Csapjuk be az ajtót HoSeok módra! (34. fejezet)

"-Minden rendben lesz!- súgtam fülébe két simítás közt, amiket a hátán végeztem. Persze pár szó nem tépheti ki a veszedelmes emlékeket senkiből. Percekig pityergett karjaim közt, nedves arcát mellkasomba fúrta, tincsei alkaromra omlottak. Lehet egy idegen vigasztalása nem nagydolog, de remélem segíthettem neki."

A nap sugarai melegséggel ragyogták be az ablaknak döntött, unott arcom. Az ürességtől kongó jármű immár hazafelé gurul hatalmas kerekeivel a déli órák forró aszfaltján. A beltérben is elviselhetetlen volt a nyári fülledtség, izzadó testemmel ellenben nem túlságosan zavart a pillanatban. A gyönyörű kilátás ellenére én mégis telefonom kijelzőjét bámultam, fáradt, ámbár tragikus tekintettel futottam át újra és újra az utolsó üzenetet. A végére egészen elmeredtem a legrövidebb szavakon is hosszú szüneteket tartva még abban a pár mondatban is. Üveges szemekkel meredtem a már egymásba mosódó betűkre, nem is azon a világon voltam már. Minden érzés és életerő egy másodperc alatt szállt el belőlem, csak azt a fránya fájdalom maradt meg bennem, ami egyszerűen lebénított. Szemhéjaim is alig tartották magukat, alig hagytak egy kis rést maguk között. A sötétség és a homály egyre duzzadt, de az egész folyamat nem ment teljesen végbe. Szemeim erőre kapva nyitódtak ki folyamatosan, hogy még párszor elolvashassam a szívembe fúródó sorokat. Ezúttal tekintetem a kelleténél kicsit feljebb csúszott megpillantva egy rejtélyes üzenetet.

Szia! Csak annyit szeretnék, mondani, hogy jó lenne, ha végre békén hagynál! Nem jött össze köztünk… Nem kell tagadni! Égveled!

Meglepő ledöbbenéssel hangoztattam fejemben az én készülékemről elküldött szavakat. Ez mégis micsoda? Mert, hogy nem én voltam az SMS feladója az egyszer biztos!  Ezért ment el? Egy hátbatámadás lenne az oka? Összeráncolt homlokkal vizslattam látszólag az előttem lévő üléseket, de valójában az ördögi merénylet elkövetőjét kerestem ködös elmémben. Mint egy másodperc alatt villant fel előttem a bűnös titokzatos képe, minden dühöm, haragom egy pillanat alatt rebbent elő elmém mélyebb bugyraiból. Miután táskám legkisebb zsebébe dobtam régóta szorongatott készülékemet, ökölbe feszített kézzel ugrottam fel helyemről, hogy körbe kémlelhessem a környéket, tudomást szerezhessek hollétemről. Pont a kellő buszmegálló előtt tette meg utolsó métereit a busz, és amint kicsapódtak ajtajai, már ugrottam is le a túlméretezett járgányról. A sofőr is nagy értetlenséggel kísérte távolodó alakomat a visszapillantóból, hisz nem a központban szokásom leszállni. Határozott léptekkel szeltem át egy kacskaringós vonalban a tömegnyomort, majd egy óriási térre érve pillanatnyi gondolkozás után újra elindultam úticélom irányába. Itt már csak a csoportokban szállingozó embereket kellett kerülnöm, sokan a drága éttermek puccos teraszán töltötték ebédjüket, mások a gyorsbüfé előtt csámcsogtak zsíros ételükön. Bár nem volt időm nagyon nézelődni, de ez szemet szúrt. A legforgalmasabb út mellett ácsorgó luxuslakások tömbjeinek árnyékába behúzódva léptem az egyik lépcsőház ajtaja elé. Majd lyukat nyomva a kütyübe ütöttem be a kódot, aminek hatására idegesítő kerregéssel nyitotta a bejáratot. Dúlás közben azt is csak úgy kirántottam, majdnem a kezemben maradt a műanyag, néhol üveggel borított felület. Erőteljes léptekkel rontottam fel a második emeletre (szerintem az egész ház tőlem rengett), majd ismét azzal a kitörő dühvel dübörögtem a kiszemelt ajtón. Pár halk lépés hangja után nagy meglepettséggel nyitotta az ajtót ledöbbent nővérem. Feldúlt arckifejezéseim is megbotránkoztatták… Tény, hogy rég láttuk egymást, és most így hirtelen beállítottam nagy haraggal.

-Mégis miért tetted?- próbáltam először nyugodt hanggal kifakadni rá. Fogaimat csontrepesztően szorítottam egymáshoz, de ő csak bámult rám ugyanazzal az értetlenséggel.

