Angyal (30. fejezet)

"Darabjaira hullott szívem szilánkjai nehézkednek rám, a hideg kínzáson kívül nem érzek mást. Azt hiszem hagytam elengedni tudatomon kívül… mekkora egy seggfej vagyok!"

Zsebre tett kézzel ballagtam Szöul sötét utcáin, amiket csupán a villanyoszlopok és a csicsás kirakatok fényáradata világított meg. Autók moraja és egy viháncoló szerelmes pár hangos nevetése zavarta meg a csöndet, bár ez talán a város alapzaja. Ütemtelenül emeltem lábaimat újra és újra lépést téve a latyakos járdán. Szemeim előtt homály ült, elmémen zavaros füst uralkodott. Elment… Tényleg elment… És visszajön valaha? Szívem tükörsima taván egyetlen egy hattyú úszik a sűrű ködben. Várja vissza párját, de nem tudja, hogy már sose tér vissza… Karcsú nyaka bútól hajlik lefele, összeborzolt tollai sem állnak úgy mint régen…

-Azt hittem már vissza se jössz…- pillantottam meg nővérem ugyanabba a pozícióba, mint mikor itt hagytam nekem háttal.

-Neked nincs saját lakásod?- rivalltam rá halvány, cinikus mosollyal.

-Én csak segíteni akarok, fogd már fel!- ugrott fel a kanapéról ezúttal egy sokkal erélyesebb hangnemben.

-Kösz, kurvára ki lettem segítve…- indultam meg a szobám felé gyors határozott léptekkel.

-Ahj, várj!- szólt utánam, kicsit meg is indult felém. Egy utolsó esélyt adva neki torpantam meg a küszöbön pár centire a teljes magánytól.-Utálom, hogy állandóan veszekszünk…- ért utol pár másodpercen belül, még mindig csak a hátamat láthatta, ugyanis irányomon nem változtattam. Tényleg elég feszült a hangulat köztünk mostanság… Mióta… az az átkozott nap… Bármit megtennék, azért, hogy csak azt az egyetlen baklövésemet kijavíthatnám!-Én nem akarom ezt… Megbeszélhetnénk normális felnőtt módra?- folytatta egy leheletnyi szünet után. Szavai hallatán tekintetem elvezetve a vállam felett vizslattam végig immáron bűnbánó arcvonásait. Egy szempillantás alatt szállt el az összes dühöm hatalmas szárnyain. Apró bólintással adtam választ kérdésére, majd szappanopera szereplőket megszégyenítő léptekkel tereltem a kanapé felé, amin aztán helyet is foglaltunk. Percekig csak meredtünk egymás szemébe várva, hátha valamelyikünk megszólal. De mit is kéne mondani ilyenkor? Legegyszerűbb lenne egy öleléssel lezárni ezt a nehéz időszakot és újjászületni…-Ki volt az a lány?- törte meg végül a végtelennek tűnő csendet. Mondata a vártnál is jobban nyomta a szívemet…

-Ez egy elég hosszú történet…- vágtam bele egy nagy levegővel monológomba.-Pár hónapja kezdődött minden… Nam felhívott, hogy nem akarok-e állást vállalni a zenei cégüknél…

-Nam? Az unokatesónk Nam?- szakított félbe a számára ismerős név hallatán.

-Igen… Tánctanár kellett volna egy lánynak, és hirtelen csak én jutottam eszébe. És az a lány volt Min, szóval ő…- tartottam egy kis szünetet, de nem vágott a szavamba, csak tágra nyílt szemekkel várta a folytatást.-Aztán ismerkedtünk, később voltak közöttünk összeütközések, de úgy kezdtünk összemelegedni. És végül tényleg kezdtem úgy érezni, hogy van köztünk valami… Elterveztem mindent! Úgy gondoltam, hogy próba után hazakísérem, majd a házuk előtt egy csókkal búcsúzom és megkérem, hogy legyen a barátnőm… Már egy nyálas szöveget is kiötlöttem útban a cég felé, de…- csuklott meg a hangom, ahogy eszembe jutottak a fájdalmasabbnál fájdalmasabb emlékek.

-De...?- sürgetett kicsit testvérem. Szinte már tűkön ült a végkifejletet várva, mint mikor a film legizgalmasabb részénél jön a reklám. Bárcsak az én életem is kicsit reklámmá változna! Semmi se történne, de mégis élném valahogy a mindennapjaimat.

-Kiderült, hogy rejteget előlem valamit…- szúrtam hosszan tekintetem a cipőm orrába.

-Mit?- szörnyült el az arca hirtelen, tehát a következő válaszom elég kiábrándító lehet számára.

-Nem tudom…- ráztam meg lesújtott fejem.-Csak hallottam, ahogy valami titokról beszél az énektanárjával, akivel tudod láttuk smárolni.

-HoSeok… szerintem kurvára megcsalt téged!- közölte a rosszhírnek szánt gondolatát.

-Én is gondoltam erre… de mondjuk nem csalt meg! Nem volt a barátnőm és most már sose lesz...- temettem az arcom térdemen támaszkodó tenyereimbe.

