Egy "új" élet kezdete (38. fejezet)

"Még a veszekedés közepén elnyomott az álom helyben a kanapén, hideg volt, ám nem érdekeltek a zord körülmények. Nem tudtam másra koncentrálni, csak az új életem köszöntésére. Azt hiszem lassan eljön az ideje ennek is."

Az ablakon halványan beszűrődő álmos napsugarak simogatták puffadt arcom ébredésre ösztönözve. Erőtlenül rezdült meg egyszerre minden végtagom, de szemhéjaim még mindig egymás mellett pihentek békében, pilláik szorosan összefonódtak. Kezeim lassan simítottak végig a hideg, sima felületen, testemet rejtélyesen egy ismeretlen anyag fedte. Szemeimmel még mindig nem osztottam meg a külvilág látványát, ám a reggeli fényeket érzékelték, kicsit még irritáló is volt számukra, így egy egyszerű mozdulattal gördültem át másik oldalamra, úgy folytatva szokásos szundizásom. Mellkasom egyenletesen mozgott fel-le, a magányos szobát csak a hangos szuszogásom és fáradt morgásaim telítették be. Agyam csupán a nap lefolyásán kattogott, egy más napon... Új életem első napján! De milyen legyen a kezdet? Indítsak csupán átlagos eseményekkel vagy koronázzam meg a mát valami csodálatossal? Egyre inkább ehhez kapcsolódó terveimet fűzögettem továbbra is félhomályban, bár tudtam, hogy lassan ideje lenne utat engedni a rikító napfénynek retinám felé. Percek múltán, mikor már nem fedte az álmok sűrű köde elmém, érdekes dologra lettem figyelmes... Fekhelyem szűkebb lett, felülete is hideg tapintásokat szórt az azt érintő bőrömre. Értetlenségből kipattant szemeim csak pár másodperccel később ismerték fel a környezetem, és kijelenthettem, hogy csodával határos módon nem saját szobámban töltöttem éjszakám. Nem is különösen foglalkoztattam a dologgal, hisz inkább a díványról való feltápászkodás igényelte azt a minimális energiát, ami akkor még csak szivárgott testemben. Nehézkesen helyeztem testsúlyom gyenge lábaimra, majd apró megingás után kétlábon tudhattam magam. Sántikáláshoz hasonlító lépésekkel bicegtem ki a konyhába, hogy összedobhassak egy gyors reggelit munkába indulás előtt. Még egy forró zuhany is mellészerveződött, mikor a falon csüngő órára pillantva megállapítottam, hogy a napsugarai talán még korábban is ébresztettek a kelleténél. A pirítóba helyezve két szelet kenyeret léptem a hűtőhöz, hogy előkészíthessem a margarint a hamarosan elkészülő pirítósokhoz. 

-Felébredtél?- futott fülembe egy mély hang, miközben a hűtött termékek közt kutakodtam. 

-Aha...- vetettem tekintetem a mögöttem elhaladó lakótársamra, kezemben a fagyos dobozt markolásztam, amit egyből a pultra csúsztattam.

-Miért aludtál a kanapén?- érdeklődött, majd ő a kávégépet vette használatba.

-Elnyomott az álom...- a járólap felé fordított arcomra egy halovány mosoly szökött. Egyik kezemmel a mögöttem lévő felületre támaszkodtam, a másikkal kócos tincseimet rendezgettem.

-Kérsz te is?- fordult felém kérdésével a készülő italra utalva. Válaszomat csak egy bólintással fejeztem ki. Mialatt Tae tudtára juttattam kívánságom, egy könnyed mozdulattal löktem el magam támaszpontomtól, majd a közeli asztal felé irányítottam lépteimet, ám az elkészült reggelim megakadályozott abban, hogy célomhoz is érjek. Életkedv hiányában dobáltam egy tányérra a ropogós kenyereket, ezzel egy időben húztam ki az evőeszközös fiókot, amiből egy kenőkést húztam elő sötét zugából. A margarinba könnyedén süllyedt el a fém, majd egy kicsit megemelve azt kentem a szeletre a lágy tejterméket. Mindkettővel így téve hurcoltam magammal a tányért, és ezúttal tényleg helyet is foglaltam az előre kiszúrt helyen. Kedvtelen falatozással töltött percek után egy bögre gőzölgő kávé csúszott elém, majd végig vezetve az azt elém letevő fiú alakján egy apró vigyort villantott rám. Mintha már szavak nélkül kommunikálnánk… Az én hálás tekintetem köszönetet mondott a fáradozásért, az ő mosolya csupán egy „nincs mit” súgott. Taehyung velem szemben ácsorgó széket húzta ki, majd ülve folytatta a forró ital kortyolgatását. A csend már szinte magát törte meg párszor, mire elfogyasztva minden étkem hagytam magára lakótársam a néma konyhában. Sietnem kellett, hisz még egy gyors zuhanyzás is terveim közt volt… Mintha percek semmissé, át nem éltté lettek volna… olyan szinten rohant el az idő, hogy a végére talán már szárnyakat növesztett. Két pirítóssal és egy kávéval hogy vesztegethettem ennyit? A szobámban csak egy törölközőt ragadtam meg, és máris a folyosó szőnyegét koptatták lábnyomaim, amik egymást követve jutottak el a fürdőig. Ruháim is egymás után hullottak a ragyogó csempére egy kisebb kupacot alkotva. Két lépéssel már csupasz talpamat a zuhanytálca hidege hűtötte, kezemben pillanatokon belül a fejet tartottam, amiből sugárszerűen csapott ki a meleg vízáradat. A forró cseppek vízesésként csúsztak le száraz testemen egyenesen lábfejemig, ahol már a lefolyó jelentette további útjukat. A nyár ellenére jól esett mindez… egész frissítő volt. Gondolataim is csak egy téma körül röpködtek, mint a madarak augusztus végén… körös-körül a városban, a káprázóan kék égen, mielőtt indulnának délre. Próbáltam összpontosítani az új életemre, annyira, hogy a nagy tématereléstől még inkább csak a régi életem képei lebegtek előttem. Túl gyenge voltam eddig, a fájdalom túl erős… A csábítás… Az illata, a hangja, bőre tapintása túl mélyen égett bennem. Talán a perzselő cseppek marták ki mind belőlem, újjászületésként éltem meg a hosszú perceket. Hangként a csobogó víz vésődött belém, tapintásként a forró csókok, amiket a cseppek leheltek rám. Talán negyed óra után, mikor már tényleg újult erővel vágtam neki új életemnek, elzártam a segítségemre lett vizet, majd meglepően gyors törölközés után tekertem magamra az anyagot. Csupán pár csepp érkezett a szobák között heverő szőnyegre, miközben szobám felé siettem szapora lépteimmel. Az öltözködés is alig volt egy perc, hisz már tényleg elég késő volt indulásnak is. Tae is csak egy meglepett arckifejezéssel jegyezte meg csettintésszerű elkészülésem, de nem fordítottam sok időt vizslatására, csupán egy mosolyt eresztettem még felé, majd hátamra kapva táskám hagytam el közös lakásunk. Mintha még érintetlen lenne számomra a napsütéses utca léptem a „szűz” járdára. Testem lehet megjárta már Szöult, de lelkemnek egy titokzatos város volt, amit fel kell fedezni. Lábaim maguktól vezettek, de szívem a napsütést élvezte. Talán egy kicsi késéssel, de megérkeztem munkahelyemre, ahol már ösztönből jutottam el a megfelelő terembe.
-Bocsi a késésért!- vetettem tanítványomnak háttal valami sajnálkozó szöveget.
-Semmi gond!- válaszolt egy váratlan magas hang, amitől értetlenül kaptam tekintetem a helyiség közepe felé. Először felvillant az elmémben, hogy talán csak képzelődök, de tényleg az a lány állt pár méterrel előttem, akinek szavai fülembe szöktek. Ledermedten simultam neki a mögöttem lévő felületnek, még azt sem tartottam kizártnak, hogy szemem világa is csupán becsapott.
-Mit keresel itt?- próbáltam rugalmas, laza maradni… nem mutatni a döbbentséget, az ijedtséget.
-Mit keresek itt? Hisz még nem is találkoztunk?- mosolygott negédesen miközben a köztünk lévő távolságot készült megtenni.-Kim MinGi vagyok, az új diákod!- szemei kísérték útján felém nyújtott kezét, majd ismét arcomra villantotta vigyorát.
-Mi ez az egész?- ugrált tekintetem a lány alakján egy halvány félmosoly kíséretében.
-Egy új élet kezdete!- csengettek angyali hangján ismerős szavak. Amolyan dejavu érzés járta át testem, elmémben pillanatnyi zavar lépett fel. Számára ez lenne a megoldás? Valahányszor zsákutcába kerül, visszamegy az út elejére? Biztosan hatásos? Hisz az első alkalommal fuccsba ment terve. De ezúttal sikerrel jár? Úgy érzem, ez az én kezemben van most már… Új életet kezdek: vele vagy nélküle? Csupán egyetlen szó, ami meghatározhatja további életem. Más tintát vethet végtelen regényem üres lapjaira. Tenyere még mindig szorításomra várt, a vigyor már tényleg letörölhetetlennek tűnt, csillogó szemeiben angyalszárnyak égtek… Már maga MinGi látványa is felfelé görbítette szám eddig keserűség lakatolta szélét. Fájdalomba mártott szívem feloldódott, lelkem csupán egy gyönyörű, ismeretlen lányt látott kihez még rengeteg remény fűzhető.
-Jung HoSeok!- markoltam meg ujjaimmal tenyerét, majd pár gyöngéd mozdulat után mindketten magunk mellé csúsztattuk jobb karunkat. Bőre „új” pecsétet égetett belém. Szavaimmal megbocsájtást és továbblépést üzentem neki: belemegyek a játékba, mindent újra kezdünk, és ezennel más lesz minden. Vigyorogva meredtünk egymás szempárjába még percekig, ezeket a reményteli pillanatokat derekam körül összefont kezei szorítása zárta. Nagyot szippantva az „új” illatból túrtam vállát sem koptató tincsei közé. Egész sokáig egymás karjaiban tudhattuk egymást, minden percnél egyre erősebben húzott magához, egyre erősebben húztam magamhoz. A levegő és az idő megfagyott közöttünk, csak az a másodperc létezett, és reménykedtem, hogy csak az is fog. Sok minden történt kettőnk között… jó, rossz… mégis úgy érzem, ez a nap lesz kettőnknek a legfontosabb. Ez lesz az a pillanat, amit sose felejtünk el… csupán az egyetlen?
-Hiányoztál!- suttogta remegő hangon, ezt követte pár szipogás. Pólómon is megéreztem kristálytiszta könnyeit, amitől még inkább meglágyult szívem, már majd összeroppantottam törékeny testét karjaim közt. Hangja „új” csengésként szökött fülembe, és úgy is telepedett le örökre. Ismét szívembe költözött, és ezúttal lakattal zárta magára annak ajtaját.

-Te is nekem!- futott le mosolygós arcomon egy szívből csordult könnycsepp. Lelkemnek szárnyakat adott, és most együtt repülnek a felhők közt újonnan, remélhetőleg a világ összeomlásáig. 
-Megígéred, hogy soha többé nem hagysz el?- vált el tőlem, hogy nedves íriszeivel szemeimbe meredhessen. Szívszaggató látvány volt, ahogy a könnyektől csillogó tekintete csupán válaszomra vár, mint egy reményt vesztett gyerek...

Nem tudtam hazudni pont a szemeibe, vagy csak egy felelőtlen ígéretet tettem?