Hello Szöul! (31. fejezet)

"Földbe gyökerezett lábbal ácsorogtam lefagyva alig pár méterre tőle, egyikőnk se szólalt, egyikőnk se tett egy lépést sem egymás felé. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy szerelmem ismét előttem áll. Ez a sors lenne? Akitől egy új esélyt kapok? És az az álom… jóslat lett volna?"

*Egy nappal ezelőtt*

Jungkook szemszögéből:

A hideg ablaknak döntve fejem vizslattam a kinti, jellegzetes, városi utcákat. Járdán focizó gyerekek, tömegesen mászkáló, viháncoló tiniribancok, kéz a kézben sétálgató szerelmespárok… mind olyan boldognak tűnnek! Nem sokára én is az leszek… a világ legboldogabb embere.

-Figyelj, ha már így úgy is kettesben vagyunk meg kéne beszélnünk valamit!- fordult felém váratlanul a kormányt szorongató fiú. Értetlenül kaptam rá zavart tekintetem. Nem tudtam, mit akar… Továbbra is rajta tartottam a szemem jelezve, hogy folytathatja, de még pár percig csönd ült az egész autóban, amit csak a dudaszók hangos moraja zavart meg.-Szeretném, ha kicsi távolságot tartanál a húgomtól! Mármint, így semmi gondom veletek, ha hármasban vagyunk, de ezután, a HoSeokos ügy után nem bízok benne teljesen…- szorította össze a szemét kicsit, de monológja közben mindvégig az útra meredt. Teljes ledöbbenéssel hallgattam végig, az utolsó mondatnál talán még a számat is eltátottam. Örülnék én, ha távol kéne tartani Mintől… de sajnos nem rajong értem annyira… vagy inkább nem rajong értem úgy. A másodpercek csendben teltek, már gondoltam, hogy meg kéne szólalni vagy valami, de megelőztek ebben.-Jó, most nem eltiltalak tőle…- dobolt kezeivel idegességében.-…csak nem akarom, hogy megint egy fiú szakítsa el mellőlem!- nyelt egyet a környező autókat szemlélve.

-Akkor miért engedted el?- érdeklődtem immáron. Nem tagadom, feszült volt a hangulat, a hangomat is alig hallhatta. Válasza előtt még utoljára elmosolyodott, de, mintha egy végtelen történetbe kezdene belevágni.

-Nem volt más választás… Sürgősen kellett neki egy pszichológus, és tudtam, hogy itt nem maradhat. Tehát csak Magyarország volt az egyetlen megoldás… Nehéz döntés volt, de meg kellett hoznom.- túrt bele párszor a napfényben ragyogó tincseibe. Pszichológus? Ennyire vészes lett volna a dolog? Nekem ilyenekről fogalmam se volt, de remélem minden rendbe jött! Mondjuk, gondolom, ezért jött haza… Az út további részén nem szóltunk egymáshoz. Csak a kocsi robogását lehetett hallani, ahogy célpontunk felé haladt. Erős sugarak szelték át a végtelen, kék eget (néha egy-egy madársereg tarkította), nyári, zöldellő fák kísértek utunkon. A repedezett, szürke járdákat milliónyi ember járta, a szinte minden sarkon lévő kávézók teraszain boldogan társalgó társaságok kortyolgatták forró kávéikat. Csillogó szemeim csupán reménytelve bámulták a kápráztatóan gyönyörű tájat. De, ami ennél is csodálatosabb lesz az szívem egyetlen hercegnője, ki most egy magasan szálló repülőgépen érkezik hozzám.

 

Min szemszögéből:

Lábujjhegyen állva kerestem a fiúkat a hatalmas tömeg közepén, kezeimmel a mellettem ácsorgó bőröndöket szorongattam. A körülöttem keringő emberektől, alig tudtam belátni a helyiséget, így Jin és Jungkook se látszott előkerülni. Hello Szöul! Igen… újra itt vagyok! Ahogy megígértem. Nem is sokára kiszúrtam keresettjeimet, az ablak mellett álltak és vártak rám, ahogy megbeszéltük. Örömömben szaladni kezdtem, de nehéz csomagjaim igen megnehezítették a dolgomat… nem érdekelt, ahogy poggyászaim engedték rohantam feléjük, majd ők is megpillantottak végre. Odaérve azt sem tudtam eldönteni melyiket öleljem meg először.

-Hiányoztatok!- hatalmas mosollyal az arcomon ragadtam meg egyszerre mindkettő nyakát magamhoz rántva őket. Kicsit meglepődve viszonozták a csoportölelést, majd miután elengedtem a srácokat egy fülig érő vigyorral üdvözöltek ismét. Kiskutya szemeim a két arc között ingázott, de végül Jinen akadt meg.-Szia bátyó!- szorítottam testvérem derekát karjaim közé.

-Üres a lakás nélküled, hugi!- simított végig megrövidült hajamon.-Mi történt a lófarkaddal?- tett egy megjegyzést somolyogva új frizurámra.

-Új élet, új haj…- fésültem ujjaimat tincseim közé.-Jungkookah!- vetettem derűs tekintetem a másikra.

-Minie egér!- ölelt magához harminckét fogas mosollyal.

-Mondtam már, hogy ne szólíts, így!- aegyoztam lefele biggyesztett szájjal.

-Bocsi…- vált el tőlem egy alapos hajborzolással, amitől tiszta kóc lett még az az állam aljáig érő hajam is. Tovább aegyozva fejeztem ki az ez utáni nemtetszésemet. Remek! Kereshetek egy fésűt…

-Mehetünk?- nyújtotta karját udvariasan bátyám jelezve, hogy karoljak bele. Vigyorogva csúsztattam át a kijelölt résen, majd a legfiatalabb is követve Jin példáját libbentem ki a reptér épületéből a két fiúval, mindegyik egy-egy bőröndöt hurcolva maga után. Kiérve meglepetten csodálkoztam rá az egy bárányfelhő sem tarkította égre, azt hittem eső lesz vagy csak borult, de ehhez képest elég nyárias idő volt… Lassan húztam szét a még Magyarországon felvett dzsekit, mikor is még rosszabb időre számítottam. Ragyogó íriszekkel kémleltem körül az ismerős tájakon, és nem tagadom, hiányzott Korea! A sok kínzás és gyötrő könny ellenére szeretem, ez a hazám! Mikor a kocsihoz értünk a fiúk, majd összeverekedtek, hogy ki nyissa ki az ajtót nekem. Kicsit furcsa, hogy ilyen illedelmesek velem, de mosolyt csalt az arcomra, mert éreztem, hogy végre valaki igazán törődik velem… Vagy lehet, hogy eddig is figyeltek rám csak én nem vettem észre?

*Pár órával később*

Fáradtan kullogtunk be a lakásunkba megérkezve az étteremből, ahova Jin hívott meg minket. Sírni tudtam volna, mikor újra megláttam a régi bútorokat… talán egy két öröm könnycsepp kúszott is íriszem egyik sarkába. Ezer meg egy emléket juttatott eszembe a kis szoba, de ekkor átváltottak fájdalmasabbnál fájdalmasabbra a visszaemlékezés. A polcok, a komód, a szekrények mind biztatóan somolyogtak rám reményt árasztva, de egyedül a kanapé komor kacsintásai zavartak… Előttem égtek az éjszaka forró képei, még több könnyel árasztva gyenge szemeimet, amik engedelmeskedtek a kínzásnak. Mielőtt teljesen elöntöttek volna a sós cseppek, sebes léptekkel rohantam be a szobámba, majd a lehető leghangosabban vágtam be magam mögött… Talán ezt nem kellett volna… Most gyanakodni fog.

-Minden rendben?- kiáltott utánam, ahogy sejtettem…

-Persze… a húzat csapta be ennyire.- próbáltam valami normális hangot produkálni, ami egész jól sikerült, de egyből egy bizsergő könny csordult le enyhe smink fedte arcomon. Mintha HoSeok simított volna végig rajta… Belém égett bőre lágy érintése, mint abban a pillanatban az összes felület, ahol keze járt. Szó szerint lángolt az egész testem, tetőtől-talpig csak puha simogatását éreztem. Talán, mintha a fájdalom keserű cseppjeit is letörölte volna, majd államnál fogva emelte volna fel fejemet, úgy mozdult felfelé tekintetem, akárcsak, ha a szemébe meredtem volna.

-Sírunk? Sírunk?- csengett fülembe egy váratlan hang az ágyam felől. Apró, ijedségtől való fellélegzéssel kaptam a bútor felé a fejem, és nem hallottam rosszul… tényleg HoSeok nyújtózott a matracom teljes szélességében. Szám elé kapva kezem (nehogy elsikítsam magam) mértem végig újra és újra rég nem látott alakját. Mély lélegzetvételeim szapora sorozata közben nem bírtam megszólalni sem… Az agyam egyszerűen leblokkolt… Csak percek után bírtam valami szót kipréselni torkomból.

-Mit keresel itt?- tettem karba kezeimet, megpróbáltam erősnek látszani. Megígértem magamnak, hogy sosem hátrálok meg, nem engedem, hogy az érzelmeim eluralkodjanak felettem… és pont azt tettem… Nem szabad hagynom magam!

-Nem tudom… mit keresek itt?- döntögette a fejét jobbra-balra. Válaszomra várva nyalta végig alsó ajkait, amit végül beharapott az őrületbe kergetve engem. Mit akar tőlem? Nem volt elég a kínzásomból? Engem akar? Legközelebb vigyázzon arra, ami fontos számára!

-Ürítsd ki az elméd!- ismételtem a pszichológus aranyköpését zárt szemhéjakkal. A síri csöndet halk zúgás váltotta fel ismeretlen hangforrásból. Fekete homály lebegett előttem, a rég nem látott ajtónak döntöttem zsibongó gondolatokkal teli fejem. Próbáltam kizárni a külvilágot, láthatatlan falat építeni magam köré, de lehetetlennek tűnt.

-Mi van kicsi Min? Kell a nyugtatód?- rázott meg valami szokatlanul ismerős rezgésű dolgot. Szinte kipattant szemeim egyből az ujjai közé font dobozkát pillantották meg. Lélegzetvételeim egyre mélyebbek lettek, ahogy a kezében szorongatott műanyagot dörzsölgette, egyszerűen éreztem, hogy megint előtör belőlem az az érzés… Nem szabad engednem, hogy eluralkodjon rajtam! Stay strong…

-Mért vagy itt?- leheltem a rideg szavakat magam elé. Minden gondolatomba belopózik, átvette felettem az irányítást… Térden állva pihegtem, szemem előtt sűrű köd gomolygott, utam a teljes megőrülés felé vezetett. Abban a pillanatban, mintha feleslegessé vált volna a fél éves pszichiátriai kezelés, a gyógyszerek, minden… Újra a romjaimban hevertem, mint hónapokkal ezelőtt. Ennyire gyenge lennél Kim MinGi? Ilyen könnyen engeded, hogy tönkre tegyenek? Állj a sarkadra, ne hagyd, hogy a porba tiporjanak! Több százszor megtették… többet nem fogják!

-Akkor megyek, mikor te akarod…- rántotta meg semmisen a vállát egy-egy pillantást vetve mindkét oldalára, majd rám vezette ördögi tekintetét. Már semmi se segíthet… magamnak kell felépíteni leomlott hidamat az éden boldogság felé! Még ki kell tartanom, ha már feladtam.

-Hagyj békén!- kiáltottam combomra borulva végleg elűzve démonjaimat. Soha többé nem fog senki se földre taszítani, beleuntam a jó kislány szerepbe, mostantól úgy alakítom az életem, ahogy én akarom! Fokozatosan vezetve fel fejem akadtak meg íriszeim a lila takaró fedte ágyamon. Üres tekintettel meredtem a megüresedett helyre, de akár hova kaptam szemeimet, nem találtam nem kívánt vendégem. Halkan lihegve tápászkodtam fel a hideg szőnyegről, mint egy csatát nyert harcos tekintettem körül magányos szobámon egy diadalmas mosollyal arcomon. Menni fog ez Min! Győzelemként megélt, elnyúló perceimet telefonom hangos rezgése zavarta meg, aminek kijelzőjén Jungkook neve villogott. Felhúzott szemöldökkel és összehúzott szájjal húztam végig a képernyőn az ujjam, hogy megtekinthessem az újonnan érkezett, olvasatlan üzenetemet.

Reggel nyolckor a házatok előtt találkozzunk! Ne késs, ja, és csini legyél! ;)

Ugyanazzal a mimikával futottam végig a sort, majd a végére érve még nagyobb meglepődöttség uralkodott el arcomon. Az utolsó pár szótól persze halvány vigyor mászott rám. Mégis mit akar ilyen korán? Pár perces elmélkedésembe tellett, mire eldöntöttem, hogy átöltözöm, és felveszek valami kényelmesebbet. Nem túl sok ruhával megrakott szekrényemhez araszoltam, amiből pár itt hagyott ruhadarabot kikutatva vetődtem sima, puha ágyamra, amit pontosan ugyanúgy hagytam ott. Erőtlenül rángattam fel magamra a nem túl nőies anyagokat, majd életerő nélküli testemet a nappaliba vonszoltam egy csíkos pulcsit megragadva, hogy bevihessem magamhoz a kint maradt bőröndjeimet. Eltűnt poggyászaimat keresve próbáltam befejezni félbehagyott öltözködésemet. Már mindkét ujjába óvatosan becsúsztattam vézna karjaimat, csak át kellett volna bújtatnom rajta fejem, de egy hang megállított célom elérésében.

-Min, kérdezhetnék valamit?- terelte magára figyelmem a felmosó nyelét szorongató bátyám, körülötte tükörhatású nedves padló. Értetlenül bámultam testvéremre, ugyanis kicsit tartottam ettől a kérdéstől… Nem tudtam mire számítsak…

Válaszul csak egy bólintással feleltem, és még mindig ugyanazzal a meglepettséggel mértem végig határozott alakját.

-Mi van veled meg Jungkookkal? Mármint úgy rád van akaszkodva…- futott át arcán egy zavarodott grimasz. A kérdés foszló szálai egy másodperc alatt gubancolódtak össze fejemben. Micsoda?

-Mi lenne?- kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.

-Nem tudom… csak úgy gondoltam megkérdezem.- vette le rólam kellemetlenség itatta szempárját, amit rögtön mélyen a felmosóvödör aljába vájt, majd folytatta tevékenységét.

-Nincs semmi közöttünk, nyugodj meg…- fejeztem be én is megkezdett cselekedetem, majd megpillantva csomagjaimat indultam meg irányukba gyors léptekkel.

-Csak nem akarom, hogy még egyszer csalódnod kelljen egy fiúban…- suttogta a vizes padlónak, én is alig hallottam meg. De aranyos, hogy így aggódik értem! Ez az én bátyám, akit szeretek… Határozottan belemarkolva bőröndjeim fémkallantyújába kezdtem magam után húzni őket a szobám felé. Ahogy a műanyag kerekek a padlón görögtek utánam hatalmas morajjal árasztotta be a helyiséget, aminek csöndjét ezen kívül a rongyos fejmosófejből kipréselt víz csobogása zavarta meg.

-Felnőtt vagyok!- kacsintottam oda neki még utoljára, majd végleg elnyelt a folyosó homályos sötétsége. Poggyászaim idegesítő zöreje alább hagyott, miután megállítottam őket pontosan a szoba közepén, és csak úgy ott hagyva őket vetődtem be ágyamba háttal. Csukott szemmel gondoltam át az egész napom, az egész életem. Azért jöttem vissza, hogy megerősödjek vagy, mert valamelyest újra akarom kezdeni a régi életem? Az utóbbi kizárt! Pontot tettem annak a történetnek a végére… vagy elmém titokban csak egy vesszőt? Akkor mi értelme volt ennek a fél évnek? Össze-vissza repdeső gondolataim, mint egy erős fuvallat kiszakítottak korábbi sztorim könnyel áztatott lapjait bent hagyva az üres, új, mosolyteli sorokra váró oldalakat. Kérkedő vigyorral mondtam búcsút a szerencsétlen kislánytól, hiszen itt a megújult, vagány csaj!