Van pár ötletem! (20. fejezet)

"-Kérlek ne ordibálj velem!- törtek elő belőle még jobban könnyei. Igaza van! Most nem kiabálnom kéne vele. Meglágyult szívem vezetésével léptem mellé, majd szorsan magamhoz szorítottam. Még jobban zokogott mellkasomon.-Találsz mást!- húztam végig tenyerem a hátán. Szegény lány… Mondjuk, magának köszönheti! Biztos nagyon össze van zavarodva… Ezek után nem is csodálom!"

HoSeok szemszögéből:

*Egy hónap múlva*

-Hello…- toppant be dideregve a nyakig bebugyolált lány. A kinti hideg arcát kicsípte kis pírt adva neki. Remegő fogai csak úgy kopogtak ellilult szája takarásában. Hát december közepe van… Szerintem még ilyen hideg tél nem volt Szöulban. Már jó pár hete nem is kell a bokavédőjét se hordania. Most minden jó köztünk! Elvileg Jungkook is bocsánatot kért a viselkedéséért, békén is hagyja és Jimin csapata is nem rég debütált, sok a dolguk mostanában. A voltbarátját is már nagyjából elfelejtette, szóval ez azt jelenti, hogy szabad a pálya HoSeok! Igen, lehet az elmúlt hónapban jobban összemelegedtünk… Mondjuk néha, mintha menekülni próbálna előlem, de az érzéseit senki se tudja elnyomni teljes mértékben. Azóta már jó pár csók elcsattant persze az én unszolásomra (nem ellenkezett soha), de még nem sikerült ágyba vinnem… Lehetetlen meghódítani ezt a lányt? Reménytelen?

-Szia!- köszöntem vissza jó hosszú elmélkedés után. Az a vacak hifi egyre szarabb és szarabb lett… Komolyan legközelebb behozok egy hangszórót és a telefonomról fogom nyomatni a zenéket! Ilyen haszontalan kütyüt még nem láttam.-Na kezdjü…- csaptam össze a tenyerem, de a mondatom nem tudtam befejezni, ugyanis mindkettőnk fülét az ajtó hangos nyikorgása csapta meg. Az elviselhetetlen morajt árasztó felület mögül unokatestvérem dugta be a fejét.

-Halihó!- ugrott be, mihelyst felmérte a területet.

-Nam! Mi járatban?- léptem közelebb, hogy lepacsizhassak vele. MinGi eközben olyan fájdalmasan bámult minket, hogy azt hittem elsírom magam.

-Hát egy rosszhírt hoztam… Mondjuk nézőpont kérdése. Szóval kinek mi…- kezdett bele szokásosan mondanivalóját felesleges rizsával megtoldva.

-Mondd már!- sürgettem kicsit.

-Hát… az van, hogy találtunk egy új tánctanárt a helyedre… és csak jöttem megköszönni az eddigi munkád!- mosolygott biztatóan, bár számomra ez egy cseppet se megnyugtató…

-MI?!- szaladt ki egy keserves hang a lány torkából.

-Még ezt az órát megtarthatod, ha szeretnéd…- tette hozzá már kissé visszafogottabb hangon. Nem, mintha NamJoon az a kiabálós típus lenne, de most szinte suttogott.

-Oppa, nem lehetne megoldani, hogy HoSeok maradjon a tanárom?- vetette be a jól bevált módszert, a kiskutya szemeket.

-Hát… már alkalmaztuk a srácot, és elég sok csapat debütált most megüresedtek a helyek.-húzta szája szélét oldalra szemeivel körbe-körbe ingázva.

-Kérlek!- próbálkozott még az előzőnél is jobban. Én meg csöndben álltam hozzá sem szólva a témához… Ugye tudják, hogy rólam van szó? Az én döntésem nem is számít.

-Ha HoSeok is beleegyezik…- szakította félbe egyszerűen gondolataimat.

-Naná!- kaptam rá fejem és habozás nélkül válaszoltam. Na, most ez elég nevetségesen jött ki…

-Meglátom mit tehetek.- kacsintott ránk egy széles vigyorral karöltve, majd elhagyta a helyiséget.

-Azért segíthettél volna kicsit…- vetett felém rögtön egy felháborodott tekintetet.

-Ugyan miben?- kerekedtek ki szemeim egy halvány mosoly kíséretében.

-Ketten talán könnyebben meggyőztük volna…- nyavalygott tovább.

-Én segíteni ebben? Hidd el, ezzel a pofival mindnet elérsz, amit csak akarsz.- csíptem rá az arcára, majd óvatosan megrángattam, amit csak egy grimasszal tűrt.

-Egy próbát, azért megért volna…- tette karba kezeit.

-Na kezdjünk!- ballagtam a hifihez. Sok bénázás után legalább elbírtam indítani. Na végre!

Jungkook szemszögéből:

-Szia…- csukta be maga után óvatosan az ajtót a barna hajú törpike.

-Szia!- ugrottam is oda egy ölelés erejéig.

-Na, mi ez a csapongó jókedv?- említette meg kitörő lelkesedésem, gondolom a fülig érő vigyoromból állapította meg.

-Nem tudom…- rántottam meg a vállam.-Csak jó napom van.

-Akkor jó…- szorított magára ő is egy félénk mosolyt.

-Na, fogd ezt a mikrofont…- nyomtam a kezébe a már pár perce szorongatott tárgyat.

-Mért?- vizsgálta meg, majd értetlen tekintetét rám szegezte.

-Ma kipróbálod milyen mikrofonba énekelni!- biztattam somolyogva.

-Aha…- felelt egyhangúan.

-Mi a baj? Nem elég izgi?

-Hurrá! Ez a világ legjobb dolga!- kezdett el ugrálni ironikusan. Csak nevetve figyeltem.

-Mondjuk a te hangod mikrofon nélkül is gyönyörű!- bókoltam neki egy széles vigyorral a képemen. Tetszését egy hatalmas mosollyal fejezte ki, majd apró nyelvnyújtással rám kacsintott.

Olyan szép így! Ahj, Jungkook már megint hol jár az eszed? Hátam mögött összekulcsolva a kezem húztam meg kicsit a karomon feszülő befőttes gumit, majd elengedtem bőröm fájdalmára. Hülyeségnek tűnhet, de annál inkább hatásosabb ez a módszer. Akárhányszor Minre gondolok úgy, csak megrántom a már karkötőnek titulálható gumit. Olyan hamar eltelt ez az óra is… Kiénekelte magából szívét-lelkét elkápráztatva fülem és szemem egyaránt. Rettentő tehetséges ez a lány!

-Hát te?- pillantottuk meg szinte egyszerre HoSeokot a terem mellett.

-Hazakísérlek.- nyomta zsebébe telefonját, mihelyst meghallotta a lány vékony hangját.

-Te tényleg megvártál?- dülledtek ki Min szemei, az állát majdnem, hogy a földről kaparászta. Mivan? Ez ilyen meglepő ettől a sráctól?

-Volt még egy kis dolgom…- vonta meg vállát finoman.

-Mi?- érdeklődött tovább a lány.

-Oh, az égvilágon semmi csak nem akartam hülyének tűnni.- nevetett fel.

-Mert így még kevésbé tűnsz annak.- kacagott már a lány is.

-Na mindegy… Megyünk?- nyújtotta felé karját, mint valami úriember. Ne már! Én akartam hazakísérni Mint…

-Persze… Szia!- ugrott a nyakamba lábujjhegyen állva. Meg se szólalva szorítottam magamhoz, mintha az utolsó ölelésünk lenne. Haja mézédes illatát magamba szippantva majdnem elsírtam magam. Hogy min? Nem tudom… Talán, mert ezt az illatot nem szagolhatom gyakrabban, mert nem ízlelhetem kedvemre gyönyörű telt ajkait… talán, mert nem lehet az enyém. Ha előre tudtam volna ezt és megtudtam volna akadályozni, hogy megismerkedjünk őszintén nem tudtam volna mit csinálni! Most nem ölelhetném magamhoz, nem érezhetném lágy bőre puha tapintását, nem szívhatnám magamba haja negédes illatát. Ugyanakkor most nem lennék a sírás szélén… nem fájna miatta ennyire a szívem és még ez a hülye befőttes gumi se szorítaná a csuklóm. Ragyogó szemei megbabonáznak, lágy barna haja ámulatba ejt… Bonyolult az élet, de Minért bármikor küzdenék… csak felesleges. Lehetetlen meghódítani ezt a lányt? Reménytelen?

-Indulunk?- nézett az órájára türelmetlenül a lány háta mögött ácsorgó fiú. Szerintem már Min is kicsit csodálta ezt a hosszú ölelést… Upsz, kicsit elkalandoztam érzelmeim végtelen tengerén. Rögtön el is engedtem lányt, had menjen útjára. Egy pillanatra találkozott zavarodott tekintetünk, majd HoSeokba karolva indultak Szöül patyolatfehérbe borult utcáinak. Szememmel én is végig kísértem őt egészen végig, míg ki nem értek az épületből és el nem tűnt a jégvirágos üvegajtó mögött. Kis dühöt érezve kezdtem el „játszadozni” a karomon lévő gumival nagyokat csattanva bőröm felszínén. Sose éreztem így még egy lány iránt se… De mért pont ő ez a különleges ember számomra?

MinGi szemszögéből:

Hatalmas hóvihar fogadott minket rögtön az épületből kilépve. A táj még fehérebb ruhát öltött, szinte vakító volt. A milliónyi hópihe egymással körtáncot járva hullottak a földre, mindenhova. Ki se lehetett látni a fehér kis kristályos szemektől. A szél kemény csípő fuvallata hirtelen csapta meg az arcom kis pírt varázsolva rá. A hidegbe egyből belerezzentem, alsó ajkamra ráharaptam. Hajamat féltve gyömöszöltem bele a csuklyámba, amibe már kismennyiségben, de gyülekeztek a hideg hópelyhek. Még párszor körbetekintgettem a Szibériába illő tájon, de egy kéz rántott el figyelőpontomról.

-Siessünk!- szinte rángatott le a csúszós lépcsőn HoSeok. Először majdnem legurultam, de köszi, azért a testi épségem egyáltalán nem fontos… Tenyerem nem eresztve indult sietős léptekkel a végtelennek tűnő utcáknak. Én szinte fel sem néztem, csak engedtem, hogy kezemet szorítva húzzon maga után, mivel én ki se láttam a nagy hóesésben és szívesebben figyeltem a friss talajban keletkező lábnyomainkat. Párszor felemeltem a fejem, hogy pontosabb képet kapjak hollétünkről, de akkor is majdhogynem belepte arcomat a hó, amit az erős szél lökött a képembe. Szinte örökkévalóságnak tűnt, de a fiú, mint egy útmutató melegséget nyújtott ittléte és egyre erősödő szorítása. Nem is tudom, hogy a széltől vagy a kézfogásától ilyen vörös a fejem. Talán a kettő keveréke… Fogalmam sincs miért, de még párszor mosolyt is csalt arcomra. Már többször is megcsókolt és ehhez képest ez semmiség. Lehet egy egyszerű, baráti kézfogás semminek se tűnhet, de ez más! Egyszer se pillantott vissza rám, de éreztem a tüzet… és fogalmam sincs, mért hadoválok ilyesmiről… Ilyenről szó sincs! Csak barátok vagyunk… akik párszor csókolóztak, de ez megesik… Nem? Határozott lépésekkel irányított utamon, mint valami lámpás, ami megvilágítja utam.-Itt vagyunk!- rántott vissza, mert én észre se véve, hogy megállt mentem tovább. Körülvizsgálva a helyszínt észleltem fel arra, hogy végre a lakásunk előtt vagyunk. Végre mikor észhez tértem, már rohantam is, hogy beüssem a kapukódot, majd HoSeok kinyitotta az ajtót és engem előreengedve léptünk be. A lépcsőházban álló meleg hatására éreztem meg igazán, hogy mennyire eláztam. Kint még csak a hidegnek tudtam be, de itt egyből rám tapadt az összes nedves ruhadarabom. Na, akkor gyors öltözés fent! Végre már jó a lift szóval gyorsabban felértünk a szokásosnál, aztán még egy óra, míg előhalásztam a kulcsom. Miután beléptünk a lakásba, ledobva a táskám és a kabátom rohantam a szobámba átöltözni. Komótosan vizslattam végig az összes göncöm, mire eldöntöttem mit veszek fel. Még annál is lassabban vetkőztem le és vettem át a száraz cuccomat. Majd a hajam vége megszárad! Majdhogynem fütyörészve sétáltam ki a nappaliba, de az ottani látvány megbotránkoztatott volna mindenkit.

-Mi a fasz!- kiáltottam fel megpillantva az egy szál alsónadrágban üldögélő fiút, aki éppen a kanapén heverészve figyelte a Tvt.

-Mi van?- kapta rám értetlenül fejét.

-Hol az istenbe vannak a ruháid?- kérdeztem remegő ajkakkal. Alig bírtam még ezt a pár szót is kinyögni.

-A radiátoron száradnak.- mutatott az említett ruhadarabok felé.-Csak nem gondolod, hogy vizes göncökbe fogok itt üldögélni egész este.

-Egész este? Eredetileg úgy volt, hogy csak hazakísérsz… Öltözz és menj! Jin mindjárt hazaér.- vettem vissza a hangerőből az utolsó két mondatnál.

-Azt kétlem…- cáfolt rám egy gúnyos mosollyal az arcán.-Az utak lezárva, a járdák járhatatlanok… Kizárt, hogy ilyen hóban hazajusson! Ilyen hóvihar még talán nem volt Szöulban… Mi még pont időben értünk.- szegezte a tekintetét a képernyőre. És tényleg ezt tudósították a hírádóban is. Azért még nem volt olyan vészes, mikor jöttünk… Ennyit elidőztem volna az átöltözéssel.

-Mi?!- háborodtam fel ismét. Előkapva a zsebemből a telefonom tárcsáztam is Jin számát, hogy megtudjam, hogy biztonságban van-e. Hamar fel is vette és megnyugtatott, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, egy munkatársánál tölti az éjszakát és holnap jön, amint tud.

-Akkor kettesben maradtunk?- húzta egy kaján mosolyra a száját a mindvégig hallgatózó fiú.

-És te, hogy jutsz haza?

-Haza? Hát ma biztos, hogy nem…- dülledtek ki szemei kérdésemre.

-De nem akarom, hogy reggel itt találjon a bátyám…- nyávogtam helyet foglalva a kanapén.

-Majd reggel korán elmegyek… Amúgy meg mi van abban, ha meglát?- rántotta meg a vállát.

-Hát…- gondolkodtam el, mert nem akartam elmondani a teljes igazat.

-Na látod!- bólintott egy széles vigyorral megtoldva.

-Jó…- adtam be a derekam, mert rájöttem, hogy nincs jobb választásom.-És mit csináljunk?- tükröződött az unottság a kérdésemben.

-Van pár ötletem!- ravaszodott el mosolya, majd ujjával csücsörítő szája felé mutogatott. Mért tudtam, hogy ez lesz?