"Remélem nem tett meggondolatlan dolgot... Ha csak egyszer visszaforgathatnám a szárnyas idő végtelen kerekét!"
Szívem a
torkomban, végtagjaim remegtek… Tompábban hallatszódó sikítozás és ütemes zene
táncolt fülemben összevegyülve. Erősen mázolt szememet fokozatosan hunytam le,
miközben utoljára emeltem hallószervemhez telefonom, ami szintén végül sípolt
süketítően, minden reményem elvesztve. Készülékem lassú letétele után is vakon
tartottam magam, összpontosítottam. Két perccel fellépés előtt nem kéne
elengedni szívemet maró könnyeimet… és HoSeok valószínűleg sehol. Megbántottam
volna? Ennyire fontos lett volna, hogy felmenjek? Minden az én hibám…
-Ne aggódj Dongsaeng! Biztos itt van… valahol.- érintett meg a biztatás apró tenyere hátamon MinAh személyében. Angyali hangja tényleg lenyugtatott, talán az fékezte le a bánat cseppeit, teljesen felszívódtak… sajnos Unniem támogatása szívem fájdalmát nem tudta kitépni helyéről. Nagy levegővel szedtem össze minden maradék erőmet, mialatt belegyezően bólogattam jelezve: tudom, hogy minden rendben lesz! Végre megosztottam szememvilágával a külvilágot, és egy amolyan „jól vagyok” mosolyt villantottam rá, ami hamar rám is fagyott. Ő is hasonlóan, egy görbülettel a száján üzent nekem.-Inkább a készüljünk!- ragadta meg törékeny csuklóm, aminél fogva a húzott a további két lány után.
-Na, lányok… Itt a pillanat!- fogadott minket Yura egy hatalmas vigyorral, mindegyik másik tagról tökéletesen lerítt az izgatottság, rólam inkább a kétségbeeséstől rám ragadt vicsor ordibált. Lassan a színpad felől érkező énekhangok is elhallgattak, már a ritmus sem szólt. Ekkor kezdtem el tényleg érezni azt a bizonyos érzést... hogy is nevezik? Izgalom? Eljött a végső másodperc, de HoSoek tegnap óta életjelet sem adott magáról… Mi van, ha még sincs itt? Meg tudom csinálni nélküle? Lassan a színpad mellett ácsorgó lépcsőhöz battyogtunk, tudtuk, hogy mi következünk, nincs visszaút, nincs több idő… Óvatosan kukucskáltunk fel a bizonyos sorrendben, kíváncsian vártuk, mikor konferálják be csapatunkat. A minket bevezető fiúbanda egymás mellett sorkaztak fel, mind a heten. Középen egy nem túl magas, rezesvörös fiú állt, szájához a mikrofont a rajongói sikogatás közepette lassan közelítette. Monológja előtt még egyet hátra pillantott irányunkba, hogy meggyőzőthessen arról, hogy már készen állunk füligérő vigyorunkkal együtt. A mosoly csak az én arcomról hiányzott, amit egy zaklatott pillantással méltatott, majd újra a fanok irányába forduét.
-Köszönöm mindenkinek, aki ma eljött!- ütött meg fiúhoz képest vékony hangja, mint az utolsó perc. Ennyi volt a küzdés… HoSeok, ha eddig azt mondta szeretett, most hatalmas lyukat ütött lelkembe, a csalódás hatalmas lyukát, ami magányosan tágul felemésztve egész szívem.-Valószínűleg még nem ismeritek a most következő lánybandát. Tegnap debütáltak egy hihetetlenül jó dallal!- vitte le hangsúlyt, szünetét azzal is jelezte, hogy hirtelen maga mellé rántotta karját, vigyorogva kémlelte az ujjongó tömeget.-Most ezt fogják előadni nektek srácok! Nagy tapsot a Girls’ Daynek!- harsongtak még hangosabban erre mondatra a rajongók. A szívem nagyot dobbant, igazítottam kék ruhámon, egy utolsót nyeltem a sor végén állva. Mindnyájan összepillantottunk, majd ahogy a Jiminék elhagyták a színpadot, mi úgy lépdeltünk fel a fokokon. Amint én is felértem hatalmas tapsvihar és visongás üdvözöltek az idolok világában. A szokatlan, vakító fényektől nehezen lehetett az arcokat kiszűrni a közönségből. Tekintetem rögtön az utolsó sor mögött ácsorgó két fiún akadt meg. Jin és Jungkook büszkén vigyorogtak vissza rám, talán ez egy kicsit megnyugtatott. Szemeimmel tovább fürkésztem a nagyrészben lányokból álló tömörülés közt egyetlen embert keresve. Kétségbeesetten torpantam meg a többiekkel együtt, amint elértük a hely közepét, még mindig nem találtam a keresett fiút. Nem jött el… vége… A majdnem szemembe szökő könnyeimtől majdnem lemaradtam a közös meghajlásról, mialatt valamit egyszerre hadarva őszintén vigyorgott rajtam kívül mindenki. Szemeinket a közönségen legeltettük, én még integettem is az első soroknak.
