Idióta! (23. fejezet)

"-Jungkook?- hunyorogtam rá még félálomban. Már csuktam is volna vissza álmos íriszeimet, de azok abban a minutumban kipattantak és a mellettem lévő helyre vándoroltak, ahol HoSeoknak már hűlt helye se volt. Mi a…?! Hol a búbánatban van? Csak nem… Remélem nem találkoztak!"

-Min éhes vagyok!- nyavalygott a már kisfiúnak tűnő srác. Akkor ezek szerint nem látta HoSeokot? Vagy…

-Ahj…- ültem fel az álmot törölgetve szemeimből.-Mit ennél?- hunyorogtam rá. Komoly olyan, mint egy gyerek!

-Pirítóst!- villantott rám egy éretlen, fiatalos mosolyt.

-Mennyi az idő?- néztem körbe az ágyneműmet keresve, de az égvilágon sehol se találtam.

-Fél tíz…- válaszolt közömbös hangnemmel.

-Na jó! Menjünk!- vetettem oldalra átmeneti takarómat. Mármint ki tudja… Lehet az eredeti már nem fog elő kerülni.

-Hurrá!- pattant fel az életerős fiú és szinte ugrándozva futott ki a konyhába. Én kicsit fáradtabban tettem meg ezt az utat… A tegnapihoz hasonlóan készítettük el reggelinket, hihetetlen jó kedvvel. HoSeoknak még csak nyoma se volt… Kész gyilkos lehetne! Le se bukna… Úgy néz ki nem is találkoztak…  

HoSeok szemszögéből:

Nincs is gyönyörűbb pillanat, mikor erőtlenül szétfeszített szemem a már mellettem alvó lányt pillantja meg először a reggel. Elmosolyodtató látvány. Kicsit puffadt az arca, de még így is gyönyörű! Még a félhomályban is beragyogja a szobát szépségével. Tényleg elég sötét van… Talán még a nap se kelt fel. Lehet, mennem kéne? Kár! Naphosszat nézném a békésen szundikáló MinGit. Még egy kis nyál is csordogált a szájából, rakoncátlan tincsei összekuszálódva lógtak arcába. Óvatosan, nehogy felébresszem, másztam ki az ágyból, és a radiátorhoz masíroztam. Szerencsémre már megszáradtak a ruháim, így gyorsan átöltve őket helyeztem el a bátyja ruháit az íróasztalnál ácsorgó székre. Talán ott nem lesz feltűnő… Hátha véletlen betalálna Jungkook. Kicsit gyanús lenne, ha csak valahova ledobnám… Szint úgy az ágyneművel, amit már a megunt várakozás után sajátítottam ki magamnak. Azt is gondosan összehajtva raktam le az ülőfelületre, majd halkan betoltam.

-Talán megvagyok...- suttogtam magam elé utoljára körül tekintve a szobán, és felkapva a telefonom osontam ki az ajtón. Remélem az a Jungkook gyerek még nem kelt fel! Várjunk csak? Hol érdekel engem az a srác? Ha lebukom így jártam… Nem is értem mért rejtegetett előle MinGi. Együtt van Jungkookkal vagy mi? Hát nem! Nemtörődve rántottam meg vállam, majd tök normálisan, totális nyugodtságban akasztottam le a nehéz télikabátomat a fémfogasról. A táskám is a vállamra dobtam már, mikor egy futó gondolattól megdermedt testtel meredtem az ajtóra. Na és, hogy zárok be? Kulcsot nem vihetek el… Nincs valahol… egy pótkulcs? Talán a lábtörlő alatt? Nem ilyen filmes elvetemült ötlet senkinek se jut az eszébe! És csodák csodájára ott lapult a poros lábtörlő alatt egy kopott kulcs. Idióták… Felkapva a hideg föld hűtötte kulcsot már el is húztam a csíkot a bonyodalmak házából. Kalandos este volt a tegnapi mondhatom! Az utcák még mindig elég járhatatlanoknak néznek ki és a hóvihar se hagyott alább… Körülbelül, mintha Szibériába csöppentem volna! Vacogó fogakkal és zsebre dugott kézzel indultam meg meleget adó otthonom irányába a bokáig érő hóban. Minden jóért meg kell szenvedni! Már alig várom, hogy ledobjam magamról átázott cipőm, bebújjak a jó kényelmes kis ágyikómba, és szundizzak délutánig!

Jungkook szemszögéből:

-Hello!- csukta be maga mögött az ajtót a már megszokott óvatosságával kedvenc tanítványom.

-Szia!- ugrottam is oda hozzá, mihelyst fülembe csengett az ismerős hang, majd szorosan magamhoz fontam az alacsony termetű lányt, akinek haja és kabátja tele volt hópelyhekkel.-Pakolj le!- araszoltam vissza helyemre. A szokásos helyre felakasztva cuccait lépett oda hozzám, majd kiszáradt, vöröslő kezében szorongatott telefonját az asztalra csúsztatta.

-Elmegyek még előbb a mosdóba.- indult is el az ajtó fele, de már kilépett a helyiségből mire válaszolhattam volna. Tovább rendezgettem a papírjaimat, de valami zavaró villogás megzavart. Tekintetem értetlenül vándorolt a feltűnő fényt árasztó kütyüre. Mért villog Min telefonjának a homegombja? Egyik szemöldököm felhúzva oldottam fel a készüléket, hogy megtudhassam az idegesítő fényforrás okát. SMS? Kitől? Gyorsan kattintottam is az apró levél ikonra, és vártam, hogy betöltse a rejtélyes üzenetet. Lehet szemétség, de nem túlságosan izgat! Min a legjobb barátom… Nincsenek titkaink! Ezt rögtön meg is cáfolta az üzi tartalma, amitől az állam a földig esett és onnan még időm se volt visszakaparászni.

„Szia baby! Remek volt az este ;) A kölcsönruhák meg az ágynemű a széken, a pótkulcs nálam. Találkozunk próbán :*”

Este? Tehát, ezért viselkedett ilyen furán Min? Ezt kiírta neki? HOSEOK?! Mi? Lefeküdtek? HoSeokkal? Remélem nem! Nem értelek Kim MinGi! Most már tényleg nem… Én meg naivan hittem abban, hogy még van esélyem…

-Mit csinálsz te a telefonommal?- csapta be érdekes módon a hirtelen megjelenő lány a terem ajtaját.

-SMSed érkezett…- nyújtottam át a készülékét még mindig padlóérintő állal.

-Mi?! Te elolvastad az üzeneteimet?-förmedt rám.-Kitől jött?- tapasztotta tekintetét a kijelzőre, és olvasni kezdte a rettentő érdekes SMSt. Pár másodperc után hozzám hasonlóan döbbent le a sorokat olvasva.-Kook, megmagyarázom!- kúsztak fel fokozatosan szemei alakomon sebet égetve arcomba sajnálkozó tekintetével.

-Nem kell…- próbáltam erős maradni, de talán nem kellett volna akkorát nyelni. Zavartan, összegabalyodott gondolatokkal kerültem meg a lányt, majd kissé ingerülten nyomtam le a kilincset, hogy utat nyithassak magamnak a folyosóra. MinGi mindenhova követett,a hová mentem. Nem néztem hátra… csak hallottam sebes lépteit a hátam mögül. Minél gyorsabban ment annál gyorsabban szedtem a lábaimat én is. Végül valami stylist szobába keveredtem, ahol be kellett látnom, hogy nincs tovább út. Mondjuk kicsit eltévedtem… De ezt nem akartam kimutatni. Csak céltudatosan lépdeltem a fallal szemben lévő díványhoz, majd higgadtan helyet foglaltam, így még a szemébe se kellett néznem. Már csak akkor tűnt fel a szemem sarkában, mikor ő is leült mellém.

-Kook…- szólított meg halkan, a megbánás szinte érződött a hangjában.-Sajnálom…

-Mit?- kérdeztem vissza még mindig úgy tettetve, hogy nem fáj a dolog. Öcsém, a színészkedés nem az én szakmám…

-Sajnálom, hogy titkolóztam előtted és…- kezdett bel nagy lendülettel, de ez a végére lelankadt.

-Nem kell bocsánatot kérned… Nincs közöm a magánéletedhez!- ráztam meg a fejem többször is. Legszívesebben most összezúznék, felgyújtanék valamit… Leírhatatlan a dühöm, de nem kéne dühösnek lennem… Tényleg nincs jogom, ahhoz, hogy beletúrjak az életébe.

-De van… Legjobb barátok vagyunk!

-Lefeküdtetek?- tértem rá a számomra legfontosabb kérdésre. Immár csillogó tekintetét mélyen a padlóba mélyesztette, nem felelt.-Lefeküdtetek?- emeltem fel kissé hangom, és fejem könnyező alakja felé fordítottam. Nekem is küzdenem kellett, hogy a csalódás sós cseppjei ne törjenek elő börtönszerű szemeimből. Válaszul csak egyet bólintott, majd kezeivel nedves arcát fedte el. Tette lyukat ütött szívembe, alsó ajkamra ráharaptam, még jobban kellett küzdenem a fájdalom ellen.-Nem ismerek rád Kim MinGi…- motyogtam magam elé. Ettől csak még jobban előtört belőle a sírás.

-Bocsájts meg!- borult a nyakamba ott folytatva a zokogást. Meg sem lepődve csúsztattam hátára kezemet, nem válaszoltam semmit… Pedig tényleg nincs miért sajnálkoznia… Én voltam a hülye és nem avatkozhatok bele a magánéletébe… Nincs közöm, ahhoz, hogy kivel fekszik le… De a seb még friss volt, még ha akartam is volna szólni, se tudtam volna. Csak szenvedve meredtem magam elé államat a lány fejére támasztva. Egy két könny is lecsordult az arcomon, de azt ő nem láthatta, mert éppen a pólómat kente össze elfolyt sminkjével. „Sajnálom… én vagyok a hibás!”- nyögtem magamnak, pedig hangosan kellett volna mondanom a megváltásra képes szavakat. Hosszan pislogtam minden alkalommal, szívem egyik oldalát a düh csócsálta, másik oldalán a kín rágódott. Érzem, nem sokára összeérnek! Idióta!

  

HoSeok szemszögéből:

Vak ötletből jött gondolat során úgy döntöttem ma korábban megyek be a céghez és kicsit körülnézek… Rég voltam már a kis „rejtekhelyeimen”, megnézném őket, mi változott. Füligérő mosollyal baktattam a labirintusszerű folyosókon felfedezve a régi ismerős helyeket. Pár perc bolyongás után egy ismerős hangra lettem figyelmes az egyik stylist szoba felől. Halkan odalopózva dugtam be a fejem a helyiség nyitott ajtaján. Min és Jungkook ült a kanapén nekem háttal és beszélgettek…

-HoSeok tudja?- tette fel a meglepő kérdést a fiú. Összeráncolt szemöldökkel osontam közelebb, hogy minden apró hangot halljak. Szám belülről végig nyaltam és türelmetlenül vártam, hogy a lány feleljen. Miről tudok/nem tudok én?

-Nem tudom… Nem hiszem…- válaszolt egyszerűen kissé rekedtes hangon.

-Elfogod neki mondani?- faggatta tovább Jungkook.

-Valamikor biztos… vagy csak rájön.- rántotta meg a vállát.

-Szerintem el kéne mondanod neki! Ez azért jelentős dolog…

-Akár most is beavathatsz!- zavartam meg a beszélgetésüket. Mind a kettő ijedten kapta hátra tekintetét. Míg a Min kisírt szemeiből ijedtség sugározódott, a srác lenézően mért végig párszor.

-Megmagyarázom…- nyögte be halkan.

-Hányszor hallottam már én ezt…- ráztam meg a fejem, majd csapongva hagytam el a szobát. Min rögtön utánam futott felugorva a kanapéról. Ilyenkor mire gondoljak? A legrosszabbra? Vagy esetleg egy kis semmiségre? A sírba visz ez a lány…

-HoSeok! Állj!- kiáltott utánam a nem sokkal mögöttem loholó lány.

-Hány titkot rejtegetsz előlem?- álltam meg hirtelen, idegesen szembefordulva vele hagytam abba a „menekülést”.

-Nem tudom…- halkult el, szinte már alig lehetett hallani a hangját.

-Elmondanád mi ez a hű de nagy dolog, amiről nem tudhatok?- ocsúdtam fel rá próbálva kordában tartani dühömet. Mit ne mondjak… nem sikerült.

-Öhm…- dobta el tekintetét oldalra és csak várt és várt. Szóval még most se akarja elmondani?!

-És én még a próbán akartam megkérni, hogy legyél a barátnőm…- köptem magam elé a szavakat, mire meglepetten vezette vissza könnyes szemeit komoly arcomra. Megrázva fejem hagytam faképnél a ledermedt lányt. Bár már háttal voltam neki, de tekintete égette a bőröm a folyosó végéig, ahol már tényleg eltűntem látóköréből. Nem jött utánam… Hogy bízhattam meg benne vakon? Azt hittem ez a lány olyan, mint a tenyerem, azt hittem köztünk tényleg igazi volt… Mikor tegnap vagy akármikor a szemébe néztem, csak őszinteséget láttam. Most meg sötét ködszerű homály fedi a korábban bizalomtól ragyogó gyöngypárt. Idióta!