Egy szó (2. évad 1. fejezet)

Meseszerű álomvilág megannyi felhővel tarkítva, amit az aprócska ablakon keresztül vizslattak álmatlanságtól vöröslő szemeim. Szemhéjaim minden pislogás pillanatában összeragadtak, de nem szenderített álomba a megannyi emlék, gondolat. Csalódottan osztottam meg újra a külvilágot szemem világával minden egyes próbálkozás után. Mélyen felsóhajtottam, majd lejjebb legeltettem szemeim a csodálatos csillogó habokon, amit a tenger ver alattunk. Szárazföld se volt már messze, pár órás utamból már a felét hátam mögött tudhattam. Végül újra a habkönnyű fodrokra vezettem tekintetem, amik meseszerű hangulatot keltettek kavargó lelkem vihar szítta részeit is. Csak is hazámba való visszatérésem részletein kattogott zavaros elmém, még inkább megmosolyogtatott a kezembe szorongatott kártya. A kis fehér lapot kezdtem el forgatni markomba részletesen átkutatva csipkeszerű mintája minden pontját. Majd egy apró mozdulattal csúsztattam hüvelykujjam a két oldal közé, és a meghívó tartalmát kezdtem vizsgálni. Japánban hányszor elolvastam a kezdőmondatát, ami egyértelműen súgta: Kim Taehyung és Lee MinGi összeházasodik. Micsoda mámor töltötte el betelt lelkem után testem minden porcikáját. Apró mosoly kúszott számsarkába, majd újra a felhők végtelen tengerébe vetettem íriszeimet. Fenséges érzés fogad akárhányszor hazámra valamint régi életemre gondoltam, és annyiszor szorult össze ahányszor Kim MinGi képe, mint egy láng fellobbant szemeim előtt. Akaratom, amit elmém szövögetett, miszerint még egyszer látni szerettem volna a lányt, minden adott pillanatban szertefoszlott, ahogy jobban belemélyedtem a kérdésbe. Mióta elköltöztem nagyon befutott csapatuk a Girls’ day. Az idő beosztását elmémbe forgatva ráztam a fejem. Már idol… Nincs neki arra ideje, hogy olyan emberekkel találkozgasson, akiket lehet, látni se akar. Erre a mondatra kegyetlenül alsó ajkamba mélyesztettem fogaimat, ami durva nyomot hagyott szám felületén. Lehet, tényleg az lenne a legjobb, ha soha többé nem látnánk egymást…

Kalapáló szívem, majd kiesik a helyéről, ahogy a rég nem látott lépcső kopottas fokait szedtem poggyászaimmal karom alatt. Talán akaratlanul is egy apró vigyort csalt arcomra az ismerős felek és ajtók sorainak látványa, amik azt üzenik: Üdv itthon! Felemelő érzés tette hatása alá egész alakom, ahogy már csak fél méter választott el a pár éve még magnak tudhatott felülettől. Remegő kézzel vezettem ujjam a piciny gomb felé, ami azonnal hangos zörgéssel tudatta a lakókkal, hogy megérkeztem. Pár másodperccel később futásszerű lépések hangjai ütötték meg fülem, majd ahogy kivágódott az ajtó, egykori lakótársam, Taehyung ugrott a nyakamba.

-Hyung!- súgta fülembe, miközben egyre jobban szorított karjaival.

-Mi van öcskös, megházasodsz?- villantottam meg szelíd mosolyom miközben elvált tőlem. Ahogy mögé néztem, rögtön megpillantottam a szekrény oldalának támaszkodó mennyasszonyt, aki egy 32 fogas vigyorral jellemzi érkzésem.

-MinGi!- invitáltam a lányt is egy baráti ölelésbe, tárt karokkal megtéve azt a pár métert.

-Örülök, hogy eljöttél- kapaszkodott nyakamba, aminél fogva húzott le az ölelés erejéig.

-Annyira hiányoztál haver!- paskolta meg hátam a fiú beljebb hívva a lakás közepéig.

-Ti is nekem!- tekintettem körül a helyiségen, ami az évek során apróbb változtatásokon ment keresztül. Esküszöm, sokkal nagyobb rend volt, mint mikor még itt laktam. Nem csoda nem vagyok a házimunka hőse. Csak pislogtam ide-oda körültekintve a szoba egész hosszán, miközben táskaimat a kanapé lábához hajítottam. El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok! Otthon, édes otthon. Az a gondolt is nehezen fér a fejembe, hogy egykori lakótársam holnap tartja az esküvőjét, azzal a lánnyal, akit szeret. Hihetetlen, hogy megváltozott minden távollétem alatt. -Apropó! Hol van YoonGi?- vetettem egy izgatott tekintetet az ifjú pár felé. válaszul Taehyung csak megvakarta feje hátulját.

-Nem igazán boldogult az anyagiakkal… Hiába szajkóztam neki, hogy nem alkoholra kéne költeni azt a kevés pénzét is. Egy idő után teljesen elnincstelenedett, egy kész rom volt az ember. Még annál is jobban, mint amennyire volt. Aztán kirakta a házmester, mert már jó pár hónapi lakbérrel lógott. Fogta a cuccait, és elment. Azóta nem tudom, mi van vele- húzta el szája szélét.

-Ejha, hát ezt nem gondoltam volna- fagyott le kínomba magamra festett mosolyom. De legalább boldogsággal tölt el a gondolat, hogy Taehyung segíteni próbálta őt. Nem mintha kedvelték volna egymást valaha is.-Na! És meséljetek, mi van veletek?- ültem le az immáron kanapén ücsörgő pár mellé hatalmas vigyorral a képemen.

-Megvagyunk! MinGit a mült héten léptették előre a munkahelyén, és az én projektem is nagyon jól alakul az egyetemen.- mesélte kisebb nagyobb beleéléssel a fiú, majd mondata végén átkarolta a mellette ülő lányt, aki teljesen hozzásimult.

-Na az szuper!- méltattam lankadatlan jó kedvemmel.

-És neked hogy alakulnak a dolgaid Japánban, Hoseok?

-Egész jól! Elég jó csapatoknak koreografálok mostanság, nagyon sok tehetséges emberrel találkoztam…- ecseteltem munkakörömet felfelé görbülő szájjal.

-És most van valakid?- törölte le a mosolyt a képemről ezzel az egy mondattal MinGi. Kellemetlen érzést, mint egy szivacs szívtam magamba, kíntól áztam. Kim MinGi képe immáron újra nyugtalanító gondolatokat ültetett elmém legsötétebb fiókjaiba is. Arcomból kiment minden szín, másodpercek alatt kaktuszként szúróvá vált torkomon egy árva hangot se tudtam hallatni.

-Tudod, nincs ilyenekre időm a munka mellett.- húztam el szám szélét, amennyire csak tudtam. Miért ilyen frusztráló nekem ez a kérdés? Miért nem tudok ránézni egy lányra se mióta eljöttem Koreából? Talán majd most javul zavarba ejtő helyzetem?

-Ja értem…- harapta be alsó ajkát, amint rájött, talán kicsit nem úgy érintett ez a kérdés, ahogy várta. Ezután néma csönd uralta a szobát… Végül Taehyung ötlete törte meg a tücsök ciripelést, miszerint illő lenne inni egy welcomedrinket érkezésem örömére. A koccintás után talán egy picit feloldódott a hangulat, bátran hoztuk egymásnak a kérdéseket és elmesélendő történeteinket. A hangos nevetések közt jöttem rá mennyire hiányzott ez nekem, ez adott reményt, hogy milyen jó döntés volt visszatérni Koreába. És talán ez az este tökéletes volt arra, hogy elfelejtsem, hogy holnaptól teljesen „elvesztem” szeretett lakótársam, aki iga alá hajtja a fejét. Majd a késői órák közeledtével elbúcsúztak tőlem, mivel nekik is rá kell pihenniük a nagy napra. Fáradtan cipeltem be bőröndjeimet a vendégszobába (aka az én régi szobámba). Alaposan körültekintettem a különösen más és tiszta helyiség minden pontján. Ejha, én még nem láttam ennyire rendezetten a szobám… Talán csak akkor mikor odaköltöztünk még Taehyunggal. Akkor kicsit elméláztam, hogy indult az életünk ebben a lakásban sok megmosolyogtató emléket eszembe hozatva. El sem hiszem, hogy az én Taehyungom is felnőtt! Nem hiszem el, hogy minden ennyire megváltozott, míg távol voltam. Hihetetlen az egész…

*Másnap*

Végig cipőm orrát vizslatva ballagok végig a csupa virágba öltöztetett helyiség folyosóján. Nyakkendőmet és öltönyömet igazgatom, majd szőke hajamba túrok egy apró mosoly kíséretében. A nagy tömeg közt olykor felnéztem, hátha kiszúrok valaki ismerőst, de tervem egészen addig nem járt sikerrel, míg ki nem szúrtam a teljes puccparádéban lépkedő vőlegényt. Egymásra néztünk, egyszerre mosolyodtunk el. Szavakkal el nem mondható érzés kerített hatalmába. Mérhetetlenül boldog vagyok exlakótársamra, amit egy büszke mosollyal juttatok csak tudtára. Hiányzik ez a lökött. Talán csak a Japánban töltött idő döbbentett rá, hogy ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem állt, és akárhányszor veszekedtünk, akárhányszor akadtunk ki a másikra… ő ott állt mellettem.

Mindenki tűkön ülve várt, míg egyszer csak nem terítette be a teret a nászinduló hallatos dallama, és az ifjú pár elindult a kijelölt útvonalon. Apró lépéseik ellenére elmém lassítva nézte végig vonulásukat. A lány gyönyörű habos-babos ruhát viselt, ami itt-ott emlékeztetett álombeli felhőimre. Fátyol nem volt túl csicsás, elegánsan volt hosszú hajkoronájába fűzve.Oldalán Taehyung a legdrágább, legszebb öltönyében és a legszélesebb mosolyával, amit magára ölthetett. Néha eltakarta látványom egy-egy kóbor könnycsepp, amiket a lehető leggyorsabban töröltem szemem sarkába. Végül céljukat elérve hajoltak meg egymással szembe, amivel jelezték, hogy a szertartás elkezdődhet. A fiú arcát elnézegetve, ez lehet az egyik legnagyobb csoda, ami az ember életében történhet. Örülök, hogy boldog, hogy olyan emberrel élheti le az életét, akit szeret. Még nagyobb mámor tölt el megismerkedésük. Egy-két kusza gondolat rebben át elmémen, miszerint nekem köszönhetik, hogy megismerkedtek. És Kim MinGinek… Ha nem megyek el velük abba a buliba, ők sosem találkoznak… Ahogy jobban belegondoltam azzal nyugtattam magam, hogy tényleg inkább a Jungkook gyereknek köszönhetik az egészet, aki elhívott magukkal közvetlen ismerkedési formáinak révén. Ezt így kimondva ez se olyan nyugtató.

-És most csókolja meg a mennyasszonyt!- ocsúdtam fel erre a mondatra, mire eszeveszett tapsvihar vált ki a közönség soraiból a csókolózó pár láttára. AZ én Taehyungom hivatalosan is férfi, aki mindennél jobban szereti álmai asszonyát!

Dallamos zene, mulató nép, táncos lábú gyerekek. Az esküvő minden részvevőjét átjárta a lagzi hangulat. Kivéve engem… Elszörnyülködve tekintettem körül a megannyi ismeretlen arc között, kényelmetlenné téve helyzetem ültem, szemeimmel az ifjú párt kerestem. Pedig a mennyasszony elég feltűnő jelenség, de így is csak ízléstelenül picsás ruhákon akad meg tekintetem… Ahogy végig futtattam íriszeimet a tömegen, még Taehyung vigyorgós arca se jön velem szembe. Tehát belenyugodva helyzetembe ültem tovább az üres, kietlen asztalnál nézve a bulizókat. Azt mondják az esküvőn legjobb ismerkedni, de ahányszor csak egy lányra nézek, csak rideg arcok köszönnek vissza. Micsoda mutáció ment végbe elmémben, hogy az ilyen csinos lányok arca eltorzul képzeletembe, és nem vonzódom hozzájuk. Egyszer csak a zene elhallgatott, emberek százai özönlöttek az üres színpad felé, ami immáron egy fővel gyarapodott. Egy vékony lány alakja tűnt fel a függönyök mögött, arcát a tumultus miatt és távolságom miatt nem láttam tisztán. Testéből is csak részleteket. Hatalmas ujjongás lépett fel a terembe. Össze ráncolt homlokkal méltattam nem értésemet. Lágyan húztam ki magam alól a széket, ahogy álltam fel, hogy közelebbről szemügyre vehessem a meglepetés vendéget. Apró, sejtelmes lépésekkel haladtam a tömeg szélét célpontnak kijelölve. Világosodott a női arc, végül mikor megpillantottam teljes alakját a földön landolt az állam döbbentségemmel együtt. Nem lehet… Nem lehet, hogy ő az… Nem lehet, hogy ő az a lány, akit pár éve itt hagytam. Aki ott a színpadon állt, mosolyogott a közönséget pásztázva gyönyörű testhez álló ruhájában. Egy szót találtam rá: gyönyörű! Többször fejembe forgatva a mondatot találtam többet is! Lélegzetelállító, csodálatos, esztétikus, meseszép, attraktív, elragadó… Vonzó felnőtt nő lett belőle. De az érzéseimet úgy, ahogy voltak, felkavarta… Elmémbe ötlött megannyi emlék, képük szemem előtt lebegett, megannyi érzés, fájdalom, öröm és szenvedés. A döbbenet megmerevítette végtagjaim, látványa magához láncolt, és torkom ismét száradni kezdett.

-Annyeonghaseyo!- csendült fel tündéri hangja, amint szájához emelte a mikrofont csendre intve a társaságot.- Kim MinGi vagyok a Girls’ Dayből.- ült ki porcelán arcára egy édes mosoly cseresznye ajkaira.- Bizonyára sokan ismeritek munkásságunkat. Ma este én foglak bennetek szórakoztatni zenémmel. És ezúttal szeretnék sok boldogságot kívánni jó barátomnak Kim Taehyungnak és feleségének Lee MinGinek!- taps özönlött újra a közönség soraiból mondata végére. Végül elkezdett a zenekar játszani. Környezetem megállíthatatlanul tombolt, mozgalmas események sorait fel se tudta fogni elmém. A dallam se ért el úgy fülemhez, ahogy kéne. Lefagytam, hallásom eltompult, látásomat könnyek akadályozták, karjaim, lábaim remegtek. Nem tudtam másra figyelni csak a színpad közepén ácsorgó lányra, kinek hangja újra betelítette a helyiséget. Mesebelien csengett minden egyes szó, amiről énekelt. Elkábultam, úgy éreztem le kell ülnöm. Sokként ható érzés kerített hatalmába. Nehezen lépdelve, de mégis eljutottam a legközelebbi asztalhoz, ahonnan kényelmesen nézhettem végig a koncertet. Csodálatos hangja álomba tudott volna ringatni, minden egyes hangnál éreztem lágy bőre simogatását arcomon, ahogy a hajamba túr, ahogy csókol. A szám vége fele már csak egy szót tudtam forgatni elmémben: Szeretlek!

Pár órája már ott ülhettem alkoholmentes bódításomban káprázó szememmel ugyanazt a pontot pásztázva. Csodálatos hangja rabul ejt, fájdalmam csak úgy nyelni tudtam volna. Nem bírtam tovább levegőznöm kellett. Golyóként pattanva fel helyemről törtem utat a tömegben, majd a folyosót elérve kijáratért kutatott tekintetem. Pár perc után csak hamar megleltem egy hátsó kijáratszerű ajtót, amin kilépve egy sikátorhoz hasonló helyen találtam magam. Az utolsó métereken már futottam, végül majdhogynem összerogyva dőltem neki az épület téglafalának, lihegtem, kapkodtam a levegő után. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felzaklat a látványa… Percek teltek el… Lélegzetem normális ütemére visszaállt, elmém kiürült, lelkem megnyugodott a friss levegő hatására. Egyedül voltam a vaksötétben…

-Jungkook!- hallottam meg egy magas hang suttogását méterekkel odébb. A felismerés szinte belém hasított. Ijedve kaptam tekintetem az egyetlen lámpa fénye alatt álló alakokra. A lábaim egyszerre hagytak fel szolgálatukkal. Hirtelen a földre rogytam a látványtól. A két csókolózó alak összetéveszthetetlen volt. Az alacsony lány még pár perce bent éneklő MinGi, a fiú pedig az előbb szólított, tehát Jungkook.

-Na milyen volt a fellépés?- vált el mosolyogva szerelmétől.

-Szuper, de siessünk, nehogy meglássanak!- biccentett az utcán parkoló kocsi felé, miközben álruha gyanánt öltött magára egy maszkot és egy baseball sapkát. A lámpa pislákoló fénye már alig szivárgott, sziluettjüket csak a kocsiig tudtam kísérni szememmel, míg nem tűntek el láthatárról. A csalódás mélyvízébe estem. Sőt, belelöktek… Percekig csak pislogva meredtem magam elé. végül már szemem világát okoltam mindenért. Ez nem lehet igaz! Nem hittem neki. Hazudónak csúfoltam. Míg a józan eszem végig tudta, hogy az egyetlen, aki hazudik, az én vagyok saját magam. Talán évek múltán is magamat fogom okolni, de úgy érzem jól döntöttem, mikor elutaztam Japánba. Az az egy lámpa fénye is kialudt, mint az utolsó gyertyaláng, mi egyedül ragyogja be a sötét szobát. Egyedül voltam senki se látta a könnyeimet, senki se látta gyenge testem. Talán én se láttam, hogy én már nem tartozom a régi életembe.

Reménytelen? (40. fejezet) VÉGE

"Remélem nem tett meggondolatlan dolgot... Ha csak egyszer visszaforgathatnám a szárnyas idő végtelen kerekét!"

Szívem a torkomban, végtagjaim remegtek… Tompábban hallatszódó sikítozás és ütemes zene táncolt fülemben összevegyülve. Erősen mázolt szememet fokozatosan hunytam le, miközben utoljára emeltem hallószervemhez telefonom, ami szintén végül sípolt süketítően, minden reményem elvesztve. Készülékem lassú letétele után is vakon tartottam magam, összpontosítottam. Két perccel fellépés előtt nem kéne elengedni szívemet maró könnyeimet… és HoSeok valószínűleg sehol. Megbántottam volna? Ennyire fontos lett volna, hogy felmenjek? Minden az én hibám…
-Ne aggódj Dongsaeng! Biztos itt van… valahol.- érintett meg a biztatás apró tenyere hátamon MinAh személyében. Angyali hangja tényleg lenyugtatott, talán az fékezte le a bánat cseppeit, teljesen felszívódtak… sajnos Unniem támogatása szívem fájdalmát nem tudta kitépni helyéről. Nagy levegővel szedtem össze minden maradék erőmet, mialatt belegyezően bólogattam jelezve: tudom, hogy minden rendben lesz! Végre megosztottam szememvilágával a külvilágot, és egy amolyan „jól vagyok” mosolyt villantottam rá, ami hamar rám is fagyott. Ő is hasonlóan, egy görbülettel a száján üzent nekem.-Inkább a készüljünk!- ragadta meg törékeny csuklóm, aminél fogva a húzott a további két lány után.
-Na, lányok… Itt a pillanat!- fogadott minket Yura egy hatalmas vigyorral, mindegyik másik tagról tökéletesen lerítt az izgatottság, rólam inkább a kétségbeeséstől rám ragadt vicsor ordibált. Lassan a színpad felől érkező énekhangok is elhallgattak, már a ritmus sem szólt. Ekkor kezdtem el tényleg érezni azt a bizonyos érzést... hogy is nevezik? Izgalom? Eljött a végső másodperc, de HoSoek tegnap óta életjelet sem adott magáról… Mi van, ha még sincs itt? Meg tudom csinálni nélküle? Lassan a színpad mellett ácsorgó lépcsőhöz battyogtunk, tudtuk, hogy mi következünk, nincs visszaút, nincs több idő… Óvatosan kukucskáltunk fel a bizonyos sorrendben, kíváncsian vártuk, mikor konferálják be csapatunkat. A minket bevezető fiúbanda egymás mellett sorkaztak fel, mind a heten. Középen egy nem túl magas, rezesvörös fiú állt, szájához a mikrofont a rajongói sikogatás közepette lassan közelítette. Monológja előtt még egyet hátra pillantott irányunkba, hogy meggyőzőthessen arról, hogy már készen állunk füligérő vigyorunkkal együtt. A mosoly csak az én arcomról hiányzott, amit egy zaklatott pillantással méltatott, majd újra a fanok irányába forduét.

-Köszönöm mindenkinek, aki ma eljött!- ütött meg fiúhoz képest vékony hangja, mint az utolsó perc. Ennyi volt a küzdés… HoSeok, ha eddig azt mondta szeretett, most hatalmas lyukat ütött lelkembe, a csalódás hatalmas lyukát, ami magányosan tágul felemésztve egész szívem.-Valószínűleg még nem ismeritek a most következő lánybandát. Tegnap debütáltak egy hihetetlenül jó dallal!- vitte le hangsúlyt, szünetét azzal is jelezte, hogy hirtelen maga mellé rántotta karját, vigyorogva kémlelte az ujjongó tömeget.-Most ezt fogják előadni nektek srácok! Nagy tapsot a Girls’ Daynek!- harsongtak még hangosabban erre mondatra a rajongók. A szívem nagyot dobbant, igazítottam kék ruhámon, egy utolsót nyeltem a sor végén állva. Mindnyájan összepillantottunk, majd ahogy a Jiminék elhagyták a színpadot, mi úgy lépdeltünk fel a fokokon. Amint én is felértem hatalmas tapsvihar és visongás üdvözöltek az idolok világában. A szokatlan, vakító fényektől nehezen lehetett az arcokat kiszűrni a közönségből. Tekintetem rögtön az utolsó sor mögött ácsorgó két fiún akadt meg. Jin és Jungkook büszkén vigyorogtak vissza rám, talán ez egy kicsit megnyugtatott. Szemeimmel tovább fürkésztem a nagyrészben lányokból álló tömörülés közt egyetlen embert keresve. Kétségbeesetten torpantam meg a többiekkel együtt, amint elértük a hely közepét, még mindig nem találtam a keresett fiút. Nem jött el… vége… A majdnem szemembe szökő könnyeimtől majdnem lemaradtam a közös meghajlásról, mialatt valamit egyszerre hadarva őszintén vigyorgott rajtam kívül mindenki. Szemeinket a közönségen legeltettük, én még integettem is az első soroknak.

-Annyeonghaseyo!- szólalt meg legelőször Sojin a megbeszéltek alapján.-Mi lennénk a Girls’ Day, bizonyára még nem hallottatok felőlünk, hiszen tegnap jött ki legelső videóklipünk. És mint gondolhatjátok, ez lesz az első fellépésünk.- húzta el a mikrofont felfelé görbülő szájától pár deciméterre. Mondata végére minden ember lelkesen ujjongani kezdett ismét. Már magamra is egy jóleső mosoly szorult, egyszerűen hihetetlen, hogy ez a sok ember csak is a mi számunkra vár, értünk sikítoznak.-Én Sojin vagyok.- mutatkozott be utolsó mondataként.
-Yura!- nevezte meg magát a következő tag is.
-MinAh!
-MinGi!- vágtam rá én is, mire megint hatalmas visongásban törtek ki. Szégyellősen vigyorogtam cipőmre, minden gondom elszállt, csupán a pár száz ujjongó fiatalt láttam.
-Indulhat a party Szöul?- lelkesedett Sojin hatalmas hangerővel.
-Igen!- sikították a rajongók egyhangúan. Talán még előtte elindultunk a kezdőpózba.
-Akkor rajta!- ordította el magát leaderünk utoljára, miközben elindult az ismerősen csengő dallam… ez volt a mi számunk. Hihetetlen erőbedobással vágtunk bele, mozdulataink tökéletesek, harmóniában voltak, minden hang a helyén volt. Egy szóval: csodálatosak voltunk! Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legjobbat alakítottuk akkor. A közönség végig hangos tapssal és visongással kísért, ez valami isteni érzés volt, evilágontúli. Vigyorogva álltunk be a végpózba, a zene ugyan végetért, de az ujjongás eluralkodott, amit még percekig vizslattunk csillogó szemekkel. Megcsináltam! HoSeok nélkül is… Még mindig érzem legbelül a csalódást, amit másholléte terjesztett szét egész testemben, de ezzel megmutattam, hogy milyen erős emberré váltam karjain kívül. Egyszerre néztünk össze a lányokkal a tapsvihar közepén, majd egy sorba rendeződve hajoltunk meg végül, és hagytuk el a színpadot minden irányba integetve.
-Ügyesek voltunk!- ugráltak összekarolva a lányok, mihelyst a színfalak mögé értünk. Próbáltak engem is bevonni, de én mást szúrtam ki az egyik fa mellől. Mintha csodát láttam volna… A barátom ott támaszkodott a nyövénynek egy büszke félmosollyal karöltve. Lábaim ösztönösen indítottak meg irányába, csak rohantam, amennyire a magassarkú engedte, csupán előtte fékeztem le, vagyis inkább az, hogy felkapott, én meg dereka körül keresztezve lábaimat helyezkedtem el. Amint akadt egy pillanat, hogy egyikünk se mozdult, rögtön lecsaptam ajkaira. Vadul harapdáltam alsó ajkát az izgalomtól, felépült szívem majdnem kiugrott helyéről. Mégis eljött! Én meg nem bíztam benne. A heves csók után csillogó tekintetünk egymásba fonódott, igazi mosoly váltotta fel a hamis vigyort.
-Hívtalak…- suttogtam, arca minden pontjára fordítottam pár pillanatot.
-Sajnálom…- húzta szélesebbre mosolyát, amolyan kellemetlen lett.
-Sajnálom, amiért nem tudtam tegnap felmenni.- hervadt le az addig letörölhetetlennek látszó vigyorom.
-Valamit mondani szeretnék…- tett le egy óvatos mozdulattal a földre.-…már tegnap kellett volna.- változott át hangja és tekintete is egyszerre aggodalmassá. Mindig megijeszt ez nézés… Fogalmam sem volt, hogy mire gondoljak… Mi ez a hirtelen váltás? Remélem, nem rossz híre van! Barátnőim szemei lyukat égettek hátamba, nem láttam őket, de szinte láttam ahogy ránk merednek, tűkön ülve várják a következő szót.
-Megijesztesz!- kerestem semmitmondó íriszeiben valamiféle korai választ… Megöl kétségbeesett nézése, a tudatlanság. Lassan könnyek leptek el, magam sem tudom miért. Vallomása előtt lehajtotta fejét, majd úgy vetett rám egy fájdalmasabb tekintetet.
-Pár hónapja felkért egy cég, hogy legyek táncoktató náluk… én elfogadtam.- dobta el szemeit a távolba a mondat közepén, az erős fényektől látszott, ahogyan benedvesedtek azok egy szempillantásra. Micsoda? Nem a mi koreográfusunk lesz? Abban a pillanatban nem az volt a legbánatosabb dolog… Már azt hittem nagyobb a gond!
-HoSeok…- fürkésztem arcát, valami szöveget füzögetve, ami elmagyarázza érzéseimet, de újabb hangvétele nem hagyta, hogy befejezzem monológom.
-Ez a cég Japánban van… Pár órán belül indul a gépem.- sétált tekintete vissza arcomra. Szavai maró anyagként ömlöttek szívemre, amit a fájdalom keserű könnyei kísértek. Reményt vesztve meredtem arcába, egyszerűen ledermedtem a hír hallatán. Talán rosszul hallottam? Talán álmodok? Egy rossz rémálmot élek át most, ami a semmiből vált valóra. Zuhantam… a lábaim alól kihúzták a talajt, és én vakrepülésbe kezdtem a sötétség végtelenségébe. HoSeok próbált uralkodni magán, erőteljesen tartotta magában a sós cseppeket. Miért? Csak annyit kérdeznék, hogy: miért? Nem szeretett eléggé? Megunt? MIÉRT? Szorosan kapaszkodtam meg derekába, mielőtt remegő lábaim még a földre ejthettek volna. Zokogtam… lány úgy még nem zokogott, ahogy én akkor. Felsője bánta… erős sminkem nyomot égetett a fehér pólóra. Az esti szél borzolta meg hajunkat, de mi a hideg fuvallat ellenére se váltunk el. Lágyan simogatta gyenge testem, mint egy búcsú puszit nyomott fejemre. Ijesztő volt belegondolni abba, hogy pár óra múlva már nem lehetek karjaiban, nem égetheti csókja ajkaimat, nem hallhatom szavát, amint azt mondja: Szeretlek!
-Távkapcsolat?- gondolkoztam el további helyzetünkön, csakis egy beleegyező választ várva.
-Nem tudom, mikor jövök vissza…- motyogta fülembe szavait, ami egy szakítással értek fel lekemben. Még jobban kitört belőlem a sírás, még jobban szorítottam a derekát. Szinte már fuldokoltam a fájdalom és a könnyek tengerében, mint akit sosem tanítottak úszni… Úgy érzem, eddig víziszonyomtól volt attól, hogy számtalaszor beledobtak a mélyvízbe.
-Várni foglak!- suttogtam, talán csak tátogtam, de még akkor is hallotta volna, ha ki nem mondom. Akkor… ennyi volt? Nincs több „mi”? Csak Min… és HoSeok… Miért nem ad esélyt Isten a boldogságomra? Eljátszottam volna esélyeimet? Mikor? Mégis mikor? Egy dolgot kértem: őt! Mégis elveszed tőlem? Oh, miért? És ha soha nem tér vissza? Nem érek annyit, hogy vissza jöjjön…
-Indulnom kéne… Vár rám a kocsi…- vált el az utolsó ölelésből, nem félt, hogy meglátom könnyeit. Könnyek?
-Isten veled!- erőltettem magamra egy mosolyt, kicsit érdekesen mutatott a könnyek mellett.
-Szeretlek!- hagyott egy utolsó csókot arcomon, majd kezem, amit utoljára szorongatott, óvatos hátrálással csúszott ki ujjai közül. Ezzel végleg kisétált életemből, de leginkább akkor éreztem, mikor eltűnt szemeim horizontjáról, egyedül hagyott a nagyvilágban, ki tudja meddig… talán örökre! Vége! Nincs folytatás… pontot tettünk az utolsó mondat után. Mindennap le fog játszódni az, ahogy nekem háttal sétál el, majd végül a fák ellepik alakját. Tekintetem a földig esett gyalázatosan, a könnyek tovább folytak kétségbeesett arcomon. Ujjakat éreztem hátamon. Várásom szerint az aggodó lányok képe jelent volna meg előttem, de az univerzum meglepett: egy zaklatott Taehyung állt előttem teljes életnagyságban, aki valószínűleg látta az előre elképzelt jelenetet.
-Mutatni szeretnék valamit…- meredt sanyarú arcomra komor szemekkel, kilátástalan volt az, amit mutatni akart.

Filmbeillő léptekkel szeltük a már berögződésből járt lépcsőfokokat. Sminkem elmázolódott már száraz arcomon, csupán belül sajgott mindenem… mármint a romok, amiket a fájdalom rombolt le. Hűvös volt… sajnos nem a halál hozta hideget éreztem. Csupán egy félhalott állapotban, készségesen vonszoltam fel magamat a második emeletre Tae után. Célpontunk előtt megtorpanva, hamar előhalászta zsebéből a kulcsot, amikt a zárba csúsztatott, majd hangos kattogással tárta ki az ajtót. Épphogy kinyílt az ajtó, nem engedett be… felém fordulva zárta el az utam, megint belém vájta érzelemmentes tekintetét.
-Mielőtt bemennénk, tudnod kell valamit!- hívta fel a figyelmem arra, hogy figyelemmel kövessem az ezt követő mondanivalóját. Szemeim kitágultak, jelezték, hogy kíváncsian várom a tudnivalókat. Egy nagy sóhajjal kezdte monológját, egy szusszal hadarta végig mondatait.-Tegnap nem ezért hívott fel magához HoSeok… Ez egy „teszt” volt.- harapta be kellemetlenül alsó ajkait, amint végzett. Egy teszt? Szóval magamnak köszönhetem, hogy elment? Elüldöztem volna magam mellől? A következő másodpercre teljesen belökte az ajtót, félreállt jelezve, hogy menjek előre. Értetlen léptekkel haladtam befelé, még utoljára nyeltem egyet, mielőtt megláttam volna a nappali tartalmát. Hatalmas ledöbbenéssel vezettem végig tekintetem a feldíszített helyiségen… Mi ez az egész? Rózsaszirmok, kialudt gyertyák… De romantikus! Én ezt hagytam ki? Magamat ócsárolva araszoltam a dohányzóasztal irányába, amin egy sejtelmes dobozkát pillantottam meg. Taehyung minden lépésem szemeivel kísérte, a falnak támaszkodott, zaklatott pillantásokat vetett a szobában mindenhova. Csigákat megszégyenítő tempóban ültem le a közeli kanapéra, majd ujjaim közé fontam a klasszikus dobozkát. Féltem… féltem a gondolattól, ami homályos elmém ostromolta, de végül egy hatalmas levegővel vettem erőt magamon: felnyitottam apró fedelét. A gyönyörű, egyben szíven szúró látványtól, úgy ahogy volt elejtettem az ékszeres dobozkát, ami, mintha lassított felvételben esett volna a földre. Másodpercek múlva hasította át koppanása a szobát, tekintetem a gyűrű eredeti helyén ragadt. Ordító gondolataimon kívül, minden elhalt testemben, Tae szavait is csak percek után értelmeztem.

-HoSeok „próbára tett”… Már rég megkapta az állásajánlatot, de nem akart itt hagyni téged. Így akarta eldönteni dilemmáját… Ha igent mondasz, maradt volna, ha nemet, érthetően elmegy. De ebben az esetben nem tudom, miért döntött így… annyira sajnálom!- utolsó szónak egy szánakozó szöveget juttatott fülembe, de ezután már tényleg megszűnt minden. A döbbentségtől a könnyek se jutottak el szememig, a hangok se jutottak el dobhártyámig. Ha csak egyszer! De csak egyszer visszamehetnék az időben… Minden más lenne! Egymás mellett feküdnénk, békében, kívánva, hogy sose legyen vége a hódító pillanatnak. Ujjamat a zuhanástól tartójából kiesett gyűrű díszítené, ami örök boldogságunkat jelképezné… Milyen gyönyörű is lenne! De csak egyetlen baklövés, amit elkövettem a sok közül, így megpecsételi kilátástalan sorsom… mármint most már kilátástalan… Az Isten számomra nem tartogat happyendet? Csupán bánatot és csalódást önmagamban? Hitvány életem mit ér már? Hányszor tettem fel ezt a kérdést… mégis hányszor buktam el azóta… Az elmúlt egy év vakáció volt a derű tengerén. Szerelem hulláma ringatta hajómat, napfény ragyogta be mosolygós arcomat. De elérkezett a vihar, hajóm elsüllyedt, a hullámok elnyeltek a mélybe nyomva élettelen testem. Számomra van tartós fájdaloműző? Nincs esély az örök boldogság megtalálására? Reménytelen?

*Vége*

A "két csepp" (39. fejezet)

"Nem tudtam hazudni pont a szemeibe, vagy csak egy felelőtlen ígéretet tettem?"

*Egy év múlva*

-Akkor, még egyszer, és mehettek!- ösztönöztem a földön lihegő négy lányt egy utolsó próbára a hifi mellől. Készségesen tápászkodtak fel a padlóról, néhol segítve egymást, majd egy pillanatnyi gondolatmenet után újult erővel álltak be a kezdőpózba. Míg vakon kerestem a zenét, még látszódott, ahogy szuszogtak, mellkasuk haloványan fel-le mozgott. A néma csendből hirtelen előtörő, harsány zene töltötte be a tükrökkel teli termet percekig. A lányok a fáradtság ellenére is kitettek magukért, tökéletesen adták elő a rájuk szabott táncot. Egész kreatív lett, teli ötletes mozdulatokkal… Nem fényezném magam, de öröm volt nézni pár hetes munkám gyümölcsét. A lányok is rengeteget fejlődtek, mára már talán tökéletesre csiszoltam őket. Készen állnak a holnapi fellépésre! Dinamikus táncuk mint mindig, most is kicsalt belőlem egy elégedett mosolyt. Fogaimat leginkább akkor villantottam meg, mikor a „kedvenc diákom” részei következtek. Ahogy elől mozgott, tátogott a zenére, ahogy a benti fény csak is őt ragyogta be… Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő a legszebb! Bár elég erős mezőny, és valószínűleg minden férfi az ő barátnőjét látja a legkülönlegesebbnek a „rózsaszínködön” keresztül. Talán a többi diák nem tartja fairnek, hogy az egyik taggal egy párt alkotunk, ezáltal talán párszor kivételezek is vele… Párszor? Majdnem mindig! Tagadhatatlanul látszik rajtuk, hogy zavarja őket a dolog, de észrevételem szerint szeretnek velem dolgozni. Nem vitás, hogy szuper kis csapatot alkotnak így négyen! Talán még percek múltán is elbűvölten meredtem rájuk, mire meglepett tekinteteik végre visszatérítettek a földre. Most idiótának nézhetnek, de minden alkalommal eljátszuk ezt…-Rendben lányok! Szerintem teljesen készen álltok a holnapra! Aludjatok jól!- léptem összepakolandó cuccaimhoz egy kedves mosolyt intézve a terem közepén állóknak. Az összes szinte egyszerre szusszant fel, ahogy táskáikért tették meg azt a pár métert közöttük és a fal között. Mindegyik szélsebesen távozott a teremből (az öltözőbe sietve), az ajtón kilépve hatalmasat köszönve. Egyedül MinGi várt meg, aki kimért lépésekkel termett mellettem, apró mosollyal arcán vizslatva cselekedeteimet. Még javában a pakolászásban vettem észre a mellettem ácsorgó barátnőmet, akire egy hatalmas vigyort engedtem, mikor egy pillantást loptam tőle.-Izgatott vagy?- kérdeztem hasonló érzésekkel.
-Ma este jelenik meg az első videóklipünk… mit gondolsz?- kevert mosolyába némi cinizmust, akkorra már tényleg eluralkodott az előtte még csak nyomokban látszó feszültség.
-És én kurva büszke vagyok rád!- hagytam fel egy másodpercre cselekvéseimmel, míg a vállánál fogva magamhoz rántottam, és egy apró puszit nyomtam homlokára. Halványan kuncogott miután eleresztettem, majd én tovább folytattam a még hosszasnak tűnő pakolászást.-MinGi!-szólítottam meg pár másodperc elteltével.
-Huh?- szegeztem arcomra szemeit jelezve, hogy csakis rám figyel.
-Feljöhetnél este hozzám!- támaszkodtam meg az asztalon, merész tekintetem a lányéba vájva.
-Ma Yuranál alszunk… megünnepeljük a debütálásunkat.- húzta a szája egyik szélét, de a mondat végére valahogy a másik is mellé csúszott.
-Fontos lenne!- vetettem be az általa jól ismert kiskutya szemeket, bár talán nálam nem annyira hatásos.
-Van fontosabb az első MV-nk megjelenésénél?- nevetett fel, mintha ez alap dolog lenne. Szúrós szavai a szívemig értek… Értem, hogy talán ez élete legjobb napja, de ha nem felejtette volna el: van egy pasija is!
-Van! Az, hogy fel gyere!- szálltam bele a vigyorgásba, mintha versenyt űznénk belőle.
-HoSeok… Mondtam már, hogy egy dugás nem ér fel a világ minden dolgával.- vetette rám a szokásos unott tekintetét.
-De attól, még feljöhetnél, például… előtte…- nyavalyogtam egyetlen beleegyező szóra várva, az jelentette számomra a mindent akkor.
-Majd meglátom! Szia!- búcsúzásképp egy ócska puszit nyomott arcomra, majd tipegésszerű mozdulatokkal hagyott magamra. Én „igent” vártam, mégis csak egy „talánt” kaptam… Csalódottan folytattam elkezdett cselekvésem, mindvégig az este felé terelve gondolataimat. Akkor most mire készüljek? Ez a „majd meglátom” csupán azt a célt szolgálta, hogy lerázzon, és majd behazudik nekem valami olyat, hogy sok dolga volt, vagy tényleg fontolóra veszi? Mindenesetre bölcs lenne mégis készülnöm, hátha az Isten is megáld… Izgulnom kéne?

Taehyung szemszögéből:

-Rendben! Máris indulok…- tettem le a kagylót egy füligérő vigyorral, ami keresztezte paradicsomig vörösült arcom. Ezzel egy időben hallottam meg a zár kattogását, és már nyílt is az ajtó, a küszöbön egy zaklatott HoSeok jelent meg.-Pont jókor!- jegyeztem meg pontos érkezését továbbra is mosolyogva, kezeimmel közben hátitáskámba pakolászva.
-Miért?- köpött felém kissé faragatlanul egy dühös szót.
-Épp indulok MinGihez.- még undok hangvétele sem tudta kiölni a belőlem áramló jókedvet.
-Szuper!- vágódott le a díványra kedvtelen megnyilvánulása után.-Nem fura, hogy mindkettőnk barátnőjét MinGinek hívják?- ugrottak össze szemöldökei, miközben a semmibe bámulva tette fel érdekes kérdését.
-Nem fura, hogy mindkettőnk kapcsolata a halálból éledt újjá?- léptem összekészülődve az ajtóhoz.-Na, ügyes légy este! Reggel jövök.- Hagytam a lakásban utolsó üzenetet, majd megállíthatatlanul iramodtam meg barátnőm háza felé a lépcsőházból is kiérve. Válaszolni esélye sem volt… nem mintha nagyon akart volna. Gondolom csak egy vak bólintással akarta tudtomra adni, hogy egyáltalán meghallotta.

*Másnap reggel*

Mámor és Bűvölet társáságában léptem át átrendezett lakásunk küszöbét. Nem is vártam mást… Szétszórt virágszirmok, ezernyi apró teamécses, bennük úszott az elolvadt viasz, közepükön az elszenesedett kanóc rítt ki. Széles mosollyal tekintettem körül a romantikus szobán, szinte minden egyes részletre ügyet fordítva.
-Megjöttem!- kiáltottam a gerlepárnak, ám válasz nem jött… Lehetséges, hogy még nem ébredtek fel? Esetleg már a reggelt is egy étteremben ünneplik? Sejtelmes léptekkel araszoltam lakótársam lakrészéhez, majd a lehető leghalkabban (úgy, hogy még az ajtó se nyikorogjon) nyitottam be a szobába, fejem csak annyira dugtam be, hogy rálátást nyerhessek a szoba tartalmára. Nagy meglepődésemre csak egy érintetlen ágy ácsorgott magányosan, teli hintve megannyi vörös szirommal, az éjjeli szekrényen is pár kialudt gyertya hevert. Elképzelhető, hogy a kanapén csinálták? Ne is gondolj ilyesmire Tae! Lehet most kihagyták a szexet… Azért a biztonság kedvéért kitisztítom a dívány huzatát. Ötletek ködszerű halmaza lepte el elmém, miközben a telefonom kihorgászva zsebemből, kerestem ki HoSeok telefonszámát. Rákattintva nevére emeltem fülemhez a készülékem, de egy süketítő sípolás után rájöttem, hogy én most nem fogok vele beszélni.-Kikapcsolva…- morogtam magamba, mialatt a másik lehetőséget kerestem. Min! Remélem, nem követi párja példáját. Akkor már a baloldali hallószervemhez emeltem a kütyüt, hiszen a másik még mindig sípolt… Nagy fellélegzés volt, mikor meghallottam ép fülemmel az első csöngést, utána már türelmesen vártam, míg a tárcsázott beleszól a másik oldalról.
-Szia?- hallottam meg pár másodperc múltán a várt magas hangot.
-Min!- szökött rám egy elégedett mosoly.-Mondd, hol vagytok?- érdeklődtem hollétük felől, továbbra is égig gördülő szájjal, lábaim a nappali felé térítettek vissza.
-Hát én most a barátnőmnél, miért?- kérdezett vissza értetlenül, nem értette kérdésem, akkor már én se…
-HoSeok?- ingáztak szemeim a szoba minden pontján, miközben elmémben pillanatnyi zavar lépett fel. Íriszeim útja a dohányzóasztalon ért véget, ahol valami érdekesen akadt meg tekintetem. Úgy tűnik mégsem vizsgáltam át a nappalit olyan figyelmesen… Lélegzet visszafojtva bicegtem az asztalhoz, mialatt a lány mondta fülembe információit.
-Tegnapi próba óta nem láttam… Megmondanád neki, hogy sajnálom, amiért tegnap nem tudtam felmenni?- maradt meg a nyugodt hangvétele, de ha látná, amit én biztos a haja bánná! Ezalatt ujjaim közé fontam az addig asztalon heverő ósdi dobozkát, de mielőtt felnyitottam volna egy hatalmasat nyeltem… Pillanatok alatt összeszedtem minden erőm, és óvatosan hajtottam fel fedelét.-Minden rendben?- figyelt fel oktalan csendemre. Számára még az volt…
-Persze… Minden rendben! Bocsi, hogy zavartalak…- csúsztattam ki szorításomból telefonom (ugyanis csak a vállammal tudtam tartani a készüléket), majd amilyen hamar csak lehetett szakítottam meg a hívást. Kidülledt szemekkel bámultam a vakítóan ragyogó gyűrűt, ami két vörös párnácska közé volt csúsztatva. Közepét két csepp díszítette, egy fehér és egy királykék drágakő. Nagy áhítattal figyeltem az ékszert, ujjaimat a tartója sima felületén simítottam végig jó párszor idegességemben. Már a dobozka is antik darab volt… Bordó szín, piszkosaranyban virító díszítések… Nekem talán kicsit túl régies, de egész hangulatos és romantikus, egy leánykéréshez nagyon illik. Fedele alatt még egy kis üzenet is rejlett… Istenem, Min! Ha tudnád mit szalasztottál el!

Mindegy… a kezét talán ma este, holnap, esetleg évek múlva is megkérheti… egyszóval: bármikor. Bár az egész HoSeokon, az indulatos lakótársamon múlik… De hol lehet? Abban a pillanatban leginkább csak remélni tudtam, hogy a bánatát keserű italba fojtotta, legrosszabb esetben is csak részegen feküdhet az egyik árokban. De legalább biztosítva lett volna helye, és csak egy csalódás vezérelte lerészegedést, másnaposságot kéne túlélnünk. Minden reményem ebben volt, imádkoztam, csakhogy ne ott legyen, ahol gondoltam, hogy van… Remélem nem tett meggondolatlan dolgot... Ha csak egyszer visszaforgathatnám a szárnyas idő végtelen kerekét!

Egy "új" élet kezdete (38. fejezet)

"Még a veszekedés közepén elnyomott az álom helyben a kanapén, hideg volt, ám nem érdekeltek a zord körülmények. Nem tudtam másra koncentrálni, csak az új életem köszöntésére. Azt hiszem lassan eljön az ideje ennek is."

Az ablakon halványan beszűrődő álmos napsugarak simogatták puffadt arcom ébredésre ösztönözve. Erőtlenül rezdült meg egyszerre minden végtagom, de szemhéjaim még mindig egymás mellett pihentek békében, pilláik szorosan összefonódtak. Kezeim lassan simítottak végig a hideg, sima felületen, testemet rejtélyesen egy ismeretlen anyag fedte. Szemeimmel még mindig nem osztottam meg a külvilág látványát, ám a reggeli fényeket érzékelték, kicsit még irritáló is volt számukra, így egy egyszerű mozdulattal gördültem át másik oldalamra, úgy folytatva szokásos szundizásom. Mellkasom egyenletesen mozgott fel-le, a magányos szobát csak a hangos szuszogásom és fáradt morgásaim telítették be. Agyam csupán a nap lefolyásán kattogott, egy más napon... Új életem első napján! De milyen legyen a kezdet? Indítsak csupán átlagos eseményekkel vagy koronázzam meg a mát valami csodálatossal? Egyre inkább ehhez kapcsolódó terveimet fűzögettem továbbra is félhomályban, bár tudtam, hogy lassan ideje lenne utat engedni a rikító napfénynek retinám felé. Percek múltán, mikor már nem fedte az álmok sűrű köde elmém, érdekes dologra lettem figyelmes... Fekhelyem szűkebb lett, felülete is hideg tapintásokat szórt az azt érintő bőrömre. Értetlenségből kipattant szemeim csak pár másodperccel később ismerték fel a környezetem, és kijelenthettem, hogy csodával határos módon nem saját szobámban töltöttem éjszakám. Nem is különösen foglalkoztattam a dologgal, hisz inkább a díványról való feltápászkodás igényelte azt a minimális energiát, ami akkor még csak szivárgott testemben. Nehézkesen helyeztem testsúlyom gyenge lábaimra, majd apró megingás után kétlábon tudhattam magam. Sántikáláshoz hasonlító lépésekkel bicegtem ki a konyhába, hogy összedobhassak egy gyors reggelit munkába indulás előtt. Még egy forró zuhany is mellészerveződött, mikor a falon csüngő órára pillantva megállapítottam, hogy a napsugarai talán még korábban is ébresztettek a kelleténél. A pirítóba helyezve két szelet kenyeret léptem a hűtőhöz, hogy előkészíthessem a margarint a hamarosan elkészülő pirítósokhoz. 

-Felébredtél?- futott fülembe egy mély hang, miközben a hűtött termékek közt kutakodtam. 

-Aha...- vetettem tekintetem a mögöttem elhaladó lakótársamra, kezemben a fagyos dobozt markolásztam, amit egyből a pultra csúsztattam.

-Miért aludtál a kanapén?- érdeklődött, majd ő a kávégépet vette használatba.

-Elnyomott az álom...- a járólap felé fordított arcomra egy halovány mosoly szökött. Egyik kezemmel a mögöttem lévő felületre támaszkodtam, a másikkal kócos tincseimet rendezgettem.

-Kérsz te is?- fordult felém kérdésével a készülő italra utalva. Válaszomat csak egy bólintással fejeztem ki. Mialatt Tae tudtára juttattam kívánságom, egy könnyed mozdulattal löktem el magam támaszpontomtól, majd a közeli asztal felé irányítottam lépteimet, ám az elkészült reggelim megakadályozott abban, hogy célomhoz is érjek. Életkedv hiányában dobáltam egy tányérra a ropogós kenyereket, ezzel egy időben húztam ki az evőeszközös fiókot, amiből egy kenőkést húztam elő sötét zugából. A margarinba könnyedén süllyedt el a fém, majd egy kicsit megemelve azt kentem a szeletre a lágy tejterméket. Mindkettővel így téve hurcoltam magammal a tányért, és ezúttal tényleg helyet is foglaltam az előre kiszúrt helyen. Kedvtelen falatozással töltött percek után egy bögre gőzölgő kávé csúszott elém, majd végig vezetve az azt elém letevő fiú alakján egy apró vigyort villantott rám. Mintha már szavak nélkül kommunikálnánk… Az én hálás tekintetem köszönetet mondott a fáradozásért, az ő mosolya csupán egy „nincs mit” súgott. Taehyung velem szemben ácsorgó széket húzta ki, majd ülve folytatta a forró ital kortyolgatását. A csend már szinte magát törte meg párszor, mire elfogyasztva minden étkem hagytam magára lakótársam a néma konyhában. Sietnem kellett, hisz még egy gyors zuhanyzás is terveim közt volt… Mintha percek semmissé, át nem éltté lettek volna… olyan szinten rohant el az idő, hogy a végére talán már szárnyakat növesztett. Két pirítóssal és egy kávéval hogy vesztegethettem ennyit? A szobámban csak egy törölközőt ragadtam meg, és máris a folyosó szőnyegét koptatták lábnyomaim, amik egymást követve jutottak el a fürdőig. Ruháim is egymás után hullottak a ragyogó csempére egy kisebb kupacot alkotva. Két lépéssel már csupasz talpamat a zuhanytálca hidege hűtötte, kezemben pillanatokon belül a fejet tartottam, amiből sugárszerűen csapott ki a meleg vízáradat. A forró cseppek vízesésként csúsztak le száraz testemen egyenesen lábfejemig, ahol már a lefolyó jelentette további útjukat. A nyár ellenére jól esett mindez… egész frissítő volt. Gondolataim is csak egy téma körül röpködtek, mint a madarak augusztus végén… körös-körül a városban, a káprázóan kék égen, mielőtt indulnának délre. Próbáltam összpontosítani az új életemre, annyira, hogy a nagy tématereléstől még inkább csak a régi életem képei lebegtek előttem. Túl gyenge voltam eddig, a fájdalom túl erős… A csábítás… Az illata, a hangja, bőre tapintása túl mélyen égett bennem. Talán a perzselő cseppek marták ki mind belőlem, újjászületésként éltem meg a hosszú perceket. Hangként a csobogó víz vésődött belém, tapintásként a forró csókok, amiket a cseppek leheltek rám. Talán negyed óra után, mikor már tényleg újult erővel vágtam neki új életemnek, elzártam a segítségemre lett vizet, majd meglepően gyors törölközés után tekertem magamra az anyagot. Csupán pár csepp érkezett a szobák között heverő szőnyegre, miközben szobám felé siettem szapora lépteimmel. Az öltözködés is alig volt egy perc, hisz már tényleg elég késő volt indulásnak is. Tae is csak egy meglepett arckifejezéssel jegyezte meg csettintésszerű elkészülésem, de nem fordítottam sok időt vizslatására, csupán egy mosolyt eresztettem még felé, majd hátamra kapva táskám hagytam el közös lakásunk. Mintha még érintetlen lenne számomra a napsütéses utca léptem a „szűz” járdára. Testem lehet megjárta már Szöult, de lelkemnek egy titokzatos város volt, amit fel kell fedezni. Lábaim maguktól vezettek, de szívem a napsütést élvezte. Talán egy kicsi késéssel, de megérkeztem munkahelyemre, ahol már ösztönből jutottam el a megfelelő terembe.
-Bocsi a késésért!- vetettem tanítványomnak háttal valami sajnálkozó szöveget.
-Semmi gond!- válaszolt egy váratlan magas hang, amitől értetlenül kaptam tekintetem a helyiség közepe felé. Először felvillant az elmémben, hogy talán csak képzelődök, de tényleg az a lány állt pár méterrel előttem, akinek szavai fülembe szöktek. Ledermedten simultam neki a mögöttem lévő felületnek, még azt sem tartottam kizártnak, hogy szemem világa is csupán becsapott.
-Mit keresel itt?- próbáltam rugalmas, laza maradni… nem mutatni a döbbentséget, az ijedtséget.
-Mit keresek itt? Hisz még nem is találkoztunk?- mosolygott negédesen miközben a köztünk lévő távolságot készült megtenni.-Kim MinGi vagyok, az új diákod!- szemei kísérték útján felém nyújtott kezét, majd ismét arcomra villantotta vigyorát.
-Mi ez az egész?- ugrált tekintetem a lány alakján egy halvány félmosoly kíséretében.
-Egy új élet kezdete!- csengettek angyali hangján ismerős szavak. Amolyan dejavu érzés járta át testem, elmémben pillanatnyi zavar lépett fel. Számára ez lenne a megoldás? Valahányszor zsákutcába kerül, visszamegy az út elejére? Biztosan hatásos? Hisz az első alkalommal fuccsba ment terve. De ezúttal sikerrel jár? Úgy érzem, ez az én kezemben van most már… Új életet kezdek: vele vagy nélküle? Csupán egyetlen szó, ami meghatározhatja további életem. Más tintát vethet végtelen regényem üres lapjaira. Tenyere még mindig szorításomra várt, a vigyor már tényleg letörölhetetlennek tűnt, csillogó szemeiben angyalszárnyak égtek… Már maga MinGi látványa is felfelé görbítette szám eddig keserűség lakatolta szélét. Fájdalomba mártott szívem feloldódott, lelkem csupán egy gyönyörű, ismeretlen lányt látott kihez még rengeteg remény fűzhető.
-Jung HoSeok!- markoltam meg ujjaimmal tenyerét, majd pár gyöngéd mozdulat után mindketten magunk mellé csúsztattuk jobb karunkat. Bőre „új” pecsétet égetett belém. Szavaimmal megbocsájtást és továbblépést üzentem neki: belemegyek a játékba, mindent újra kezdünk, és ezennel más lesz minden. Vigyorogva meredtünk egymás szempárjába még percekig, ezeket a reményteli pillanatokat derekam körül összefont kezei szorítása zárta. Nagyot szippantva az „új” illatból túrtam vállát sem koptató tincsei közé. Egész sokáig egymás karjaiban tudhattuk egymást, minden percnél egyre erősebben húzott magához, egyre erősebben húztam magamhoz. A levegő és az idő megfagyott közöttünk, csak az a másodperc létezett, és reménykedtem, hogy csak az is fog. Sok minden történt kettőnk között… jó, rossz… mégis úgy érzem, ez a nap lesz kettőnknek a legfontosabb. Ez lesz az a pillanat, amit sose felejtünk el… csupán az egyetlen?
-Hiányoztál!- suttogta remegő hangon, ezt követte pár szipogás. Pólómon is megéreztem kristálytiszta könnyeit, amitől még inkább meglágyult szívem, már majd összeroppantottam törékeny testét karjaim közt. Hangja „új” csengésként szökött fülembe, és úgy is telepedett le örökre. Ismét szívembe költözött, és ezúttal lakattal zárta magára annak ajtaját.

-Te is nekem!- futott le mosolygós arcomon egy szívből csordult könnycsepp. Lelkemnek szárnyakat adott, és most együtt repülnek a felhők közt újonnan, remélhetőleg a világ összeomlásáig. 
-Megígéred, hogy soha többé nem hagysz el?- vált el tőlem, hogy nedves íriszeivel szemeimbe meredhessen. Szívszaggató látvány volt, ahogy a könnyektől csillogó tekintete csupán válaszomra vár, mint egy reményt vesztett gyerek...

Nem tudtam hazudni pont a szemeibe, vagy csak egy felelőtlen ígéretet tettem?

...csak én vagyok képtelen róla? (37. fejezet)

"-Megéri mindez érte?- kérdezte lélegzetfojtva, lehet félt a reakciómtól, ám inkább csak elgondolkoztatott. Mégis miért szenvedek érte ennyire? A hiánya fokozni kezdte az iránta érzetteket? Ez nem csupán szimpla kedvelés lenne?"

HoSeok szemszögéből:

Köd fedte szemekkel araszoltam a lépcsőfokokat a nesztelen lépcsőházamban, általában kettesével haladok, hogy minél előbb felérjek a második emeletre, bár most két okból sem ragaszkodtam szokásomoz. Egy részeg ember, akit az oldalamon támasztottam kicsit megnehezítette a dolgot, és ne is beszéljünk a mérhetetlen zavarodottságról, ami a fejemben gomolyogott egy jóideje valami felhőszerű képződménnyé formálódva. Még mindig a klubban látottak égtek előttem a sors fintoraként, már csak a jól ismert környezet miatt hajtották lábaim magukat. Már nagyon szomszédomra se tudtam különösebb figyelmet fordítani, csak akkor kaptam észbe, mikor az utolsó métereken kicsit megszédült, és majdnem mindketten borultunk vissza a lépcsősor aljáig. Kicsit felébredve téliálmomból vezettem el még a lakása ajtójáig, majd megvártam, míg előveszi a kulcsát, és elnyeli a bentlévő sötétség. Hangos zár kattanás hagyott egyedül a csendes folyosón, még talán fél óra múltán is azon az egyetlen helyen ácsorogtam. Ajtónyikorgás búcsúztatott, ajtónyikorgás köszöntött, de ezúttal a mi otthonunkhoz tartozó tárgy moraja fogadott.

-Miért álldogálsz idekint?- szólított meg a küszöbön megtorpanó lakótársam. Hangja halk volt, arcát a megbánás láthatatlan könnyiei áztatták. Kétségbeesett alakját a félfának támasztotta, fáradt szemeivel megszakíthatatlanul meredt rám.

-Még nem alszol?- tereltem a témát a késői órákra hivatkozva. Csak félig fordultam Tae felé, valamennyire még mindig YoonGi ajataja irányába néztem.

-Nem jössz be?- nem fogadta el az új beszédkört, így inkább visszatért a sajátjához. Határozatlan, ütemtelen léptekkel indultem meg irányába, párszor talán meg is inogtam. Fáradt voltam… mind lekileg, mind testileg, de leginkább szívem igényelte a pihenést. Túl sok mindennek volt kitéve a mai nap, és úgy éreztem, még mindig nincs vége. Egyszerűen elfáradtam, belehalok ebbe a tudlatlanságba! Miért éljek tovább? Miért haljak meg? Nem tudom, nem tudom, nem tudom! De ez a köztes állapot kikészít… Talán az jelentené a végső megnyugvást, ha a fényt követném, majd egy hosszú, végtelen sípolással búcsúztatna el minden fájdalmam. Pár megrövidült lépés után el is értem a küszöb vonalát, majd ugyanazzal a kedvetlenséggel bicegtem be a lakásba Tae minimális segítségével, onnan a nappaliba, ahol egy ismeretlen, hideg fuvallat csapott meg, miközben erőtlenül hántottam le magamról dzsekimet. A fagyos érzés forrását keresve kémleltem körül az egész szobában, a kabátom felakasztása után meg is akadt a szemem a vadul lobogó függönyön. Tárva-nyitva volt az ablak… a kinti hideg könyörtelenül áramlott be a helyiségbe, talán már jégkorszaki tél állt komfortos nappalinkban. Ugyanaz a sötétség uralkodott, mint mikor elhagytam otthonomat. Valami őskori barlanggá változott a szoba, nem is embernek való életkörülményeket nyújtva az ott tartozkodóknak.

-Meleged volt?- fordultam értetlenül a mögöttem elosonó fiú felé. Válaszként csupán vállat rántott, miközben eredeti fekhelyét közelítette meg, majd mikor elérte célpontját, szinte levágta magát a hűvös díványra. Hogy tudod így feküdni órákon át? Ugyanolyan határozatlan léptekkel baktattam mellé, majd én is helyet foglaltam a komfortos kanapén. Tekintetem folyamatosan magam előtt tartottam, csupán párszor vetettem szemeimet a padlóra.

-Haragszol még rám?- törte meg a csendet a mellettem elnyúló lakótársam. Egy pislogással toltam alrébb kilátásomat rá, fáradt tekintetem csupán rá figyelt, résnyire nyitott számon egyetlen egy hang nem szökött ki, csak semmisen figyeltem a bűntudat lelte fiút. A köztünk ülő némaság egyre terjeszkedett, nyújtózkodott az idő végtelen szalagán. Egyáltalán haragudtam rá valaha? Vagy csak a pillanatnyi haragom dühös lángja? Önzőn csak magammal foglalkoztam, míg ő jót akart?

-Nem…- mosolyodtam el percek múltán.

-Biztos?- próbált megbizonyosodni az igazmondásomról. Olyan felesleges ez a kérdés! Az ember egy rákérdezéstől nem fogja megváltoztatni álláspontját… De elhiheti: én mindig igazat mondok! Legalábbis azt hiszem…

-Biztos!- vigyorogtam rá jobban, de maximum csak fogaim fehérlését láthatta a vakító homályban.-De azt hiszem már teljesen mindegy…-hajtottam le fejem ismételten, a szőnyeget vizslattam kitartóan, miközben újra felvillant a bárban látott kép.

-Biztosan boldog Magyarországon is! Lehet jobb így mindkettőtöknek… Csupán neked kéne elfeljtened már!- vette elő biztató énét, egy erőteljes mozdulattal felült mellém, ezáltal kitartásra ösztönözve még a hátamon is végig simított.

-Hazajött…- suttogtam oldalra vont szájsarokkal. Ujjaimat tincseim közé fűztem, szemeim kitágulva meredtek a földre, bár a sötétség nagyrészt eltakarta a látványt, tehát inkább csak bambultam magam elé.

-Hazajött? Találkoztál vele?- érdeklődött, tekintetét rajtam tartotta, miközben kérdésekkel bombázott tele.

-Sajnos…- habogtam álmos szemeimet törzsölgetve.

-Sajnos? A cégnél láttad?- faggatózott tovább megragadva karomat, amit a kíváncsiságtól majd kitépett. Komolyan, mint két tini lány, és az egyik a szerelmi bánatáról áradozna…

-Ott is…

-És még hol?- mocorgott össze-vissza, nem értette az egészet, már a tűkön ült, hogy megtudja minden egyes

fontosabb információt. Persze… Taehyung a legjobb barátom, de nem fogom töviről-hegyire elmesélni a

hosszadalmas napomat, csak ami tényleg rátartozik.

-Egy leszbibárban…- szökött a szemembe már egy apró könnycsepp. Ott csillogott egymagában, bár kezem

takarásától Tae ezt nem látta, a remegéstelen hangra is figyeltem, csak hogy tényleg ne tűnjön fel neki lelki

elgyengülésem.

-Mit kerestél te ott?- akadt fent a legnagyobb apróságon. Tárt karokkal egyenesedtem fel, majd ideges 

tekintetem ráemeltem, nem féltem, hogy észreveszi a csillogást, a homályban nem vehetett teljesen 

szemügyre.

-Tényleg? Ez a legfurcsább?- ocsúdtam fel rá, már megint önzőn viselkedtem volna? Nem változol Jung

HoSeok…

-Számomra…- villantott rám egy félénk mosolyt, sőt inkább csak kuncogott eldobva rólam tekintetét.

-Számodra? Ezt hogy érted?- fogtam vissza a hangerőt zavarodottságomtól. Én inkább attól lepődtem meg,

hogy a lány, akit eléggé kedvelek homoszexszuális.

-Hát… én már tudtam…- dadogta, a vigyor is az arcára fagyott. Tudta? Mégis honnan? Taehyung megérzés

lenne? Ilyen profi emberismerő lenne?

-Honnan?- gondoltam, azért rákérdezek. Érdekelt a dolog… én lennék, aki utoljára tudomást szerez erről?

-Akkor vallotta be, mikor bementem hozzá a kórházba.

-Mikor mentél te be a kórházba?- förmedtem rá, de akkor be is ugrott az egész. Nem volt sok emlékem

arról az estéről, hisz a kelleténél talán kicsit több alkohol folyt le a torkomon. Bement volna hozzá? És őt

mégis miért avatta be?

-Mikor részegen ordibáltál a földön.- somolyodott el, miközben finoman fejbe kólintott hátulról. Erre már én

is felnevettem, és próbáltam viszonozni, de nem hagyta magát a kis pimasz! Egy szokásos kis verekedés

alakult ki, amit pár perc alatt le is zavartunk, majd pihegve újra elhelyezkedtünk eredeti pozítciónkba.

-És miért mentél be hozzá?- érdeklődtem kis pihenés után.

-Ha már te inkább az asztal alá ivást választottad… Tudod valaki próbálta még megmenteni a

kapcsolatotokat.- mosolygott rám halványan. Tényleg aranyszívű ez a fiú! Lehet, nem mindig tesz jót

segítsége, de jól esik, hogy próbál mindig mosolyt csalni az én arcomra. Részben jó érzés öntött el Tae

kapcsán, másrészt lehervasztott, hogy csak nekem kellett így, ilyen későn megtudnom az igaszságot

MinGiről. Mégis miért titkolta előlem? Egyáltalán miért feküdt le velem, ha leszbikus? Miért hitette el velem,

hogy valamikor fontos voltam számára? Vagy csak én hittem ezt? Már megint ez a tudatlanság… megannyi

kérdés válasz nélkül. De akkor miért ment el, miért menekült előlem reggel? Csak tudnám, mit akar ez a lány

tőlem… vagy mit akart… Hagyjuk ezt az egészet a picsába? Nem jött összeköztünk, csak fájdalmat

okoztunk egymásnak… A ma estével pontot tettünk az egész történet végére, újat kéne kezdenem…

ahogyan ő is tette. Ő már lemondott rólam, csak én vagyok képtelen róla?

Gondolataimba mélyedésem közepette fel sem tűnt, hogy Tae már rég nem mellettem koptatta a díványt.

Lassú, ám határozott léptekkel közelített a csupán pár szikra fényt beengedő ablakhoz, amit egy szelíd

függöny takar általában. Ám akkor a hűs szél megszabadította leplétől, és mint egy felséges uralkodónak

vadul lobogtatta azt. Lakótársam még közelebb merészkedve, nem félve a dicső királytól, zárta el a

kegyetlen hideg levegő útját, így már az ablak sem volt olyan magasságos. Csupán egy dermedten ácsorgó

palástja maradt, amit semmilyen alattvaló nem volt hajlandó tovább magasztalni. Taehyung még a rúdon

függő anyagát is megfosztotta tőle… kikémlelt az utcára. Percekig vizslatta a késői órákban nem túl tartalmas

kinti eseményeket, de hogy min merengett ennyit? A fehéres fényű lámpák telljesen beragyogták felsőtestét,

szemei mintha izgatottságtól, reménytől csillogtak volna.

 -Azt hiszem én elmegyek aludni… Jóéjt!- sújtotta le tekintetét, ahogy az első hang kiszökött torkából, majd

egy apró bicentéssel távozott, célpontjául sajátjának titulált helyiséget vette. Az ajtó keserves nyikorgása 

hagyott ideiglenes magányomra az alig megvilágított szobában. Félig nedves szemekkel vezettem körbe

tekintetem a homályos bútorokon, néhol kicsit legeltettem, túl fáradt volt ahhoz, hogy egyből végigsétáljon a

tájon. Talán akkor jöttem rá, hogy még sem maradtam egyedül, mikor hangoskodó gondolataim is

megjelentek a helyszínen. Már csak ők hiányoztak… De most leginkább nem engem ócsároltak… mintha

egymással vitáztak volna… Mindenesetre érdekes volt, bár fáradt elmém nem nagyon hederített rájuk. Még

a veszekedés közepén elnyomott az álom helyben a kanapén, hideg volt, ám nem érdekeltek a zord

körülmények. Nem tudtam másra koncentrálni, csak az új életem köszöntésére. Azt hiszem lassan eljön az

ideje ennek is.