-Attól még egy jó nagy ribanc, hogy egyszerre két sráccal kavar…- konstatálta oldalra húzott szájjal.-És mi volt ez a „világgá megyek” dolog?- érdeklődött tovább, hogy teljessé váljon a történet számára.

-Hát keresett jó párszor telefonon, de sose vettem fel… És nem tudom… Új életet akar kezdeni nélkülem vagy nem tudom.

-Úgy tudtam, hogy nem engedhetem a közeledbe…- húzta egy cinikus mosolyra száját.

-Miről beszélsz?- kaptam rá a fejemet.

-Egyszer itt járt, téged keresett.- vonta meg közömbösen vállát. És ekkor rájöttem… Mért óvott ennyit, mért vette el a telefonom. De mégis honnan gondolta?

-Mi?- fürkésztem arcát értetlenül.

-Azt hittem valami excsajod, aki folyton zaklat, és csak megakartalak védeni tőle… Biztos idegesítő lehet egy ilyen kis kolonc, de nem jártam messze az igazságtól.- magyarázta téves eszmefuttatását, mintha ő lenne az én hősöm. Nem tudom eldönteni, hogy örüljek a jóindulatának vagy újabb vitát generáljak, hiszen, ha nem tart tőle távol talán most csupasz karjaim között pihenne a kényelmet és meleget adó ágyban. Talán már a barátnőmnek is hívhatnám… Végül ráhagytam. Attól nem jön vissza MinGi, ha elkezdek vele veszekedni ismét. Talán nekem is az ő tervéhez kéne folyamodnom? Új életet kéne kezdenem nekem is? Egy MinGi mentes életet? Menni fog! Ugye?...

*Fél év múlva*

Minden olyan fényes… Hol vagyok? Mért fehér minden? Mit keresek én itt? Szemeim ide-oda ingázva mérték fel a terepet a földről, de valahogy sehonnan se volt ismerős… Lassan feltápászkodva fordultam körül a hatalmas szobában. Minden bútor fehér színben vírított, az ablakból isteni fény áradt be, amit egy vadul lobogó függöny takart. Én a helyiséggel ellentétben talpig feketében voltam, rajtam kívül más nem is rítt ki…

-HoSeok!- visszhangzott percek után a nevem egy ismerősen csengő magas hangon. Hirtelen lefagytam, fogalmam se volt honnan jön az én tündérem negédesen simogató, lágy hangja.           -HoSeok!- ejtette ki nevemet ismét. Mire újra megfordultam ott állt… Egy fehér ruha simult testéhez, barna tincsei vadul lógtak arcába. Akárcsak egy angyal… Olyan gyönyörű volt. Egy apró mosoly kúszott az arcomra látványától, de ő nem somolygott… Aggódó íriszekkel bámult szemeimbe, a sírás küszöbén lehetett. Egyszer csak futni kezdett… de nem felém, hanem előlem. Hová megy? Mért menekül? Utána rohantam volna, de a lábaim nem mozdultak… Lenézve végtagjaimra nagy csodálkozásomra hideg lánc kötözte a földhöz őket. Rab lennék, hogy láncot aggatnak rám?

-MinGi!- nyújtottam után kezem, mikor már nyitotta a fényes szoba kopott ajtaját. Megállt egy pillanatra… elgondolkodott. Mintha egy vadállat lennék nézett ismét veszedelmes szemeimbe. De ez kis idő múltával mintha eltűnt volna arcáról. Felbátorodva (de még mindig gyáván) közelített filmbeillő léptekkel felém. Minden egyes lépésnél koppant a lábán lévő magassarkú a földhöz. Egyre szűnt a köztünk lévő távolság, majd egy karnyújtásnyira állt meg tőlem. Kezem még mindig tartottam felé, de nem fogta meg, csupán semmit mondóan bámult rám. Mi ez az egész? Csönd volt, senki se szólt a másikhoz. Csak bámultam gyönyörűen csillogó szemeibe várva, hogy tenyerét az enyémre tegye… de nem tette. Valaha magamnak fogom tudni még?

Csakúgy kipattantak álmosságtól dülledt szemeim, és máris kényelmes kis ágyamban találtam magam. Úgy nézhettem ki mint, aki rosszat álmodott… Nem volt rossz, sőt! Remek! Most rajta fog kattogni az agyam napokig… Sikerült kivernem a fejemből pár hónapra erre megint. Miért? Egy utolsót nyújtózkodás után erőtlenül kászálódtam ki a konyhába, hogy kezdetét vehessek napi rutinjaimnak. Hétfő van… ma délelőtt lesz órám. Pár hónapja visszavettek a céghez, mert megüresedett egy hely, így egyből három tanítványom is lett. Kicsit nehéz volt megszokni az emlékeket hordozó helyeket ismét, de már nem jelent gondot… eddig nem jelentett.

-Jó reggelt!- törölte ki az álmot szemeiből a helyiségbe érkező lakótársam.

-Jó reggelt!- vetettem rá egy pillantást miközben az édes almámat rágcsáltam.

-Semmi életkedvem…- ült le a pult melletti székre nyűgös arcát tenyereibe temetve.

-Nekem se sok.- jegyeztem meg két harapás között, majd magára hagyva Taet indultam meg a szobám felé, hogy kiválaszthassam a mai ruháimat. Egy fekete farmer és egy fehér, mintás póló mellett döntöttem, amiket magammal vittem a fürdőszobába. Most meglepően jól esett a forró zuhany, felfrissített. A nedves törölközőmmel a karomon libbentem ki a párás helyiségből.

-Végre…- mormogott valami ilyesmit Taehyung, miközben mellettem elhaladva lépett be a csempézett lakrészbe. Nem tartott sokáig, míg összepakoltam, szóval máris indulhattam a munkahelyemre. Az utcára kilépve a mosolygó napsugarak melege csapta meg az arcomat. Bizony, mindjárt itt a nyár! Várom már… Szeretem a meleget, a lenge ruhákat. Nem úgy mint a tél… a tél… Mint a milliónyi hópehely a talajt, a fájdalom is úgy lepte el az én szívem, ami szerencsére már teljesen felolvadt és újult erővel virul egy hatalmas mosoly kíséretében.  Az alaposan megpakolt hátizsákommal a hátamon baktattam Szöul fényárasztott utcáin egészen úticélomig. Szinte berobbantam az épület ajtaján, mintha valami drámai belépőt szerettem volna, de úgy láttam volt más jelenet, amit lehetett nézni. Az a Jungkook gyerek veszekedett valami csajjal, csak hátulról láttam, de biztos voltam benne, hogy új. A lány áll alá érő, mogyoróbarna haján csillogott a kintről beáradó ragyogó napsugarak fénye, rövidnadrágja éppen hogy takarta formás fenekét, felsőtestéhez egy vékony, szőrmés kapucnijú pulcsi simult. MinGi óta nem csillant fel a szemem így egy csajra sem… Biztos, hogy az arca is gyönyörű!

-Kihasználtál! Kurvára kihasználtál!- ordított rá a fiú, de kicsit sem rezzent meg ettől a bájos lány. Próbáltam nem feltűnni nekik, ezért az egyik közeli folyosó falához húzódva hallgattam tovább a perpatvart. Kihasználta? Szóval ennek a Jungkooknak sikerült elfelejtenie MinGit…

-Sajnálom… De megérthetnéd a helyzetem!- csattant fel a kiscsaj is túlságosan ismerősen csengő hangon. Pont olyan… mint… az… „övé”! Ennek a fiúnak csak ezek a kisegerek tetszenek? Talált magának egy új MinGit? Talán nekem is azt kéne… Őt sose engedném már el!

-Megérteni? Mi vagyok én? Egy érzelem mentes játék, akit úgy rángathatsz, ahogy akarod? Elegem van!- majd kipukkadt a dühtől a kis mitugrálsz.

-Menj a picsába…- motyogta, és mintha pár lépéssel arrébb ment volna. Onnan gondoltam, hogy csoszogott a tornacsukája a padlón.

-Egy cseppet se változtál…- jegyezte meg a fiú, majd egyedül hagyta a folyosó kellős közepén a lányt. Itt a lehetőség HoSeok! Csapj le rá… vigasztald!

-Szakítottatok?- léptem elő sötét rejtekhelyemről. Mondjuk egy cseppet sem volt meghatódva… Ledermedve állt ugyanúgy háttal nekem, nem mozdult, nem sírt.

-Menj innen! Sose együtt voltunk…- szorította ökölbe a kezeit, mint aki most jött a pszichiátertől. Szóval ő ilyen pszichopata lenne? Így is elég ideges… hagynom kéne tényleg?

-Csak gondoltam társaságra vágysz…- tettem pár lépést felé.

-Bárki társaságát elviselném a tiéden kívül!- köpködte a szavakat maga elé, de még mindig csak a hátát figyelhettem. Ja, mert nem is ismer, de ki nem állhat… Értem én. Ez tényleg beteg. De próbálkozni szabad.

-Most miért mondod ezt?- festettem magamra egy halovány mosolyt.

-HoSeok, menj innen!- nézett át válla felett, így rálátást nyerhettem végre arcára. Először nem tudtam, hogy honnan tudja a nevem, de a felismeréstől hirtelen kitágultak szemeim, az állam a földig esett, lélegzetvételeim meg szaporodtak, szívverésem itt-ott kihagyott. Sötétbarna íriszei már nem égtek a dühtől, világos rózsaszín rúzzsal kikent szája épphogy nyitva volt. Még rövid hajjal is olyan szép… talán még dögösebb is. Szóval… újra itt? Földbe gyökerezett lábbal ácsorogtam lefagyva alig pár méterre tőle, egyikőnk se szólalt, egyikőnk se tett egy lépést sem egymás felé. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy szerelmem ismét előttem áll. Ez a sors lenne? Akitől egy új esélyt kapok? És az az álom… jóslat lett volna?