-Miről beszélsz?- ráncolta össze szemöldökeit.-Gyorsan térj a lényegre, mert nem érek rá!- kezdett kutakodni a kezében lévő paksamétában, majd hátra lépve invitált befele, de pár méternél többet nem voltam hajlandó haladni. Hátitáskámból előkapart telefonommal kezdtem el babrálni, hogy a bizonyos üzenettel eszébe juttatsam vétkét. Szemrehányóan nyomtam a képébe a fényes eszközt, amit csak hunyorítva figyelt pillanatokig. Én közben a nappali hangulatos berendezését vizslattam: sötét bútorok, világos falak. Nagyon kellemes kis összeállítás, bár most cseppet sem érdekelt a lakberendezősdi témá. Sőt inkább csak semmisen bámultam a tárgyakra. Gondolkoztam… mi lenne most, ha az üzenet nem kerül elküldésre? Most a karjaimban tartanám összebújva a puha ágyban, majd egy forró csók után a fülébe súgnám, hogy „Szeretlek!”? Talán… most igazán kibuktam Jiwoora. Izmaim egyszerre megfeszültek, de szemhéjaim legyengültek ugyanakkor. Ismét csak egy apró rést hagytak maguk között, gyenge látási lehetőséghez.-Már megint erről a lányról van szó?- vetett még egy utolsó pillantást a névre, majd rám emelte unott tekintetét.-És mi van ezzel az üzivel?- futotta át mégegyszer zavaros szemekkel. Úgy felhúz!

-Hogy mi van? Ezt kérlek szépen te mondd meg, mert nekem csodával határos módon fogalmam sincs, hogy kerül az oda!- hadonásztam másik kezemmel, míg zsebre csúsztattam készülékem.

-Honnan tudjam? Most tényleg nem én voltam!- mentegetőzött feltartott kezekkel, mintha jobban ki lenne akadva mint én. Komolyan? Tönkre tette az életem, hazudott, és még neki áll feljebb? Értem én!

-Hazudj, akinek akarsz, de engem többé nem vezetsz meg!- köpködtem a szavakat még mindig meglepően nyugodt hangvétellel. Ahhoz képest, hogy ilyenkor már a földszintig leordibálnám, egész jól tartottam magam! Ez a lelkielgyengülés egyik jele lenne?

-Lehet sokszor titkolóztam már előtted, de most a lelkemre esküszöm, hogy semmi közöm hozzá!- nézett meggyőző kiskutyaszemeivel, de még ez sem hatott meg. Az iránta érzett eddigi szeretet lassan gyűlöletté fajult. Nem bírom már, hogy mindig beleavatkozik az életembe…

-Talán anyáék bevették ezt mindig, de én többet vártam tőled!- nevettem cinikusan csalódás itatta szavakat motyogva. Mondatom befejezettével egy időben indultam az ajtó irányába vissza sem nézve, rendíthetetlenül haladtam a kijárat felé.

-HoSeok!- kiáltott utánam, cseppnyi aggodalom már fellelhető volt vékony hangjában. Már nem hallgattam rá, el sem gondolkozva közeledtem a lépcsőház felé. Eddig elnyeltem tőle minden galádságot, de most betelt a pohár! És, hogy csak jóindulatból teszi… ne csinálja már… Egetrengetően csapódott be az ajtó utánam, amit drága nővérem se hagyhatott szó nélkül.

-Azért nem kell állatnak lenni!- ordított az ajtón túlról, mire idegességemben még egyet vágtam a fára. Abba még kicsit a kezem is megfájdult, de érzelmet ki nem mutatva ugráltam le a lépcsőfokról lépcsőfokra. Végig a számat harapdálva léptem ki lelassult léptekkel a forgalmas utcára, tekintetem a sistergő járdán volt végig, majd úttervezés céljából emeltem fel megalázott fejem. Most az egyszer szerencsém volt, hogy egy taxi gurult el mellettem pár méterre, amit gyorsan le is intettem, majd készségesen megállt a jármű. Meglódult erővel ugrottam be a sárga kocsi hátuljába, a sofőr már várta az úticél pontos megnevezését. Miután morogva hadartam el nem túl hosszú lakcímemet, ismét elindult a hazaszállító eszköz. Egészvégig mocorogtam, ami látszólag a volán mögött ülő csőrét is bökte, de különösebben nem foglakozott vele. Kavargó gondolataim nem engedtek egy helyben üldögélni… Elmém csak MinGivel volt tele, szemem előtt alakja lebegett, számon szenvedélyes csókja égett, fülembe negédes hangja csengett, orrom jól kiismert illatát szívta újra és újra magába. Csak egyszer utazhatnék az időben! Minden más lenne… Már körülbelül harmadik figyelmeztetésre kaptam fel a fejem, mire észbe kaptam, a sofőr már szinte ordítozott velem. Elnézést kérve pattantam ki a járműből, ami egyenesen az otthonom elé tett ki. Csak miután végigvezettem tekintetem az épület teljes hosszán, hosszas ácsorgás után végre belépésre hajtottam fejem. Ezúttal sokkal erőtlenebbül szedtem lábaimat… Levegővételeim nehézkesebbé váltak… Elvesztettem! Egy idióta senki vagyok! Meg se érdemlem MinGit… Jiwoo ajtajához hasonlóan csaptam be magam után a sajátunkat is.

-Na mi ez az ajtócsapkodás?- ugrott elém szokásosan a semmiből Taehyung.

-Jiwoo… Megint felidegelt!- vágtam le táskámat már a helyének kinyilvánított sarokba.

-Mit csinált?- vonta fel szemöldökét érdeklődően. Fáradtan vonszoltam testem, amit a kanapéra kíméletlenül le is dobtam.

-Még fél éve küldött egy SMS-t a telefonomról a nevemben MinGinek üzenve, hogy szépen békén hagyhat…- dörzsölgettem fájlalt halántékom. Belebetegszem ebbe!

-Mi?- követte a példámat, bár ő sokkal puhábban és megfontolatlanabbul érkezett a díványra. Hangja különösen elcsuklott, szemei rémültséggel teltek.

-Soha többé nem akarom látni!- nyúltam volna a távirányító fele, de egy reflex mozdulattal állított meg célom elérésében lakótársam jelezve, hogy nem akarja, hogy bekacsoljam a TV-t. Ha ezt csinálja általában mondanivalója van.

-HoSeok…- motyogta kétségbeesetten.

-Mi van?- ráncoltam homlokom, tiszta értetlenség rítt le rólam. Száját oldalra húzta, kikerekedett szemekkel meredt maga elé, torkán látszódott, ahogy nyelt. Mi van ezzel a gyerekkel?

-Én küldtem az üzenetet…- szorította össze látószervét, mintha félne reakciómtól. De miért? Várjunk miii? Ő küldte? Miért? Én meg szinte leordibáltam szegény nővérem?

-Mi?- csak ennyi tudott kifutni számból, a teljes ledöbbentség csak most árasztott el.

-Sajnálom!- vetette bűbánó tekintetét a közeli asztalra. Na jó! Ezt azért nem vártam volna tőle… A saját lakótársam szúr hátba… Megáll az eszem!

-Mi a faszért csináltad?- förmedtem rá, miközben egy könnyed mozdulattal állásba szökkentem.

-Láttam, ahogy szenvedtek… mindketten. Úgy gondoltam jobb lesz, ha valaki elvágja a madzagot… És mivel más nem tette, elcsentem a telefonod, mikor nem figyeltél.- mesélte elvékonyodott, halk hangon, miközben teljesen összehúzódott.

-Szerinted jobb? Most jobb?- kiáltottam rá újból magamra mutogatva.

-Régen volt már!- ocsúdott fel immár ő.-El kéne felejtened azt a lányt…- vette vissza a hangerőt egy aggódó tekintetet emelve rám.

-Neked kéne elfelejtened, beleavatkozni a magánéletembe!- mormogtam vissza a vállam felett, félúton a szobám és közte.

-Seok!- szólt utánam, de én rá se figyelve haladtam a kitűzött cél felé, ami a sajátomnak titulált helyiség. Dejavu! De most aztán tényleg úgy becsaptam szegény ajtót, majd kidőlt helyéről. Egy nagy ugrás után szinte becsapódva érkeztem az ágyamra háttal. Lehunyva fáradt szemeimet próbáltam minden dühöt kivonni magamból, bár a frusztrált lélegzetek most igazán nem segítették dolgomat. Sőt még az ökölbe szorított kéz se volt a legjobb megoldás…-Hyung!-tévedt be a szobámba bűnbánó TaeTae alig hallható hanggal.

-Menj innen!- figyelmeztettem először visszafojtott haraggal.

-De hyung…- nyávogott továbbra is a küszöböt koptatva.

-Húzz innen, míg szépen mondom!- már kicsit erősítettem a hangnemet, így kérve fel távozásra.

-De neked nem órád van?- tette fel kérdését felhívásom ellenére. Nyílként hatol fejembe szavai, majd hihetetlen gyorsasággal pattantak ki szemeim a ráészleléskor.

-Basszus, az elsőre se mentem be…- gondoltam bele hirtelen az egészbe. Míg én az Isten háta mögött beszélgettem egy leszbikus csajjal, ott várt rám… Micsoda tanár!

-Na, az szép!- jegyezte meg egy illetlen beszólással, majd ellökve magát az ajtófélfától hagyott végre békén.

-Szerintem te inkább kussolj most!- kiáltottam utána, hogy azért tudja hol a határ! Ne beszéljen így a hyungjával, pláne azután, amit művelt! Térden csúszva kéne bocsánatot kérnie a kis szarcsimbóknak… Úgy is nehezen nyerné el szemhunyásomat felette. Még mindig nem hiszem el, hogy ő szakította el mellőlem szívem egyetlen őrangyalát… Lelkem most már szellemek lakják, nincs, ki megvédjen démonjaimtól, megsebzett, mellkasomban dobogó szervem nem bírja már a harcot az élettel… úgy sincs már, kiért bírja…