"-Én is téged!- hervadt le a vigyor a képemről.-Szia…- nyögtem be éppen időben. A készüléket magam mellé dobva temettem arcomat a kezembe és csak bőgtem. Kisírtam magamból minden dühöt és fájdalmat. Talán még álomba is szenderültem közben."
*Csütörtök
délután*
-Annyeong…-
súgtam valami ehhez hasonló szót, amint beértem a terembe, inkább csak
tátogtam, mivel alig jött ki hang a torkomon és még a becsukódó ajtó nyikorgása
is tompította a hangerőt.
-Szia Minie
egér!- ugrott elém Jungkook csak úgy csapongó jókedvével. Hatalmas vigyorral a képén ölelt magához, majd kiszorította belőlem a lelket is.
-Mondtam
már, hogy ne hívj így!- toltam is el magamtól egy felháborodott grimasszal
fejezve ki nemtetszésemet.
-Jaj, tee!- kócolta
össze a már amúgy is szél kuszálta hajam. Olyan furcsa mostanság Kook… Mióta…
majdnem megdöntött. Annyira szomorú vagyok, amiért így tönkre ment a
barátságunk… Mármint, hogy ő többet érez, mint barátság.
-Kezdhetnénk?-
vetettem rá szokásos, unott tekintetemet. Szemei csillogtak, úgy ahogy még
soha, vigyora már letörölhetetlennek látszott. Kezeimet karba téve vártam, hogy
végre elálljon az utamból a már egy ideje meg nem szólaló fiú. Durván
ráharapott alsó ajkára, tekintete elvadult. Ezt tudom mit jelent, ismerem
Jungkookot! Most valami perverzség jár a fejében… Jesszusom Kook milyen mocskos
dologra gondolsz? Várjunk csak… MICSODA!? Remélem nem azon gondolkodik, hogy
hogy teperjen le, mert nincs ínyemre egy énekteremben csinálni… Mondjuk vele
amúgy sincs.-Hahó!- esett ki a számon egy félénk hang, ami talán még meg is
csuklott. Túlzás lenne azt mondani, hogy félek tőle, de azért egy jó fejjel
magasabb nálam és ő a fiú szóval simán megtudna erőszakolni minden akaratom
ellenére. Vissza is térítettem a földre, amit egy zavart fejrázással mutatott
ki.
-Jaj,
bocsi!- állt arrébb, hogy beljebb kerülhessek. Egy sóhajtással és egy
szemforgatással lépdeltem az apró komódszerűség felé, amiben valószínűleg
iratokat, dalszövegeket tárolnak. Mindig erre a kis szekrényre szoktam
akasztani a szütyőm. Olyan aranyos! Régi stílusú, sötétbarna fabútor, fiókjain
helyes fémfogantyúkkal. Nem különösebben fordítok rá figyelmet, általában csak
neki vágom a táskám, aztán kezdjük is az órát, de most különösen mosolyt
fakasztó látvány volt az aprócska kredenc. Retikülöm leakasztva a vállamról
emeltem a pántjánál fogva a sarkára és egy mozdulattal eresztettem rá, majd,
miután elengedtem lágyan végig simítottam a kissé érdes, ám fényes
felületen.-Öhm…- figyelte lassú cselekedeteimet zavart tekintettel. Ijedten
kaptam rá szemeimet. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem egyedül vagyok…
Nyilván most komplett idiótának néz, amiért itt simogatok egy szekrényt.
Mondjuk így kimondva tényleg hülyén hangzik… Még mindig őt bámultam. Mintha a
saját hangom hallanám a fejemben és mikor beszél, kizárom a külvilágot nem
tudok másra koncentrálni… Most is látom, hogy mozog a szája, de itt dumálok és
semmit sem hallok csak azt a belső motyogást. Mintha néma lenne. Totál, mint a
filmekben! Valamit nagyon magyaráz… De minél többet beszél, annál inkább harsognak
a gondolataim, már-már azt érzem, hogy fülembe egy kellemetlen, magas hangon
sípol, de csakhamar alább is hagy.-Kérlek mondj valamit!- döntötte oldalra
fejét, szemeit aggodalmasan összeszorítva. Ajaj… Valamiről nagyon lemaradtam.
-Huh? Bocsi
elbambultam…- léptem el a bútortól végre.
-Áh… nem
érdekes.- rázta meg lehajtott fejét. Mégiscsak lefagyott az a vigyor! De vajon
mit mondott? Pedig, mintha tényleg a számba akarta volna rágni, de nem érdekes?
Jogosan bűzlik itt valami vagy tényleg nem fontos? Egek, és már megint tátog,
de férfias hangját elnyomja a visszatérő zúgás, ami ezúttal még magasabban
cseng… Szinte már toporzékol, de akárhogyan próbálom késztetni az agyam, hogy
rá figyeljen, egyszerűen lehetetlen. Most már biztos utál, hogy másodszorra
mondja el mondandóját, amit akármennyire tagad, látszik, hogy lényeges dologról
van szó és nem bírok rá figyelni. A búgás egyre csak erősödik, hangom a
fejemben már kiabál, Jungkook egyre idegesebb és én annál inkább zavart. Végül
az ajtó hangos csapódása mulasztotta el az összes zajt és ráébresztett, hogy
már csak egyedül álldogálok a teremben. Mért ment el? Dühös rám? Esetleg csak
elugrott valamiért, mindjárt jön vissza? Utána menjek, megvárjam? Mennyi kérdés
egyszerre… DE ATTÓL MÉG MIT CSINÁLJAK? Talán ki kéne nézni a folyosóra…
Határozatlanul emeltem remegő lábaimat sorra egymás után, míg nem elértem az
ajtót. Majd felemészt a bűntudat… Tényleg annyira sajnálom… A kilincset már
picit céltudatosabban nyomtam le, de még mindig az a szép nyugodt tempót tartottam.
Éppen hogy csak kidugtam a fejem, hogy körbekémlelhessem a terepet, csakhamar
rá is akadtam a falhoz simulva földön ülő kapucnis tanáromra. Könyökét a
térdeire támasztva nyomkodta a telefonját. Minden érintése majdnem átdöfte a
telefont. Látszott az indulat, az ideg csak úgy ide-oda baszta. Szerintem észre
se vette szellemként közeledő alakom, csak babrált a készülékével. Valamiféle
játékot játszhatott, de majd kiesett a kezéből ahányszor kattintott. A falhoz
tapadva csúsztam le én is mellé, de csak hosszasan meredtem magam elé. Még
ügyet se vetett rám, direkt rám se nézett. Ne csináld ezt velem!
-Mért ülsz
itt kint?- törtem meg hosszas percek után a kínos csöndet.
-Talán
tudnád, ha figyeltél volna rám…- mormogta le se véve tekintetét arról az ócska
kütyüről. Kicsit idegesítő, hogy játszik, miközben beszélek hozzá, de én is
hasonlót műveltem vele.
-Sajnálom…-
súgtam vissza. Szemembe talán pár könny is szökött. A bűntudat maró cseppjei
sűrű fátyolt képeztek íriszeim fedtére, vastagon burkolva azt, hogy még
véletlenül se lássak a lámpa vakító, sárgás fényén kívül semmit. Minden nedves
homályba borult hirtelen. Már majdnem odakaptam kezem, hogy letörölhessem az
első csorduló cseppeket, de frontálisan ütközött egy másik karral. És persze
mindig az erősebb, a gyorsabb nyer, ezért csak az én végtagom esett vissza, de
nem is foglalkoztam ezzel különösebben inkább a kar tulajdonosára tapasztottam
szemeimet. Lágyan font magához, egyet végig simítva hajamon. Mért ölel meg? Azt
hittem haragszik rám…
-Kérlek ne
sírj! Bármit csak ne sírj!- szorított minden szavánál egyre jobban. Hiába a
könnyeim csak még jobban előtörtek. Legszívesebben elmondanám, mennyire is
sajnálom, hogy ő az egyik egyetlen nekem és, hogy mennyire bánt, hogy tönkre
ment köztünk minden… hogy a barátságunk oda… De a fojtogató cseppek
megakadályoztak ebben. Meg két szipogás között se bírtam benyögni semmit.-Na…
Tudod, hogy nem bírlak így látni!- tolt el magától az alkaromnál fogva, végig a
szemembe nézve.
-Elmondanád
még egyszer, amit bent?- motyogtam, miután kicsit megnyugodtam. Tényleg érdekel
és röstellem is, amiért nem tudtam figyelni rá, de szinte tehetetlen voltam…
Jungkook is felsóhajtott kérdésemre, de nem is időzött sokat a válasszal. Ám
nem szavakkal felelt… Szinte fel sem eszmélhettem, de ő már párnáimat
kényeztette ajkaival. Mit ne mondjak váratlanul ért, de nem toltam el magamtól.
Magam se tudom miért, de úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Nem is sokáig
tartotta rabul ajkaimat, de minden másodpercben, meggondoltam, hogy félbe
szakítsam-e. Nem akarom, hogy még jobban belém szeressen… Apró mosolyt villantott
rám az első összepillantásunknál, de én rögtön elkaptam róla tekintetem. Már
nem sírtam, nem nevettem. Összezavarodottan meredtem magam elé mélyen
elgondolkozva kettőnkről. Úgy érzem elvesztettem az egyik legjobb barátom… Ő
nem az a srác, akit megismertem! Jobb lenne, ha hagynánk ezeket a drámai pillanatokat
és teljes mértékben csak munkatársak lennénk?
-Min…-
kezdett bele mondandójába, immár komoly, mégis érzelmes hangvétellel.-Nem telt
el úgy nap, hogy nem gondoltam volna arra, mi lenne ha… Ha engem szeretnél… Mi
lenne, ha számodra csak én lennék a világon… Ez elég lehetetlennek tűnik és
szinte kizárt, hogy valaha is bejöjjek neked, de tudd, hogy bennem mindig ott
lesz a remény és sose fogok lemondani kettőnkről! Akárhogy is próbálom, nem
megy… Végérvényesen beléd szerettem!- vándoroltak át szemei a padlóra fokozatosan.-És
tudom, hogy a szíved már másé, de, azért megkérdezem. Inkább most essek pofára…-
emelte fel fejét ismét még kicsit nedves íriszeim irányába.-Lennél a barátnőm?-
csillant meg valami szemében. Könnyek? Vagy csak a lámpa fénye? Várjunk csak…
Azt kérdezte tényleg? Jól hallottam? Annyira tudtam, hogy lekellett volna
állítanom csók közben. El kellett volna mondanom előbb, hogy köztünk nem lesz
sose semmi. Azt hittem ez más lesz… Hittem az örökkében, hogy fiú és lány
között lehet csak barátság. Azt gondoltam van, aki megért és támogat[E1] [E2] szerelem nélkül. Tévedtem… Soha se
lesz hozzáfogható! És elvesztettem… Kook már egyre türelmetlenebb, szemembe már
párszor majdnem összegyűlt ismét a könnyek halmaza, de csak némán ülünk a fal
mellett egymás szemébe bámulva. Belőle tükröződik egy apró aggodalom, „Mi van,
ha nemet mond?”: ilyesmi mondatokat ismételgethet magában. De választ helyettem
senki se adhat… Haladékot, gondolkozási időt nem kérhetek, vagy mégis? Legszívesebben
most elbújnék egy asztal alá távol a világ gondjaitól, ahol senki se zaklathat.
Csak egyedül sírni magamban kicsit, kimosva magamból minden bánatot, de ez az
elcseszett barátságot sose verem ki fejemből, hisz már belém égett. Sebzett
szívem, mint egy tehetetlen marha, fájdalmasan nyomták bele a billogot bőrébe,
nyomot hagyva rajta örökre. Lényegében nincs hibás se… És talán csak én
dramatizálom túl az egészet, elképzelhető, hogy felőle ez egy kis fellángolás
csak! Kicsit hanyagolnom kéne, míg elmúlik.
Jungkook szemszögéből:
Mért nem
szólal meg? Már percek óta meredünk dermedten egymás szemébe várva, hogy végre
választ adjon. Talán ő várja, hogy én lépjek? Ismét? Mit mondjak még? Kiöntöttem
szívem-lelkem, aztán megkértem, hogy legyen, a barátnőm ő meg erre nem válaszol…
Talán túlságosan meg leptem? Gyors a tempó? Lehet adnom, kéne neki egy kicsi
időt, hogy gondolkozzon? Miről beszélsz? Szerintem egy másodpercre se gondolt
arra, hogy igent mondjon, inkább csak szervezgeti magában a kikosarazást. Olyan
kár, hogy nem lehet egy ilyen csodálatos lány az enyém…
-Csukd be a
szemed!- motyogta halkan, alig hallhatóan.
-Csukjam be
a szemem?- húztam fel az egyik szemöldököm.
-Csak csukd
be, kérlek! Aztán számolj el tízig és kinyithatod!- húzott magára végre egy
vigyort.
-Rendben…-
egyeztem bele, majd zavarodottan szorítottam össze két szemhéjamat.
-Ne csalj!-
figylemeztetett.
-Egy…- kezdtem el számolni hangosan. Fogalmam
sincs, mit akar ezzel, de végül elmosolyodtatott.-Kettő…- szólaltam meg ismét
pár másodperc kihagyásával. Nem akarom elsietni, meglepetést akarok és ahhoz
meg kell tanulni várni. Meg persze közben össze-vissza kavarogtak bennem a
gondolatok is, szóval ez is rá játszhatott.-Három…- szélesedett ki a vigyor a
számon, már nagyon kíváncsi voltam mi lesz, ha kinyitom. Már csak hét
szám!-Négy…- lettem egyre izgatottabb és izgatottabb. Már alig tudtam, hova
húzni a szám szélét, pedig még hat szám… Hat csodálatos bűvös szám!-Öt…- voltam
az izgalom tetőfokánál. Olyan vagyok, mint egy gyerek karácsonyeste, aki
izgatottan várja, hogy kibonthassa az ajándékait.-Hat…- vettem egy nyugodtabb
hangvételt. Talán nem is lesz olyan érdekes. Csodát várok?-Hét…- sóhajtottam
fel nagyot. Hangulatom már lelombozódott, nem akarok csalódni!-Nyolc…- ragadott
el ismét egy tenyérbe mászó mosoly. Szemeimet jó erősen összezártam és
ahányszor csak arra gondoltam, hogy mi fog rám várni csak még jobban
felizgatott. Mért dobogtatod meg a szívem?-Kilenc…- haraptam bele alsó ajkamba.
Már alig fértem a bőrömbe… Egy szám! Egyetlen egy!-Tíz…- nyitottam ki egyszerre
a szemem a kiejtett hanggal, csak az az apró vigyor konyult le. Csak egy
üres folyosó látványa fogadott, amin egyedül ülök számolva, mint egy idióta.
Most annak is érzem magam! Mondanám, hogy ilyesmire számítottam, de hazudnék... Komolyan mit vártam? Nem érdeklem! Valószínűleg sose
fogom… Nem fog varázsütésre megváltozni… Mit gondoltam én? El is ijesztettem. Arcomat
a tenyereimbe temetve szidtam magam tovább, szemeim előtt csak az ő képe lebegett.-Te
hülyegyerek! Mégis, hogy juthatott ilyen futó gondolat az eszedbe?- kiáltottam,
végül is nincs senki itt rajtam kívül. Remek, most már bőgök is! Látod te lány,
mit művelsz velem? Jaj, hogy mért kellett beleszeretnem... Mért kellett
csalódnom? És mért kell, majd még temérdek fiúnak csalódnia benne? Ő a
mindenem, ő az, akitől gyerekeket akarok, akivel leélném az életem, a nagy ő!
Jó talán, ez egy kicsit nyálasnak tűnik és, mintha elhamarkodott döntés lenne,
de szeretem őt! Bárcsak ő is azt érezné irántam, mint én iránta! De ez
lehetetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése