"-Megéri
mindez érte?- kérdezte lélegzetfojtva, lehet félt a reakciómtól, ám inkább csak
elgondolkoztatott. Mégis miért szenvedek érte ennyire? A hiánya fokozni kezdte az
iránta érzetteket? Ez nem csupán szimpla kedvelés lenne?"
HoSeok
szemszögéből:
Köd fedte
szemekkel araszoltam a lépcsőfokokat a nesztelen lépcsőházamban, általában
kettesével haladok, hogy minél előbb felérjek a második emeletre, bár most két
okból sem ragaszkodtam szokásomoz. Egy részeg ember, akit az oldalamon
támasztottam kicsit megnehezítette a dolgot, és ne is beszéljünk a mérhetetlen
zavarodottságról, ami a fejemben gomolyogott egy jóideje valami felhőszerű
képződménnyé formálódva. Még mindig a klubban látottak égtek előttem a sors
fintoraként, már csak a jól ismert környezet miatt hajtották lábaim magukat. Már
nagyon szomszédomra se tudtam különösebb figyelmet fordítani, csak akkor kaptam
észbe, mikor az utolsó métereken kicsit megszédült, és majdnem mindketten borultunk
vissza a lépcsősor aljáig. Kicsit felébredve téliálmomból vezettem el még a
lakása ajtójáig, majd megvártam, míg előveszi a kulcsát, és elnyeli a bentlévő
sötétség. Hangos zár kattanás hagyott egyedül a csendes folyosón, még talán fél
óra múltán is azon az egyetlen helyen ácsorogtam. Ajtónyikorgás búcsúztatott,
ajtónyikorgás köszöntött, de ezúttal a mi otthonunkhoz tartozó tárgy moraja
fogadott.
-Miért
álldogálsz idekint?- szólított meg a küszöbön megtorpanó lakótársam. Hangja
halk volt, arcát a megbánás láthatatlan könnyiei áztatták. Kétségbeesett
alakját a félfának támasztotta, fáradt szemeivel megszakíthatatlanul meredt
rám.
-Még nem
alszol?- tereltem a témát a késői órákra hivatkozva. Csak félig fordultam Tae
felé, valamennyire még mindig YoonGi ajataja irányába néztem.
-Nem jössz
be?- nem fogadta el az új beszédkört, így inkább visszatért a sajátjához.
Határozatlan, ütemtelen léptekkel indultem meg irányába, párszor talán meg is
inogtam. Fáradt voltam… mind lekileg, mind testileg, de leginkább szívem
igényelte a pihenést. Túl sok mindennek volt kitéve a mai nap, és úgy éreztem,
még mindig nincs vége. Egyszerűen elfáradtam, belehalok ebbe a tudlatlanságba!
Miért éljek tovább? Miért haljak meg? Nem tudom, nem tudom, nem tudom! De ez a
köztes állapot kikészít… Talán az jelentené a végső megnyugvást, ha a fényt
követném, majd egy hosszú, végtelen sípolással búcsúztatna el minden fájdalmam.
Pár megrövidült lépés után el is értem a küszöb vonalát, majd ugyanazzal a
kedvetlenséggel bicegtem be a lakásba Tae minimális segítségével, onnan a
nappaliba, ahol egy ismeretlen, hideg fuvallat csapott meg, miközben erőtlenül
hántottam le magamról dzsekimet. A fagyos érzés forrását keresve kémleltem
körül az egész szobában, a kabátom felakasztása után meg is akadt a szemem a
vadul lobogó függönyön. Tárva-nyitva volt az ablak… a kinti hideg könyörtelenül
áramlott be a helyiségbe, talán már jégkorszaki tél állt komfortos
nappalinkban. Ugyanaz a sötétség uralkodott, mint mikor elhagytam otthonomat.
Valami őskori barlanggá változott a szoba, nem is embernek való
életkörülményeket nyújtva az ott tartozkodóknak.
-Meleged
volt?- fordultam értetlenül a mögöttem elosonó fiú felé. Válaszként csupán
vállat rántott, miközben eredeti fekhelyét közelítette meg, majd mikor elérte
célpontját, szinte levágta magát a hűvös díványra. Hogy tudod így feküdni
órákon át? Ugyanolyan határozatlan léptekkel baktattam mellé, majd én is helyet
foglaltam a komfortos kanapén. Tekintetem folyamatosan magam előtt tartottam,
csupán párszor vetettem szemeimet a padlóra.
-Haragszol
még rám?- törte meg a csendet a mellettem elnyúló lakótársam. Egy pislogással
toltam alrébb kilátásomat rá, fáradt tekintetem csupán rá figyelt, résnyire
nyitott számon egyetlen egy hang nem szökött ki, csak semmisen figyeltem a
bűntudat lelte fiút. A köztünk ülő némaság egyre terjeszkedett, nyújtózkodott
az idő végtelen szalagán. Egyáltalán haragudtam rá valaha? Vagy csak a
pillanatnyi haragom dühös lángja? Önzőn csak magammal foglalkoztam, míg ő jót
akart?
-Nem…-
mosolyodtam el percek múltán.
-Biztos?-
próbált megbizonyosodni az igazmondásomról. Olyan felesleges ez a kérdés! Az
ember egy rákérdezéstől nem fogja megváltoztatni álláspontját… De elhiheti: én
mindig igazat mondok! Legalábbis azt hiszem…
-Biztos!-
vigyorogtam rá jobban, de maximum csak fogaim fehérlését láthatta a vakító
homályban.-De azt hiszem már teljesen mindegy…-hajtottam le fejem ismételten, a
szőnyeget vizslattam kitartóan, miközben újra felvillant a bárban látott kép.
-Biztosan
boldog Magyarországon is! Lehet jobb így mindkettőtöknek… Csupán neked kéne
elfeljtened már!- vette elő biztató énét, egy erőteljes mozdulattal felült
mellém, ezáltal kitartásra ösztönözve még a hátamon is végig simított.
-Hazajött…-
suttogtam oldalra vont szájsarokkal. Ujjaimat tincseim közé fűztem, szemeim
kitágulva meredtek a földre, bár a sötétség nagyrészt eltakarta a látványt, tehát
inkább csak bambultam magam elé.
-Hazajött?
Találkoztál vele?- érdeklődött, tekintetét rajtam tartotta, miközben
kérdésekkel bombázott tele.
-Sajnos…-
habogtam álmos szemeimet törzsölgetve.
-Sajnos? A
cégnél láttad?- faggatózott tovább megragadva karomat, amit a kíváncsiságtól
majd kitépett. Komolyan, mint két tini lány, és az egyik a szerelmi bánatáról
áradozna…
-Ott is…
-És még hol?- mocorgott össze-vissza,
nem értette az egészet, már a tűkön ült, hogy megtudja minden egyes
fontosabb
információt. Persze… Taehyung a legjobb barátom, de nem fogom töviről-hegyire elmesélni
a
hosszadalmas napomat, csak ami tényleg rátartozik.
-Egy leszbibárban…- szökött a
szemembe már egy apró könnycsepp. Ott csillogott egymagában, bár kezem
takarásától Tae ezt nem látta, a remegéstelen hangra is figyeltem, csak hogy
tényleg ne tűnjön fel neki lelki
elgyengülésem.
-Mit kerestél te ott?- akadt fent a
legnagyobb apróságon. Tárt karokkal egyenesedtem fel, majd ideges
tekintetem
ráemeltem, nem féltem, hogy észreveszi a csillogást, a homályban nem vehetett
teljesen
szemügyre.
-Tényleg? Ez a legfurcsább?- ocsúdtam
fel rá, már megint önzőn viselkedtem volna? Nem változol Jung
HoSeok…
-Számomra…- villantott rám egy félénk
mosolyt, sőt inkább csak kuncogott eldobva rólam tekintetét.
-Számodra? Ezt hogy érted?- fogtam
vissza a hangerőt zavarodottságomtól. Én inkább attól lepődtem meg,
hogy a
lány, akit eléggé kedvelek homoszexszuális.
-Hát… én már tudtam…- dadogta, a vigyor
is az arcára fagyott. Tudta? Mégis honnan? Taehyung megérzés
lenne? Ilyen profi
emberismerő lenne?
-Honnan?- gondoltam, azért
rákérdezek. Érdekelt a dolog… én lennék, aki utoljára tudomást szerez erről?
-Akkor vallotta be, mikor bementem
hozzá a kórházba.
-Mikor mentél te be a kórházba?-
förmedtem rá, de akkor be is ugrott az egész. Nem volt sok emlékem
arról az
estéről, hisz a kelleténél talán kicsit több alkohol folyt le a torkomon.
Bement volna hozzá? És őt
mégis miért avatta be?
-Mikor részegen ordibáltál a földön.-
somolyodott el, miközben finoman fejbe kólintott hátulról. Erre már én
is
felnevettem, és próbáltam viszonozni, de nem hagyta magát a kis pimasz! Egy
szokásos kis verekedés
alakult ki, amit pár perc alatt le is zavartunk, majd
pihegve újra elhelyezkedtünk eredeti pozítciónkba.
-És miért mentél be hozzá?-
érdeklődtem kis pihenés után.
-Ha már te inkább az asztal alá ivást
választottad… Tudod valaki próbálta még megmenteni a
kapcsolatotokat.-
mosolygott rám halványan. Tényleg aranyszívű ez a fiú! Lehet, nem mindig tesz
jót
segítsége, de jól esik, hogy próbál mindig mosolyt csalni az én arcomra.
Részben jó érzés öntött el Tae
kapcsán, másrészt lehervasztott, hogy csak nekem
kellett így, ilyen későn megtudnom az igaszságot
MinGiről. Mégis miért titkolta
előlem? Egyáltalán miért feküdt le velem, ha leszbikus? Miért hitette el velem,
hogy valamikor fontos voltam számára? Vagy csak én hittem ezt? Már megint ez a
tudatlanság… megannyi
kérdés válasz nélkül. De akkor miért ment el, miért
menekült előlem reggel? Csak tudnám, mit akar ez a lány
tőlem… vagy mit akart…
Hagyjuk ezt az egészet a picsába? Nem jött összeköztünk, csak fájdalmat
okoztunk
egymásnak… A ma estével pontot tettünk az egész történet végére, újat kéne
kezdenem…
ahogyan ő is tette. Ő már lemondott rólam, csak én vagyok képtelen
róla?
Gondolataimba mélyedésem közepette
fel sem tűnt, hogy Tae már rég nem mellettem koptatta a díványt.
Lassú, ám
határozott léptekkel közelített a csupán pár szikra fényt beengedő ablakhoz,
amit egy szelíd
függöny takar általában. Ám akkor a hűs szél megszabadította
leplétől, és mint egy felséges uralkodónak
vadul lobogtatta azt. Lakótársam még
közelebb merészkedve, nem félve a dicső királytól, zárta el a
kegyetlen hideg levegő
útját, így már az ablak sem volt olyan magasságos. Csupán egy dermedten ácsorgó
palástja maradt, amit semmilyen alattvaló nem volt hajlandó tovább magasztalni.
Taehyung még a rúdon
függő anyagát is megfosztotta tőle… kikémlelt az utcára. Percekig
vizslatta a késői órákban nem túl tartalmas
kinti eseményeket, de hogy min
merengett ennyit? A fehéres fényű lámpák telljesen beragyogták felsőtestét,
szemei mintha izgatottságtól, reménytől csillogtak volna.
-Azt hiszem én elmegyek aludni…
Jóéjt!- sújtotta le tekintetét, ahogy az első hang kiszökött torkából, majd
egy
apró bicentéssel távozott, célpontjául sajátjának titulált helyiséget vette. Az
ajtó keserves nyikorgása
hagyott ideiglenes magányomra az alig megvilágított
szobában. Félig nedves szemekkel vezettem körbe
tekintetem a homályos bútorokon,
néhol kicsit legeltettem, túl fáradt volt ahhoz, hogy egyből végigsétáljon a
tájon. Talán akkor jöttem rá, hogy még sem maradtam egyedül, mikor hangoskodó
gondolataim is
megjelentek a helyszínen. Már csak ők hiányoztak… De most
leginkább nem engem ócsároltak… mintha
egymással vitáztak volna… Mindenesetre
érdekes volt, bár fáradt elmém nem nagyon hederített rájuk. Még
a veszekedés
közepén elnyomott az álom helyben a kanapén, hideg volt, ám nem érdekeltek a
zord
körülmények. Nem tudtam másra koncentrálni, csak az új életem
köszöntésére. Azt hiszem lassan eljön az
ideje ennek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése