korábban már átélt illúzió? Ugyanis ugyanazon a sáros, őszi úton lépkedtem lassan, mint hetekkel ezelőtt. A fák ritkás, kiismert lombjait figyelve vártam. Vártam, hogy zörögjön a bokor. A nap enyhén szikrázott az itt-ott fáradtszínű levelek tarkította réten, a szél is, mintha erősebben fújt volna… kegyetlenebbül. Fedetlen arcom tehetetlenül tűrte a hideg csípést. Megérkeztem… Itt az a bokor! Szótlanul álltam zsebre dugott kezekkel várva. Ha ugyanaz az álom, akkor mindjárt elő fog ugrani a kis gida is nyomában a farkassal? Vagy nem ez a deja vu lényege? Összeszűkült szemekkel ácsorogtam még mindig tisztes távolságban a bokortól, ami nem is sokára zörögni kezdett. Ám nem várt fordulat lépett életbe. Az apró csöppség helyett egy karcsú, erőteljes felnőttállat ugrott elő a sötét erdő ködös zugaiból. Látszódott még az előző alkalom sebei, sőt már a lába is súlyosan sérült volt. Szegény lehet megerősödött, de le is gyengült. Meg se lepett, mikor a már az ordas is megmutatta magát. Tiszta csont és bőr… teljesen le volt bénulva, de az akarat hajtotta célja elérésében. Még az se ért meglepetés szerűen, mikor megérkeztek az első hópelyhek, csak dideregve álltam és néztem a kiszámítható üldözéses jelenetet. Már utánuk se futottam, mikor szűnni tűnt köztük a távolság. Tudtam, hogy úgy is megmenekül a patás a végén, most egy kicsit kergetőznek, de az ordas marad ma éhen… Valószínűleg már éhen is fog halni szegény… Nem törődve elnyűtt, rozoga lábai gyengeségével, nem törődve sovány, gyenge testével kapkodta lábait sebesen az egyre lassuló szarvas után. A köztük lévő tér csak csökkent, csökkent… és csökkent, míg végül teljesen el nem fogyott… ezúttal nem csak megsebezte tökéletes prédáját… gyorsan el is harapta a torkát, amint karmai közé került. Még pár utolsó kíméletlen karmolás és vége! A jelenettől el is tátottam a szám megborzongva a halál keserű látványától. Ennyi volt? Ennyi lett volna a szarvas élete? Ezután a ragadozó fogja uralni a mezőt és az erdőt? A patás elpusztult vele együtt a remény is… Most mi lesz? Csak a farkas fogja lakni sötét otthonukat? Mi lesz ott, hogy szelídségével elnyomja az ordas durva indulatait. Ahogy az önelégült vadász szájában izmos prédájával lépdelt vissza otthona felé, hirtelen elkezdett erősödni, életerőre találni, már a csontjai se látszódtak ki. A tájat elfedő vakító hóból csak a két állat, a farkas kicsiny lábnyomai és az áldozat vérének cseppjeiből képzett veszedelmes, vörös út rítt ki. Végül végig vonszolva az egész hóborította tisztáson tűnt el a homályos rengetegben zsákmányával. Úgy néztem utánuk, mintha soha többé nem látnám őket… Szelíd kis jószágunkkal bizony ez volt az utolsó találkozás, de érzem, hogy azzal az alattomos döggel többször is farkasszemet fogok nézni még. Elveszett az egyik felem, a jobbik felem… Elhalt, elpusztította egy rettenetes fenevad!

MinGi szemszögéből:

„Nem ismerek rád”, „Mi történt veled?”… Mért mindenki ilyen ellenséges velem? Magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel. Tehetek, arról, hogy napról-napra változnak a bennem kavargó gondolatok? Nem azt szeretek, akit akarok? Szeretek…? Ez túlzás! Vagy nem? És, mikor kimondta, hogy ma akart megkérni, hogy legyek a barátnője… Majdnem összeestem! Azért lehet jobb, hogy így lett… Ha tényleg megkérdezte volna? Mit válaszolnék? Kedvelem HoSeokot, több, mint barát, de… Nem vagyok biztos ebben a kapcsolatban… Magamban se vagyok biztos! Én se ismerek magamra… Mi ez a fellángolás? Mi történt veled Kim MinGi? Ki vagy te? Miért változtam meg ennyire?

-Nahát-nahát…- hallottam meg egy ismerős hangot földbemeredő alakom mögül. Könnyes szemekkel ácsorogtam a folyosó közepén nem felelve az egyre közeledő fiúnak. Talán teljesen fel se fogtam, túlságosan el voltam foglalva ordító gondolataimmal, összekuszálódott érzelmeimmel.-Kit látnak szemeim?- karolt át mellém érve, ám mikor megpillantotta a kínzó cseppek mart arcomat, eltűnt az a magabiztos mosoly már kevésbé derűs arcáról. Kezeimet szemeim takarására odakaptam, hogy ne lássa, mikor újra előtörtek belőlem a fájdalom sós, mégis keserű nedve.-HoSeok?- kérdezte halkan, szinte suttogva, de fel tudott volna robbanni a dühtől. A legtöbben most bólogatnának a helyemben, de én csak lágyan megráztam a fejem. Lényegében miatta is sírok, de leginkább magam miatt… Utálom, hogy nem találom magam, mikor már azt hittem tudom ki vagyok, kiderült, hogy mégsem.-Gyere!- csúsztatta kezét a derekamra, majd húzni kezdett maga mellett.

-Hova megyünk?- néztem fel rá vöröslő íriszekkel.

-Elmegyünk egy biztos helyre!- mosolygott rám biztatás képpen. Lágyan tartva szorosan magához irányította lelkileg elgyengült, élettelen testem. Nem is figyeltem az utat, a könnyek homálya úgy is eltorzították az ismeretlen környezet látványát. Végig HoSeok járt az eszemben… Perzselő csókja forró nyoma tűzként égett ajkaimon, bőre puha, finom tapintása simogatott, akárcsak egy nyárias szellő. Hiányzik… negyed óra után. Csak az a legrosszabb, hogy tudom, hogy elvesztettem… Utána kellett volna menni? Jung HoSeok… mért csavartad el így a fejem? Mért lebeg csókunk képe szemeim előtt, mért érzem magamon minden érintésed, mért változtam meg érted ennyire? Utálom, hogy szeretlek! Már megint ez a szó… Mért ismétlem ezt újra és újra? Min, nincs semmi komoly köztetek! Lefeküdtetek, kibékültök és élitek tovább a saját megszokott életeteket! Ugye? Szinte észre se vettem, mikor Jimin leültetett egy székre, majd ő is helyet foglalt a velem szembe lévő lépcsőn. Hangulatos kis szoba volt… fehér falak, világos bútorok, zöld növények.-Szóval…- köszörülte meg torkát.-Biztos, hogy HoSeoknak semmi köze ehhez?- komolyodott el hangja mégis törődő maradt.

-Háát… én ezt nem mondtam.- szólaltam meg kissé rekedtesen végig a cipőm orrát vizslatva.

-Tudtam én…- nevette el magát cinikusan. Kicsit látszott rajta, hogy ki van akadva HoSeokra, nem meglepő… Pedig azt hittem jóban vannak. Azért voltak összeakaszkodások…-Mit csinált az az idióta?- szorította ökölbe kezeit, amire csak még jobban sírni kezdtem.-Jaj ne sírj!- hajolt oda hozzám, majd szorosan magához font egy egyszerű mozdulattal.-Olyan rossz így látni téged!- simított végig a hátamon fedetlen karjával. Kezeimet oldalára csúsztatva tartottam magamhoz, arcomat vállába nyomtam. Forró bőrén szinte izzottak sós könnyeim és sminkem elmosódott maradványai.-Na, elmondod mi bánt?- húzódott el tőlem megragadva felkaromat. Szemeit mélyen belevájta az enyéimbe válaszomra várva.

-Nem lényeg…- dobtam arrébb tekintetem a mellettem álldogáló szobanövényre.

-Miért van mindig, ha találkozunk HoSeok miatt sírsz? Mért jó neked ez? Nem lenne jobb nélküle?

-Én vagyok mindenért a hibás…- nyögtem két szipogás közt.

-Ne hibáztasd magad! Mondd el mi történt, aztán megkeresem azt a tökfilkót és megverem!- mondta közömbös hangnemmel, egy apró mosollyal.

-De igen is hibáztatom magam!- emeltem fel a hangom arcom ismét tenyereimbe temetve.-Olyan hülye vagyok…- motyogtam.

-Mért lennél az?

-Lefeküdtem vele, érted?- ocsúdtam fel, mint egy hisztérikus picsa. Szemei hirtelenjében kidülledtek, szájával valamit próbált dadogni, de egy hang se jött ki a torkán. Hát ezt talán nem kellett volna...

-Mi?- esett ki a szájából végre valami szó.

-Felejtsd el!- suttogtam le sütött fejjel.

-Nem gondoltam, hogy ilyen komoly… a dolog köztetek. Másfél hónapja még a földhöz baszkodot, most meg…- hallgatott el, nem fejezte be a mondatát. Tudom… elrontottunk mindent! Mi lesz ezután? Hogy nézünk, majd így egymás szemébe? Megtud nekem bocsájtani valaha? Ha elmondom neki nem fog többé haragudni rám? Újra barátok leszünk? Nem akarom, hogy csak a barátom legyen…-Szerintem most haza kéne menned!- javasolta aggódó tekintettel.

-Az óráim…- mormogtam magam elé.

-Szard le! Majd elintézem…- mosolygott, majd felállva segített engem is talpraállítani. Igaza lehet… Úgy sem hinném, hogy HoSeok megtartaná ezek után.-Hazakísérlek…- karolt át a derekamnál, majd elindultunk a folyosók végtelen labirintusán. Nem is tudtam, hogy ekkora a cég… Már elég régóta bolyogtunk, mire megérkeztünk végre egy ismerős helyre, a főfolyosóra.-Szedd össze a cuccaidat, itt találkozunk öt perc múlva!- állt meg és mondatát befejezve indult el a másik irányba egyedül hagyva engem. Csődtömegként ácsorogtam a legszélesebb átjárón, ami vagy tízezer helyiséget köt össze. Üres, kihalt, a sírástól vöröslő szemeim csak a padlóba vájva szűkültek egyre jobban, mígnem teljesen össze nem zárultak. Összeragadt, nedves szempillái egymáshoz tapadtak, ha akartam se tudtam volna szétválasztani őket. Elnyűtt, erőtlen testem szinte már állni se bír. HoSeokot akarom!

Jimin szemszögéből:

Mért jó Minnek, hogy kínozza ez a hülye? Meg, hogy lefeküdtek… Szerintem csak meg akarta dugni, kihasználta, de semmit se akar tőle. Az a lány jobbat érdemel! Mostantól vigyázni fogok rá, és nem engedem annak az idiótának a közelébe! Óvom majd, fogni fogom a kezét, nem engedem! És HoSeok… régen rendes gyerek volt, de most valahogy megváltozott… Már kiskorában is volt egy tahó, szemét oldala, de úgy látszik ez eluralkodott rajta. Megakarom védeni tőle Mint… de lehet nem úgy kellett volna kezdenem, hogy otthagyom a kietlen folyosó kellős közepén teljesegyedül. Már fél órája álltam és vártam a megbeszélt helyen, mire felfogtam, hogy nem fog már visszajönni… Eszeveszett keresésbe kezdtem a folyosók végtelen útvesztőjében, de sehol se találtam. Talán már nincs is az épületben? Miért ment el? Talán nem akar velem lenni? Arra az idióta HoSeokra hallgat helyettem? Ahj hol lehet? Már vagy félórája kerestem, mikor halk, ütemtelen lépteket hallottam meg a hátam mögül.

-Segíthetek?- szólított le egy udvarias férfihang, bizonyára látta, hogy majdnem minden szobába benyitok.