-Annyeonghaseyo!- szólalt meg legelőször Sojin a megbeszéltek alapján.-Mi lennénk a Girls’ Day, bizonyára még nem hallottatok felőlünk, hiszen tegnap jött ki legelső videóklipünk. És mint gondolhatjátok, ez lesz az első fellépésünk.- húzta el a mikrofont felfelé görbülő szájától pár deciméterre. Mondata végére minden ember lelkesen ujjongani kezdett ismét. Már magamra is egy jóleső mosoly szorult, egyszerűen hihetetlen, hogy ez a sok ember csak is a mi számunkra vár, értünk sikítoznak.-Én Sojin vagyok.- mutatkozott be utolsó mondataként.
-Yura!- nevezte meg magát a következő tag is.
-MinAh!
-MinGi!- vágtam rá én is, mire megint hatalmas visongásban törtek ki. Szégyellősen vigyorogtam cipőmre, minden gondom elszállt, csupán a pár száz ujjongó fiatalt láttam.
-Indulhat a party Szöul?- lelkesedett Sojin hatalmas hangerővel.
-Igen!- sikították a rajongók egyhangúan. Talán még előtte elindultunk a kezdőpózba.
-Akkor rajta!- ordította el magát leaderünk utoljára, miközben elindult az ismerősen csengő dallam… ez volt a mi számunk. Hihetetlen erőbedobással vágtunk bele, mozdulataink tökéletesek, harmóniában voltak, minden hang a helyén volt. Egy szóval: csodálatosak voltunk! Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legjobbat alakítottuk akkor. A közönség végig hangos tapssal és visongással kísért, ez valami isteni érzés volt, evilágontúli. Vigyorogva álltunk be a végpózba, a zene ugyan végetért, de az ujjongás eluralkodott, amit még percekig vizslattunk csillogó szemekkel. Megcsináltam! HoSeok nélkül is… Még mindig érzem legbelül a csalódást, amit másholléte terjesztett szét egész testemben, de ezzel megmutattam, hogy milyen erős emberré váltam karjain kívül. Egyszerre néztünk össze a lányokkal a tapsvihar közepén, majd egy sorba rendeződve hajoltunk meg végül, és hagytuk el a színpadot minden irányba integetve.
-Ügyesek voltunk!- ugráltak összekarolva a lányok, mihelyst a színfalak mögé értünk. Próbáltak engem is bevonni, de én mást szúrtam ki az egyik fa mellől. Mintha csodát láttam volna… A barátom ott támaszkodott a nyövénynek egy büszke félmosollyal karöltve. Lábaim ösztönösen indítottak meg irányába, csak rohantam, amennyire a magassarkú engedte, csupán előtte fékeztem le, vagyis inkább az, hogy felkapott, én meg dereka körül keresztezve lábaimat helyezkedtem el. Amint akadt egy pillanat, hogy egyikünk se mozdult, rögtön lecsaptam ajkaira. Vadul harapdáltam alsó ajkát az izgalomtól, felépült szívem majdnem kiugrott helyéről. Mégis eljött! Én meg nem bíztam benne. A heves csók után csillogó tekintetünk egymásba fonódott, igazi mosoly váltotta fel a hamis vigyort.
-Hívtalak…- suttogtam, arca minden pontjára fordítottam pár pillanatot.
-Sajnálom…- húzta szélesebbre mosolyát, amolyan kellemetlen lett.
-Sajnálom, amiért nem tudtam tegnap felmenni.- hervadt le az addig letörölhetetlennek látszó vigyorom.
-Valamit mondani szeretnék…- tett le egy óvatos mozdulattal a földre.-…már tegnap kellett volna.- változott át hangja és tekintete is egyszerre aggodalmassá. Mindig megijeszt ez nézés… Fogalmam sem volt, hogy mire gondoljak… Mi ez a hirtelen váltás? Remélem, nem rossz híre van! Barátnőim szemei lyukat égettek hátamba, nem láttam őket, de szinte láttam ahogy ránk merednek, tűkön ülve várják a következő szót.
-Megijesztesz!- kerestem semmitmondó íriszeiben valamiféle korai választ… Megöl kétségbeesett nézése, a tudatlanság. Lassan könnyek leptek el, magam sem tudom miért. Vallomása előtt lehajtotta fejét, majd úgy vetett rám egy fájdalmasabb tekintetet.
-Pár hónapja felkért egy cég, hogy legyek táncoktató náluk… én elfogadtam.- dobta el szemeit a távolba a mondat közepén, az erős fényektől látszott, ahogyan benedvesedtek azok egy szempillantásra. Micsoda? Nem a mi koreográfusunk lesz? Abban a pillanatban nem az volt a legbánatosabb dolog… Már azt hittem nagyobb a gond!
-HoSeok…- fürkésztem arcát, valami szöveget füzögetve, ami elmagyarázza érzéseimet, de újabb hangvétele nem hagyta, hogy befejezzem monológom.
-Ez a cég Japánban van… Pár órán belül indul a gépem.- sétált tekintete vissza arcomra. Szavai maró anyagként ömlöttek szívemre, amit a fájdalom keserű könnyei kísértek. Reményt vesztve meredtem arcába, egyszerűen ledermedtem a hír hallatán. Talán rosszul hallottam? Talán álmodok? Egy rossz rémálmot élek át most, ami a semmiből vált valóra. Zuhantam… a lábaim alól kihúzták a talajt, és én vakrepülésbe kezdtem a sötétség végtelenségébe. HoSeok próbált uralkodni magán, erőteljesen tartotta magában a sós cseppeket. Miért? Csak annyit kérdeznék, hogy: miért? Nem szeretett eléggé? Megunt? MIÉRT? Szorosan kapaszkodtam meg derekába, mielőtt remegő lábaim még a földre ejthettek volna. Zokogtam… lány úgy még nem zokogott, ahogy én akkor. Felsője bánta… erős sminkem nyomot égetett a fehér pólóra. Az esti szél borzolta meg hajunkat, de mi a hideg fuvallat ellenére se váltunk el. Lágyan simogatta gyenge testem, mint egy búcsú puszit nyomott fejemre. Ijesztő volt belegondolni abba, hogy pár óra múlva már nem lehetek karjaiban, nem égetheti csókja ajkaimat, nem hallhatom szavát, amint azt mondja: Szeretlek!
-Távkapcsolat?- gondolkoztam el további helyzetünkön, csakis egy beleegyező választ várva.
-Nem tudom, mikor jövök vissza…- motyogta fülembe szavait, ami egy szakítással értek fel lekemben. Még jobban kitört belőlem a sírás, még jobban szorítottam a derekát. Szinte már fuldokoltam a fájdalom és a könnyek tengerében, mint akit sosem tanítottak úszni… Úgy érzem, eddig víziszonyomtól volt attól, hogy számtalaszor beledobtak a mélyvízbe.
-Várni foglak!- suttogtam, talán csak tátogtam, de még akkor is hallotta volna, ha ki nem mondom. Akkor… ennyi volt? Nincs több „mi”? Csak Min… és HoSeok… Miért nem ad esélyt Isten a boldogságomra? Eljátszottam volna esélyeimet? Mikor? Mégis mikor? Egy dolgot kértem: őt! Mégis elveszed tőlem? Oh, miért? És ha soha nem tér vissza? Nem érek annyit, hogy vissza jöjjön…
-Indulnom kéne… Vár rám a kocsi…- vált el az utolsó ölelésből, nem félt, hogy meglátom könnyeit. Könnyek?
-Isten veled!- erőltettem magamra egy mosolyt, kicsit érdekesen mutatott a könnyek mellett.
-Szeretlek!- hagyott egy utolsó csókot arcomon, majd kezem, amit utoljára szorongatott, óvatos hátrálással csúszott ki ujjai közül. Ezzel végleg kisétált életemből, de leginkább akkor éreztem, mikor eltűnt szemeim horizontjáról, egyedül hagyott a nagyvilágban, ki tudja meddig… talán örökre! Vége! Nincs folytatás… pontot tettünk az utolsó mondat után. Mindennap le fog játszódni az, ahogy nekem háttal sétál el, majd végül a fák ellepik alakját. Tekintetem a földig esett gyalázatosan, a könnyek tovább folytak kétségbeesett arcomon. Ujjakat éreztem hátamon. Várásom szerint az aggodó lányok képe jelent volna meg előttem, de az univerzum meglepett: egy zaklatott Taehyung állt előttem teljes életnagyságban, aki valószínűleg látta az előre elképzelt jelenetet.
-Mutatni szeretnék valamit…- meredt sanyarú arcomra komor szemekkel, kilátástalan volt az, amit mutatni akart.
Filmbeillő léptekkel szeltük a már berögződésből járt lépcsőfokokat. Sminkem elmázolódott már száraz arcomon, csupán belül sajgott mindenem… mármint a romok, amiket a fájdalom rombolt le. Hűvös volt… sajnos nem a halál hozta hideget éreztem. Csupán egy félhalott állapotban, készségesen vonszoltam fel magamat a második emeletre Tae után. Célpontunk előtt megtorpanva, hamar előhalászta zsebéből a kulcsot, amikt a zárba csúsztatott, majd hangos kattogással tárta ki az ajtót. Épphogy kinyílt az ajtó, nem engedett be… felém fordulva zárta el az utam, megint belém vájta érzelemmentes tekintetét.
-Mielőtt bemennénk, tudnod kell valamit!- hívta fel a figyelmem arra, hogy figyelemmel kövessem az ezt követő mondanivalóját. Szemeim kitágultak, jelezték, hogy kíváncsian várom a tudnivalókat. Egy nagy sóhajjal kezdte monológját, egy szusszal hadarta végig mondatait.-Tegnap nem ezért hívott fel magához HoSeok… Ez egy „teszt” volt.- harapta be kellemetlenül alsó ajkait, amint végzett. Egy teszt? Szóval magamnak köszönhetem, hogy elment? Elüldöztem volna magam mellől? A következő másodpercre teljesen belökte az ajtót, félreállt jelezve, hogy menjek előre. Értetlen léptekkel haladtam befelé, még utoljára nyeltem egyet, mielőtt megláttam volna a nappali tartalmát. Hatalmas ledöbbenéssel vezettem végig tekintetem a feldíszített helyiségen… Mi ez az egész? Rózsaszirmok, kialudt gyertyák… De romantikus! Én ezt hagytam ki? Magamat ócsárolva araszoltam a dohányzóasztal irányába, amin egy sejtelmes dobozkát pillantottam meg. Taehyung minden lépésem szemeivel kísérte, a falnak támaszkodott, zaklatott pillantásokat vetett a szobában mindenhova. Csigákat megszégyenítő tempóban ültem le a közeli kanapéra, majd ujjaim közé fontam a klasszikus dobozkát. Féltem… féltem a gondolattól, ami homályos elmém ostromolta, de végül egy hatalmas levegővel vettem erőt magamon: felnyitottam apró fedelét. A gyönyörű, egyben szíven szúró látványtól, úgy ahogy volt elejtettem az ékszeres dobozkát, ami, mintha lassított felvételben esett volna a földre. Másodpercek múlva hasította át koppanása a szobát, tekintetem a gyűrű eredeti helyén ragadt. Ordító gondolataimon kívül, minden elhalt testemben, Tae szavait is csak percek után értelmeztem.
-HoSeok „próbára tett”… Már rég megkapta az állásajánlatot, de nem akart itt hagyni téged. Így akarta eldönteni dilemmáját… Ha igent mondasz, maradt volna, ha nemet, érthetően elmegy. De ebben az esetben nem tudom, miért döntött így… annyira sajnálom!- utolsó szónak egy szánakozó szöveget juttatott fülembe, de ezután már tényleg megszűnt minden. A döbbentségtől a könnyek se jutottak el szememig, a hangok se jutottak el dobhártyámig. Ha csak egyszer! De csak egyszer visszamehetnék az időben… Minden más lenne! Egymás mellett feküdnénk, békében, kívánva, hogy sose legyen vége a hódító pillanatnak. Ujjamat a zuhanástól tartójából kiesett gyűrű díszítené, ami örök boldogságunkat jelképezné… Milyen gyönyörű is lenne! De csak egyetlen baklövés, amit elkövettem a sok közül, így megpecsételi kilátástalan sorsom… mármint most már kilátástalan… Az Isten számomra nem tartogat happyendet? Csupán bánatot és csalódást önmagamban? Hitvány életem mit ér már? Hányszor tettem fel ezt a kérdést… mégis hányszor buktam el azóta… Az elmúlt egy év vakáció volt a derű tengerén. Szerelem hulláma ringatta hajómat, napfény ragyogta be mosolygós arcomat. De elérkezett a vihar, hajóm elsüllyedt, a hullámok elnyeltek a mélybe nyomva élettelen testem. Számomra van tartós fájdaloműző? Nincs esély az örök boldogság megtalálására? Reménytelen?
-Ne aggódj Dongsaeng! Biztos itt van… valahol.- érintett meg a biztatás apró tenyere hátamon MinAh személyében. Angyali hangja tényleg lenyugtatott, talán az fékezte le a bánat cseppeit, teljesen felszívódtak… sajnos Unniem támogatása szívem fájdalmát nem tudta kitépni helyéről. Nagy levegővel szedtem össze minden maradék erőmet, mialatt belegyezően bólogattam jelezve: tudom, hogy minden rendben lesz! Végre megosztottam szememvilágával a külvilágot, és egy amolyan „jól vagyok” mosolyt villantottam rá, ami hamar rám is fagyott. Ő is hasonlóan, egy görbülettel a száján üzent nekem.-Inkább a készüljünk!- ragadta meg törékeny csuklóm, aminél fogva a húzott a további két lány után.
-Na, lányok… Itt a pillanat!- fogadott minket Yura egy hatalmas vigyorral, mindegyik másik tagról tökéletesen lerítt az izgatottság, rólam inkább a kétségbeeséstől rám ragadt vicsor ordibált. Lassan a színpad felől érkező énekhangok is elhallgattak, már a ritmus sem szólt. Ekkor kezdtem el tényleg érezni azt a bizonyos érzést... hogy is nevezik? Izgalom? Eljött a végső másodperc, de HoSoek tegnap óta életjelet sem adott magáról… Mi van, ha még sincs itt? Meg tudom csinálni nélküle? Lassan a színpad mellett ácsorgó lépcsőhöz battyogtunk, tudtuk, hogy mi következünk, nincs visszaút, nincs több idő… Óvatosan kukucskáltunk fel a bizonyos sorrendben, kíváncsian vártuk, mikor konferálják be csapatunkat. A minket bevezető fiúbanda egymás mellett sorkaztak fel, mind a heten. Középen egy nem túl magas, rezesvörös fiú állt, szájához a mikrofont a rajongói sikogatás közepette lassan közelítette. Monológja előtt még egyet hátra pillantott irányunkba, hogy meggyőzőthessen arról, hogy már készen állunk füligérő vigyorunkkal együtt. A mosoly csak az én arcomról hiányzott, amit egy zaklatott pillantással méltatott, majd újra a fanok irányába forduét.
-Köszönöm mindenkinek, aki ma eljött!- ütött meg fiúhoz képest vékony hangja, mint az utolsó perc. Ennyi volt a küzdés… HoSeok, ha eddig azt mondta szeretett, most hatalmas lyukat ütött lelkembe, a csalódás hatalmas lyukát, ami magányosan tágul felemésztve egész szívem.-Valószínűleg még nem ismeritek a most következő lánybandát. Tegnap debütáltak egy hihetetlenül jó dallal!- vitte le hangsúlyt, szünetét azzal is jelezte, hogy hirtelen maga mellé rántotta karját, vigyorogva kémlelte az ujjongó tömeget.-Most ezt fogják előadni nektek srácok! Nagy tapsot a Girls’ Daynek!- harsongtak még hangosabban erre mondatra a rajongók. A szívem nagyot dobbant, igazítottam kék ruhámon, egy utolsót nyeltem a sor végén állva. Mindnyájan összepillantottunk, majd ahogy a Jiminék elhagyták a színpadot, mi úgy lépdeltünk fel a fokokon. Amint én is felértem hatalmas tapsvihar és visongás üdvözöltek az idolok világában. A szokatlan, vakító fényektől nehezen lehetett az arcokat kiszűrni a közönségből. Tekintetem rögtön az utolsó sor mögött ácsorgó két fiún akadt meg. Jin és Jungkook büszkén vigyorogtak vissza rám, talán ez egy kicsit megnyugtatott. Szemeimmel tovább fürkésztem a nagyrészben lányokból álló tömörülés közt egyetlen embert keresve. Kétségbeesetten torpantam meg a többiekkel együtt, amint elértük a hely közepét, még mindig nem találtam a keresett fiút. Nem jött el… vége… A majdnem szemembe szökő könnyeimtől majdnem lemaradtam a közös meghajlásról, mialatt valamit egyszerre hadarva őszintén vigyorgott rajtam kívül mindenki. Szemeinket a közönségen legeltettük, én még integettem is az első soroknak.
-Annyeonghaseyo!- szólalt meg legelőször Sojin a megbeszéltek alapján.-Mi lennénk a Girls’ Day, bizonyára még nem hallottatok felőlünk, hiszen tegnap jött ki legelső videóklipünk. És mint gondolhatjátok, ez lesz az első fellépésünk.- húzta el a mikrofont felfelé görbülő szájától pár deciméterre. Mondata végére minden ember lelkesen ujjongani kezdett ismét. Már magamra is egy jóleső mosoly szorult, egyszerűen hihetetlen, hogy ez a sok ember csak is a mi számunkra vár, értünk sikítoznak.-Én Sojin vagyok.- mutatkozott be utolsó mondataként.
-Yura!- nevezte meg magát a következő tag is.
-MinAh!
-MinGi!- vágtam rá én is, mire megint hatalmas visongásban törtek ki. Szégyellősen vigyorogtam cipőmre, minden gondom elszállt, csupán a pár száz ujjongó fiatalt láttam.
-Indulhat a party Szöul?- lelkesedett Sojin hatalmas hangerővel.
-Igen!- sikították a rajongók egyhangúan. Talán még előtte elindultunk a kezdőpózba.
-Akkor rajta!- ordította el magát leaderünk utoljára, miközben elindult az ismerősen csengő dallam… ez volt a mi számunk. Hihetetlen erőbedobással vágtunk bele, mozdulataink tökéletesek, harmóniában voltak, minden hang a helyén volt. Egy szóval: csodálatosak voltunk! Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legjobbat alakítottuk akkor. A közönség végig hangos tapssal és visongással kísért, ez valami isteni érzés volt, evilágontúli. Vigyorogva álltunk be a végpózba, a zene ugyan végetért, de az ujjongás eluralkodott, amit még percekig vizslattunk csillogó szemekkel. Megcsináltam! HoSeok nélkül is… Még mindig érzem legbelül a csalódást, amit másholléte terjesztett szét egész testemben, de ezzel megmutattam, hogy milyen erős emberré váltam karjain kívül. Egyszerre néztünk össze a lányokkal a tapsvihar közepén, majd egy sorba rendeződve hajoltunk meg végül, és hagytuk el a színpadot minden irányba integetve.
-Ügyesek voltunk!- ugráltak összekarolva a lányok, mihelyst a színfalak mögé értünk. Próbáltak engem is bevonni, de én mást szúrtam ki az egyik fa mellől. Mintha csodát láttam volna… A barátom ott támaszkodott a nyövénynek egy büszke félmosollyal karöltve. Lábaim ösztönösen indítottak meg irányába, csak rohantam, amennyire a magassarkú engedte, csupán előtte fékeztem le, vagyis inkább az, hogy felkapott, én meg dereka körül keresztezve lábaimat helyezkedtem el. Amint akadt egy pillanat, hogy egyikünk se mozdult, rögtön lecsaptam ajkaira. Vadul harapdáltam alsó ajkát az izgalomtól, felépült szívem majdnem kiugrott helyéről. Mégis eljött! Én meg nem bíztam benne. A heves csók után csillogó tekintetünk egymásba fonódott, igazi mosoly váltotta fel a hamis vigyort.
-Hívtalak…- suttogtam, arca minden pontjára fordítottam pár pillanatot.
-Sajnálom…- húzta szélesebbre mosolyát, amolyan kellemetlen lett.
-Sajnálom, amiért nem tudtam tegnap felmenni.- hervadt le az addig letörölhetetlennek látszó vigyorom.
-Valamit mondani szeretnék…- tett le egy óvatos mozdulattal a földre.-…már tegnap kellett volna.- változott át hangja és tekintete is egyszerre aggodalmassá. Mindig megijeszt ez nézés… Fogalmam sem volt, hogy mire gondoljak… Mi ez a hirtelen váltás? Remélem, nem rossz híre van! Barátnőim szemei lyukat égettek hátamba, nem láttam őket, de szinte láttam ahogy ránk merednek, tűkön ülve várják a következő szót.
-Megijesztesz!- kerestem semmitmondó íriszeiben valamiféle korai választ… Megöl kétségbeesett nézése, a tudatlanság. Lassan könnyek leptek el, magam sem tudom miért. Vallomása előtt lehajtotta fejét, majd úgy vetett rám egy fájdalmasabb tekintetet.
-Pár hónapja felkért egy cég, hogy legyek táncoktató náluk… én elfogadtam.- dobta el szemeit a távolba a mondat közepén, az erős fényektől látszott, ahogyan benedvesedtek azok egy szempillantásra. Micsoda? Nem a mi koreográfusunk lesz? Abban a pillanatban nem az volt a legbánatosabb dolog… Már azt hittem nagyobb a gond!
-HoSeok…- fürkésztem arcát, valami szöveget füzögetve, ami elmagyarázza érzéseimet, de újabb hangvétele nem hagyta, hogy befejezzem monológom.
-Ez a cég Japánban van… Pár órán belül indul a gépem.- sétált tekintete vissza arcomra. Szavai maró anyagként ömlöttek szívemre, amit a fájdalom keserű könnyei kísértek. Reményt vesztve meredtem arcába, egyszerűen ledermedtem a hír hallatán. Talán rosszul hallottam? Talán álmodok? Egy rossz rémálmot élek át most, ami a semmiből vált valóra. Zuhantam… a lábaim alól kihúzták a talajt, és én vakrepülésbe kezdtem a sötétség végtelenségébe. HoSeok próbált uralkodni magán, erőteljesen tartotta magában a sós cseppeket. Miért? Csak annyit kérdeznék, hogy: miért? Nem szeretett eléggé? Megunt? MIÉRT? Szorosan kapaszkodtam meg derekába, mielőtt remegő lábaim még a földre ejthettek volna. Zokogtam… lány úgy még nem zokogott, ahogy én akkor. Felsője bánta… erős sminkem nyomot égetett a fehér pólóra. Az esti szél borzolta meg hajunkat, de mi a hideg fuvallat ellenére se váltunk el. Lágyan simogatta gyenge testem, mint egy búcsú puszit nyomott fejemre. Ijesztő volt belegondolni abba, hogy pár óra múlva már nem lehetek karjaiban, nem égetheti csókja ajkaimat, nem hallhatom szavát, amint azt mondja: Szeretlek!
-Távkapcsolat?- gondolkoztam el további helyzetünkön, csakis egy beleegyező választ várva.
-Nem tudom, mikor jövök vissza…- motyogta fülembe szavait, ami egy szakítással értek fel lekemben. Még jobban kitört belőlem a sírás, még jobban szorítottam a derekát. Szinte már fuldokoltam a fájdalom és a könnyek tengerében, mint akit sosem tanítottak úszni… Úgy érzem, eddig víziszonyomtól volt attól, hogy számtalaszor beledobtak a mélyvízbe.
-Várni foglak!- suttogtam, talán csak tátogtam, de még akkor is hallotta volna, ha ki nem mondom. Akkor… ennyi volt? Nincs több „mi”? Csak Min… és HoSeok… Miért nem ad esélyt Isten a boldogságomra? Eljátszottam volna esélyeimet? Mikor? Mégis mikor? Egy dolgot kértem: őt! Mégis elveszed tőlem? Oh, miért? És ha soha nem tér vissza? Nem érek annyit, hogy vissza jöjjön…
-Indulnom kéne… Vár rám a kocsi…- vált el az utolsó ölelésből, nem félt, hogy meglátom könnyeit. Könnyek?
-Isten veled!- erőltettem magamra egy mosolyt, kicsit érdekesen mutatott a könnyek mellett.
-Szeretlek!- hagyott egy utolsó csókot arcomon, majd kezem, amit utoljára szorongatott, óvatos hátrálással csúszott ki ujjai közül. Ezzel végleg kisétált életemből, de leginkább akkor éreztem, mikor eltűnt szemeim horizontjáról, egyedül hagyott a nagyvilágban, ki tudja meddig… talán örökre! Vége! Nincs folytatás… pontot tettünk az utolsó mondat után. Mindennap le fog játszódni az, ahogy nekem háttal sétál el, majd végül a fák ellepik alakját. Tekintetem a földig esett gyalázatosan, a könnyek tovább folytak kétségbeesett arcomon. Ujjakat éreztem hátamon. Várásom szerint az aggodó lányok képe jelent volna meg előttem, de az univerzum meglepett: egy zaklatott Taehyung állt előttem teljes életnagyságban, aki valószínűleg látta az előre elképzelt jelenetet.
-Mutatni szeretnék valamit…- meredt sanyarú arcomra komor szemekkel, kilátástalan volt az, amit mutatni akart.
Filmbeillő léptekkel szeltük a már berögződésből járt lépcsőfokokat. Sminkem elmázolódott már száraz arcomon, csupán belül sajgott mindenem… mármint a romok, amiket a fájdalom rombolt le. Hűvös volt… sajnos nem a halál hozta hideget éreztem. Csupán egy félhalott állapotban, készségesen vonszoltam fel magamat a második emeletre Tae után. Célpontunk előtt megtorpanva, hamar előhalászta zsebéből a kulcsot, amikt a zárba csúsztatott, majd hangos kattogással tárta ki az ajtót. Épphogy kinyílt az ajtó, nem engedett be… felém fordulva zárta el az utam, megint belém vájta érzelemmentes tekintetét.
-Mielőtt bemennénk, tudnod kell valamit!- hívta fel a figyelmem arra, hogy figyelemmel kövessem az ezt követő mondanivalóját. Szemeim kitágultak, jelezték, hogy kíváncsian várom a tudnivalókat. Egy nagy sóhajjal kezdte monológját, egy szusszal hadarta végig mondatait.-Tegnap nem ezért hívott fel magához HoSeok… Ez egy „teszt” volt.- harapta be kellemetlenül alsó ajkait, amint végzett. Egy teszt? Szóval magamnak köszönhetem, hogy elment? Elüldöztem volna magam mellől? A következő másodpercre teljesen belökte az ajtót, félreállt jelezve, hogy menjek előre. Értetlen léptekkel haladtam befelé, még utoljára nyeltem egyet, mielőtt megláttam volna a nappali tartalmát. Hatalmas ledöbbenéssel vezettem végig tekintetem a feldíszített helyiségen… Mi ez az egész? Rózsaszirmok, kialudt gyertyák… De romantikus! Én ezt hagytam ki? Magamat ócsárolva araszoltam a dohányzóasztal irányába, amin egy sejtelmes dobozkát pillantottam meg. Taehyung minden lépésem szemeivel kísérte, a falnak támaszkodott, zaklatott pillantásokat vetett a szobában mindenhova. Csigákat megszégyenítő tempóban ültem le a közeli kanapéra, majd ujjaim közé fontam a klasszikus dobozkát. Féltem… féltem a gondolattól, ami homályos elmém ostromolta, de végül egy hatalmas levegővel vettem erőt magamon: felnyitottam apró fedelét. A gyönyörű, egyben szíven szúró látványtól, úgy ahogy volt elejtettem az ékszeres dobozkát, ami, mintha lassított felvételben esett volna a földre. Másodpercek múlva hasította át koppanása a szobát, tekintetem a gyűrű eredeti helyén ragadt. Ordító gondolataimon kívül, minden elhalt testemben, Tae szavait is csak percek után értelmeztem.
-HoSeok „próbára tett”… Már rég megkapta az állásajánlatot, de nem akart itt hagyni téged. Így akarta eldönteni dilemmáját… Ha igent mondasz, maradt volna, ha nemet, érthetően elmegy. De ebben az esetben nem tudom, miért döntött így… annyira sajnálom!- utolsó szónak egy szánakozó szöveget juttatott fülembe, de ezután már tényleg megszűnt minden. A döbbentségtől a könnyek se jutottak el szememig, a hangok se jutottak el dobhártyámig. Ha csak egyszer! De csak egyszer visszamehetnék az időben… Minden más lenne! Egymás mellett feküdnénk, békében, kívánva, hogy sose legyen vége a hódító pillanatnak. Ujjamat a zuhanástól tartójából kiesett gyűrű díszítené, ami örök boldogságunkat jelképezné… Milyen gyönyörű is lenne! De csak egyetlen baklövés, amit elkövettem a sok közül, így megpecsételi kilátástalan sorsom… mármint most már kilátástalan… Az Isten számomra nem tartogat happyendet? Csupán bánatot és csalódást önmagamban? Hitvány életem mit ér már? Hányszor tettem fel ezt a kérdést… mégis hányszor buktam el azóta… Az elmúlt egy év vakáció volt a derű tengerén. Szerelem hulláma ringatta hajómat, napfény ragyogta be mosolygós arcomat. De elérkezett a vihar, hajóm elsüllyedt, a hullámok elnyeltek a mélybe nyomva élettelen testem. Számomra van tartós fájdaloműző? Nincs esély az örök boldogság megtalálására? Reménytelen?
*Vége*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése