Vakító sötétben (32. fejezet)

"Össze-vissza repdeső gondolataim, mint egy erős fuvallat kiszakítottak korábbi sztorim könnyel áztatott lapjait bent hagyva az üres, új, mosolyteli sorokra váró oldalakat. Kérkedő vigyorral mondtam búcsút a szerencsétlen kislánytól, hiszen itt a megújult, vagány csaj!"

*Másnap reggel*

Jungkook szemszögéből:

A hűvös leheletű árnyékban ücsörögve nyomkodtam fényes telefonom kijelzőjét. A kőlépcső hideg érzést biztosított combomnak, de egy cseppet sem zavart, hisz még az a korábban magamra öltött póló és fekete farmer is soknak bizonyult.

-Öt perc múlva nyolc…- állapítottam meg kicsit feljebb vezetve tekintetem. Tény, hogy a megbeszéltnél jóval korábban érkeztem, de nem akartam, hogy véletlen rám kelljen várnia. Mondjuk, bizonyított, hogy Min és a pontosság nem kebelbarátok, sőt talán még sosem találkoztak. Ha annyi pénzem lenne, ahány percet vártam rá életemben… De már megszoktam. Volt, hogy félévet vártam rá… ehhez képest a fél óra semmiség! Álmosságtól kongó szemeimet egyre mélyebben csuktam le pislogás közben, már percek óta figyelt facebook híroldalam hirtelen eltűnt a képernyőről, majd erősen megmarkolva ujjaimmal csúsztattam könyökeimet a combomra. Lehajtott fejjel vártam tovább késő barátnőmet. Pár elsuhanó autó zavarta meg elnyúló csendem, bár párszor a tavaszi madárcsicsergés is hallatszódott a közeli parkból. Hűvös fuvallat túrt rendezett tincseimbe, amikkel egy órát szenvedtem otthon. Lenge felsőmbe is belekapott a szél, amit vadul lobogtatott percekig, de még ez se tudod kizökkenteni. Mindeközben az agyam végig a múlton kattogott. Olyan zavaros… nem értek semmit! Eszmefuttatásom közben jobbra-balra huzigáltam a számszélét, sehogy se tudtam dűlőre jutni. Ismételten az ajtó kellemetlen nyikorgására lettem figyelmes, azelőtt mindig hiún odanéztem, hátha a késlekedő lány méltóztatott végre lejönni, de addigra már feladtam.

-Bocsi a késésért…- ugrott mellém a magas hang tulajdonosa, majd kiengesztelésül egy puszit nyomott reményvesztett arcomra. Elmosolyodva kaptam a lányra fejem, aki ugyanúgy somolygott vissza rám.

-Miért kaptam?- szélesdett egyre a vigyorom, már-már letörölhetetlennek tűnt.

-Mert türelmesen vártál rám.- bazsalygása még a nap tündöklő szikráinál is gyönyörűbb volt. Derűtől káprázó szemei másodpercek alatt ragyogták be szürke napomat.-Na…- pattant fel mellőlem egy pillantás alatt, de én csak a szememmel kísértem fel.-Elég csini?- húzta végig kezét egy láthatatlan síkban, párhuzamosan a testével. Csillogó szemekkel mértem végig csodás testére aggatott ízléses ruhadarabokat, bár az eszem az anyagok alatti részen járt… Jungkook! Térj vissza a földre!

-Tökéletes!- jegyeztem meg, amint újra enyhe sminkkel fedett arcára tudtam koncentrálni.

-És hova megyünk?- faggatott célpontunkról, miközben feltápászkodtam félórája foglalt helyemről.

-Majd meglátod!- kacsintottam csuklójára fogva, amivel húztam magam után elindulva a bizonyos helyre.

Min szemszögéből:

Akkor a program még mindig rejtély… Körülbelül még az utca végéig diktált irdatlan tempót maga mögött ráncigálva engem, de utána lassított, és engedte, hogy mellette sétálhassak végre. Úgy éreztem magam, mint egy pórázra kötött öreg kutya, akit csak vonszol magam után a gazdi. örültem, hogy végre megszabadultam az érzéstől. Útközben nem igazán társalogtunk, csak csendben ballagtunk egymás mellett. Én nagy érdekfeszítéssel vizslattam a rég nem látott tájat. Hiányoztak a zöld lombba borult fák, a repedezett, kopott aszfalt, a felém lenéző tekintetet intéző járókelők… Élveztem a káprázó napsütést, a negédesen csicsergő madarak énekét, a lágy városi szellőt. Ez mind Szöul. Az én Szöulom! Jungkook sokszor tornacipője szürkés orrára meredt… mintha gondolkozna valamin. Ezért ilyen szótlan? Vagy talán haragszik rám, amiért késtem? Remélem nem…

-Jungkook…- törtem meg a kínos helyzetbe hajló csendet.

-Huh?- kapta fel fejét hirtelen újabb kérdésemre várva.

-Valami gond van?- tértem a lényegre bevetve aggódó tekintetem.

-Nincs… miért lenne?- motyogott egy apró görbülettel gazdagodott szájával.

-Csak mintha olyan búvalbaszott lennél…- ellentétben vele az én ajkaim inkább lefelé csúsztak.

-Nincs semmi bajom!- próbált nyugtatni egy mosollyal.-…most már.- fejezte be félre vezetett szemekkel. Megint megjelent rajta az a fájdalmas kedvetlenség mint az előbb.

-Most már?- kérdeztem vissza meglepődötten. Íriszeim ide-oda ugráltak alakján, megint ott volt bennem a félsz… nem szeretem így látni!

-Most már, hogy itt vagy újra mellettem!- villantott rám újra egy széles vigyort megnyugvásomra. Hatalmasat lélegeztem fel szavai végén, majdnem, hogy könnyet csaltak elő belőlem.

-Ne ijesztgess!- fontam szorosan magamhoz ezzel megállítva korábban egyenletessé vált tempónkat. Kacarászva simított párat a hátamon ő is, majd percek múltán, miután elváltunk ujjaival tincseim közé túrt, és végig húzta rövid hajamon őket. Rám is szökött egy halvány mosoly, miután újra útnak eredtünk. Már nem lehettünk messze, hisz már vagy tíz perce sétáltunk, de túl ismerőssé váltak az utcák. A végig kísérő növények, boltok kellemetlen emlékeket jutattak eszembe, de erősen próbáltam elengedni őket magam mellett. Akkor vált világossá a szitu, mikor egy számomra jólismert épület előtt álltunk meg.

-Mi a…- szólaltam fel végig vezetve zavart tekintetem minden emeleten. A fiú továbbra is vigyorogva kémlelte reakciómat, egyszer vette le rólam tekintetét.-Miért hoztál ide?- dadogtam rémültségteljes hangon.

-Háát…- vágott bele nehézkesen.-szeretném, ha visszajönnél a céghez…- nézett megint irányomba reménnyel itatott szemekkel.

-Nem tudom…- igazítottam meg szél gubancolta hajam egy kedvetlen grimasszal.

-Naaa!- könyörgött megmagasított hanggal.-Gyere!- ragadta meg a kezem, de ezúttal ujjait préselte az enyéim közé, és úgy kezdett vonszolni fel a lépcsőn, majd betoloncolni az ajtón.

-És ha én ezt nem akarom?- állítottam meg a főfolyosó kellős közepén.

-Tedd meg értem!- közeledett felém pár lépéssel. Vagyis inkább az ajkaim felé hajtotta fejét. Démonként özönlötték el az emlékek zűrös elmém, és talán csak pánikreakcióból löktem el magamtól a pár centire lévő fiút. Tekintetem a padlóba vájva fontam karba a kezem kissé zavartan.-Bocsi…- pihegte immár méterekre tőlem.-Csak egy valamit, még mindig nem értek…- nevetett fel kínosan tarkóját markolászva.

-Mit?- kaptam fel egy pillanat alatt a fejem. Na most már én se értek sok dolgot…

-Miért csókoltál meg féléve? Tudod… a sétáló utca közepén… Szöul fél lakossága előtt.- habogta, majd lezárásként végig nyalta az alsó ajkát. Kérdése villámként csapott a lelkembe, hisz azt hittem tudja a dolog miértjét. Hatalmas levegővel kerestem a padlón mentőszövegem, de valahogy egy se hangzott túl jól… talán az igazat kéne elmondanom!

-Hát…- vágtam bele hosszas magyarázatombe egy egyszerű szóval.-Akkor pont a mélypontunkon voltunk…- tartottam pár másodperces erő összeszedési szünetet.-…HoSeokkal. És pont ott sétálgattunk, aztán szembe jött velünk.- mutogattam kezemmel összevissza zavaromban.-Gondoltam kicsit féltékennyé teszem…- kúszott rám egy kínos vigyor.

-Hogy mi?- döbbent le Kook, a hangjában már éreztem az ingerültséget. Lehet jobban jártam volna egy hazugsággal.

-Bocsájts meg! De tényleg nem volt más választásom…- mentegetőztem nyavalyogva, próbáltam ölelésre invitálni, de egyből ellökött magától.

-Kihasználtál! Kurvára kihasználtál!- kiáltott rám, de ettől inkább csak ingerültebb lettem. Sőt még azt is sikerült magammal elhitetnem, hogy én vagyok a megsértett.

-Sajnálom… De megérthetnéd a helyzetem!- ocsúdtam fel én is magam kárára.

-Megérteni? Mi vagyok én? Egy érzelem mentes játék, akit úgy rángathatsz, ahogy akarod? Elegem van!- hadonászott kezeivel, dühtől csillogó szemei majd elnyeltek egészben.

-Menj a picsába…- mormogtam pár lépést arrébb menve. Azt hittem legalább annyi van benne, hogy legjobb barátomként segít nekem… Csalódtam benne… Jogosan?

-Egy cseppet se változtál…- hagyta el egy cinikus mosoly a száját, ami végig kísérte a folyosó további megtételében. Én csak szememmel követtem, míg teljesen el nem veszett egy mellékfolyosó sötét homályában. Most már kicsit hibáztattam magamat is, be-beharapva alsó ajkamat mérlegeltem magamban az egész vita dolgot.

-Szakítottatok?- szakította meg gondolat menetemet egy ismerős, de ugyanannyira nemkívánatos hang. Nagy levegőt véve erősítettem magam lelkileg, hisz az igazi csata csak most kezdődik. Nem mondom, hogy egy tízesskálán mennyire kívánom a hátam közepére sem.

-Menj innen! Sose együtt voltunk…- szorítottam ökölbe kezem, hogy magamba tartsam az erőt. Pulzusom éppen akkor érhette el a lehető legmagasabb szintet, az adrenalin hatására izmaim megfeszültek. Nem mutathatom gyengeségem!

-Csak gondoltam társaságra vágysz…- éreztem, ahogy jött egyre közelebb és közelebb.

-Bárki társaságát elviselném a tiéden kívül!- téptem a szavakat dühtől csapongó fogaimmal. Behunytam a szemem, hogy ne szökhessenek ki belülről kínzó könnyeim. Próbáltam le nyugodni… nehézkesen ment. Fél év egy másodperc alatt elcsapva… Ennyi lett volna a harc? Nem Min! Csak most kezdődött!

-Most miért mondod ezt?- nevette el magát gúnyosan.

-HoSeok, menj innen!- fordultam meg, hogy kicsit meggyőzőbb lehessek. Közben nagy lélegzetvételekkel fürkésztem végig rég nem látott arcát. Talán kicsit lenyugodtam, mikor a talpig feketébe öltözött fiú már teljes életnagyságban előttem állt. Ez hogy lehet? Ettől nem csak idegesebbnek kéne lennem. Ő is nagy ledöbbenéssel meredt rám percekig. Mi ez a nagy meglepettség?

-MinGi?- préselte ki a nevemet résnyire nyitott száján.

-Miért? Ki lennék?- vetettem a másikirányba egy pillantást, majd rögtön visszadobtam a szememet rá.

-Csak hátulról nem ismertelek fel…- dadogta, egy kínos vigyort véltem felfedezni rajta. Talán kicsit el is pirult. Nem ismert fel? És egyáltalán mit keres itt? Nem úgy volt, hogy felmondott miattam? Felvont szemöldökkel meredtem tovább szégyenkező alakjára, a ledöbbentség most az én arcomra ült ki. Ja, mert levágattam a hajam… Biztos ez az oka. Micsoda pech, hogy még így is megtalált…-Jól áll a rövid haj… szexis!- bókolt kelletlenül egy megkomolyodott mosollyal karöltve. A szó megakadt a torkomon… Most miért kezdi újra? Ismét elakarja játszani? Végig engem bámult kaján tekintetével, csak egyszer emelte szempárját a közeli ajtóra, ami éppen akkor nyitódott. A rajta kilépő fiatal unni két pillantást vetve ránk hagyott minket ismét magunkra. 

Kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét indultam el sebes léptekkel az egyik sötét folyosó irányába. Hallottam, ahogy észbe kapott, és utánam eredt, tehát futni kezdtem. Ijedtemben beugrottam valami sötét szobába, majd óvatosan magamra csuktam az ajtót. Remélem nem vette észre rejtekhelyem! Látásom elvesztése miatt csak tapogatózni tudtam a feket szobában, hogy búvóhelyet kereshessek. Elég kicsi helyiség volt, valószínűleg csak egy takarítószertár… Leginkább csak pár lépést tudtam hátrálni, majd úgy döntöttem, hogy az is elég, ha a falnak lapulok. Szerencsétlenségemre másodperceken belül nyilt az apró szoba ajtaja. A fényáradat közt csak egy sötét alak tűnt ki. Az arcát ugyan nem láttam, de tudtam, hogy ő az. Feltűnően csapta be maga után a műanyag felületet, majd, mint egy vadállat simult rémült alakomhoz. Minden porcikám belerezzent, mikor hideg keze ijedt arcomhoz ért. Biztos érezte reszketésemet, ezért egyre jobban szorított határozottságot sugalló testéhez. Vakként bámulta a sötét feketeségbe valamit keresve, de látásomra nem hagyatkozhattam… Csak azt éreztem, ahogy lágyan végig simított a combomon.

-Félsz tőlem?- kérdezte suttogva, amitől ismét megrezzentem, hisz ebből következtettem, hogy már csak pár centire van tőlem. Éreztem forró leheletét ajkamon, és újra combomra fogott. Na ez már kicsit sem volt nyugtató… Elejtett prédaként vártam az utolsó, halálos harapást, szememben ismeretlen okokból könnyek szöktek. A gondolattal egy időben éreztem meg kegyetlen fogait nyakamon, ahogy tüzes csókokat égetett bőrömre. Tehetetlenül álltam a falnak szorítva, levegővételeim egyre nehézkesebbeké váltak. Ennyit a belevaló, bátor lányról! Visszatért a régi, kihasználható Min…