Szakítsunk! (19. fejezet)

"Pár másodperc múltan újra végig hasította a lakást az a bizonyos zaj, de sokkal hosszabban. Meztelen derekamon támasztott keze csakhamar lecsúszott onnan és már rohant is, hogy ajtót nyithasson. Vajon ki állít be este kilenckor?" 

MinGi szemszögéből:

Mire másodszorra is megszólalt az idegesítő cserregéssel visszahangzó csengő végre észhez tértem. Mégis mit csinálok én? HoSeok és én? Mi a fene van velem? Én már magam se értem…

-Nem nyitod ki?- kászálódott ki a szobámból a még mindig félmeztelen fiú. Már másodpercek óta csak mereven szorítottam a hideg kilincset teljesen elfeledkezve arról, hogy be kéne engednem a kint állót.

-Nem akarsz valamit felvenni?- vágtam is ki az ajtót meg se várva, hogy eleget tegyen kérésemnek. Meglepett tekintetem az előttem álló vendégre vándorolt, örömömben azonnal a nyakába is ugrottam volna, de eltolt magától, mielőtt karjaim köré fonhattam volna. Hogy kerül ide? Annyira örülök, hogy újra láthatom ő meg eltaszít magától? Olyan régen beszéltünk... Értetlen szemeimbe könnyek szöktek volna, de valami moraj hallatszódott a hátam mögül. Mire odakaptam a fejem már HoSeok is eltűnt egy hangos csapódással. Visszafordulva a rég nem látott párom felé próbáltam azt elhitetni vele, hogy senki sincs rajtam kívül a lakásban. Zavarodott szemeivel hosszasan mögém bámult, ami nem volt túl nehéz termetem okából. Ráharaptam alsó ajkaimra, mint aki el akar sumákolni valamit. Aj, tudtam, hogy hülye döntés volt engedni, hogy a jelenleg a szobámban tartózkodó fiú megcsókoljon.

-Az ki volt?- ráncolta össze homlokát még mindig a hátam mögötti folyosóra meredve, ahol nem rég még a póló nélküli HoSeok állt.

-Ki?- kérdeztem vissza még a szokásosnál is magasabb hangon.

-Min… egy fiú volt, igaz?- húzott magára egy csalódott arckifejezést immár felém tekintve. Szívem egyre hevesebben kalimpált mellkasomban, egy szót nem tudtam szólni, igazából azonnal rávágtam volna egy nemleges választ, de féltem, hogy még jobban elvékonyodott volna a hangom és az elég árulkodó lett volna. Mondjuk a hallgatásom lehet még gyanúsabb volt…-Nem értelek!- tört ki belőle egy csalódott nevetés.

-Én se magam…- kúszott egy grimasz az arcomra, mint aki magától undorodik.

-Mindegy, nem is ezért jöttem…- tért rá mondandójára karba tett kézzel. Micsoda?! Ezt mért mondta ilyen komolyan?

HoSeok szemszögéből:

-Nem nyitod ki?- léptem ki a helyiségből meglepetten észlelve, hogy csak álldogál a bejárat előtt.

-Nem akarsz valamit felvenni?- vetett fedetlen felsőtestemre egy utolsó pillantást, de már rántotta is fel az ajtót. Ijedtemben hirtelen párszor megcsúszva rohantam vissza a szobájába, majd magam után hangosan csaptam be a fatárgyat. Upsz, talán kicsit feltűnő volt… Na, mindegy! Reménykedjünk, hogy valami pizzafutár vagy ilyesmi. És ha nem postás vagy hasonló? Postás este kilenckor? Lehet tönkre tettem valamit… lehet nem kellett volna megcsókolnom! Idegességemben fel-alá járkáltam a lány szobájában, akire vártam. Hosszú percek után egyre nyugtalanabb lettem. Még mindig nem jött vissza… ez baljós! Talán ki kéne néznem mi a helyzet? Már épp ragadtam volna meg a kilincset, de egy futó gondolat megállított. Ha kimegyek, és még ott van a jövevény? Még jobban tönkre cseszek mindent? Jobb lesz, ha itt megvárom, míg kapok valami jelet. Magam elé bámulva hátráltam egészen az ágyig, ahol egyenesen a puha ágytakaróra huppantam. A lila szőrös takarón elterülve próbáltam kikapcsolni elmém, és nyugtatgatni magam, hogy minden rendben van. A lágy felület finoman simogatta meztelen hátam és meleget árasztott. Lángoló bőröm szinte égette a hasamon fekvő kezem és annál inkább forrt a fejem is, ahogy a kint lévő eseményekre gondoltam. Mennyi ideje várhatok itt? Lassabbnak érzékelem az időt vagy már tényleg itt dekkolok fél órája? Talán kéne hallgatóznom? Kezdek aggódni… Nem érdekel! Én most kimegyek, legyen akármi! Nagy lendületet véve tápászkodtam fel a kényeztető ágyról és felbátorodva indultam meg kifele. Tudni akarom, ki toppant be este kilenckor és mért tart ennyi ideig látogatása, nem fogok tétlenül ülni a szobában és várni, mint egy idióta. Szinte lecsaptam szegény kilincset, úgy rontottam a ki sokáig engem fogva lakrészből, mint egy börtönből szabadult rab. Határozott léptekkel haladtam a nappali fele. Éredekes… nincs senki az ajtóban… sőt csukva van. Hol van MinGi? Na, eddig tartott a céltudatosság… Értetlenül tekintettem körül a nappaliban szemeimmel sehol se találva a lányt. Pár másodperc múlva szipogásra lettem figyelmes, a kanapétól jött. Immár zavarodott lépésekkel közelítettem a halványszínű dívány felé, amin MinGi egy párnába fojtva arcát és könnyeit feküdt hasán.

-Vegyél már fel valamit!- utasított rögtön felnézve rám kisírt íriszekkel. Komolyan? Itt bőg és most ez a legfontosabb?

-Mi történt?- foglaltam helyet mellette nem törődve előző mondatával.

-Szakítottunk…- motyogta fejét ismét visszafúrva a dísztárgyba. Micsoda?! Akkor a barátja volt? Így már bánom, hogy nem néztem meg magamnak a srácot… így is úgy is szakítottak volna… Várjunk csak! Lehet, azért vetett véget a kapcsolatuknak, mert meglátott? El is felejtettem… olyan csajt akartam megfektetni, aki foglalt… volt. Gratulálok HoSeok! Sikeresen tönkre tetted két ember életét is. Két legyet egy csapásra… Olyan hülye vagyok! Hogy is gondoltam? Már a szemébe se tudok nézni…

-Sajnálom- súgtam oda a hátát simogatva. Lehet kicsit sablonos, de mit csináljak? Az időt nem forgathatom vissza, én meg nem tudok megváltozni! Meg kéne próbálnom… És ez nem csak egy felelőtlen ígéret!

-Lehet így lesz mindkettőnknek a legjobb…- tűnt el a fájdalom hangjából egy sóhajtással megtoldva. Lehet, az lenne a legjobb, ha egyedül hagynám…

-Hazamenjek?

-Kérlek…- mormogta. Felesleges lenne vigasztalnom… én vagyok a fájdalom okozója csak még jobban sírna, ha itt maradnék… Kis magányra van szüksége most! És a holnap… mi lesz? Nem bírom így látni! És egy kapcsolat kiheverésére kell pár nap. Aj, HoSeok te világ idiótája! Még egyszer végig simítva rajta álltam fel mellőle, majd a kabátomat megragadva léptem ki az ajtón. Most biztos utál… Nem csodálkozom… Én is utálom most magam! Egy ekkora köcsögre ki nem haragudna?

Jin szemszögéből:

Esti műszakból hazaérve nincs is más vágyam csak ledőlni az ágyamba és aludni reggel tízig… Fáradtan bandukoltam végig Szöul hajnali utcáin, amelyek teljes sötétségbe burkolóztak. Talán még sose láttam így a várost. Pár ember szálingózik még rajtam kívül a kietlen aszfalton, amiből alig látni valamit, mert a lámpák leheletnyi fénye az égvilágon semmi hasznot nem nyújtanak. Csak fújtam ki magamból a levegőt, ami füstszerű párává vált rögtön. Lassan itt a tél…

Hazaérve dobtam le a kabátom és már futottam is volna a puha-meleg ágyikómba, de mintha egy alakot pillantottam volna meg a kanapén. Min? Mért a kanapén alszik?

-Hugi!- ébresztgettem halkan. Nincs is betakarva… Biztos fázik. Álmosan nyitotta szét szemhéjait keresve az őt ébresztgető hang tulajdonosát. Csakhamar meg is találtak hunyorgó szemei.-Mért alszol itt kint?- simítottam végig összekócolódott tincsein.

-Hány óra?- dünnyögte visszahunyva íriszeit.

-Fél négy…- vettem egy pillantást a faliórára.

-Mit keresek én itt?- helyezkedett el előző pozíciójába.

-Én is ezt kérdezem…

-Hideg van!- nyafogott tovább rekedtes hangon.

-Menj be a szobádba!- utasítottam, majd én is a saját lakrészem felé indultam. Végre pihenés! Hullafáradt voltam már…

*Másnap délelőtt*

-Jó reggelt…- motyogott a szobájából kiaraszoló testvérem.

-Jó reggelt!- kaptam rá tekintetem, majd vissza a serpenyőben sülő reggelinkre.-Elmeséled mért aludtál kint?

-Elaludtam…- húzta ki a széket, majd helyet foglalt az ebédlőasztalnál.

-Képzeld kivel találkoztam, mikor reggel lent voltam a boltban!- villantottam rá egy széles mosolyt.

-Szakítottunk…- temette arcát a terítő fedte területen támaszkodó kezébe. Honnan tudta, hogy kire gondoltam? Várjunk! Mi? Akkor ezért nem köszönt vissza…

-Ez borzasztó…- tettem elé egy tányér gőzölgő ételt.-És miért?

-Hát… szerinte nem működött a távkapcsolatunk.- harapdálta ajkát.

-Ennyiért?- hűltem el szavain.

-Igen…- csuklott meg a hangja.

-Min! Szerintem te nem mondasz el nekem valamit…- ültem le vele szemben.

-Jó, de megígéred, hogy nem akadsz ki?- nézett fel rám végre. Válaszul csak lágyan megráztam fejem. Kiakadni? Mit csináltál Kim MinGi?-Az volt… Hogy… áthívtam HoSeokot, aztán pont akkor jött és meglátta.- hadarta végig.

-Szóval félreértés? Ezt tudhatná, hogy nem jelent semmit…

-És félmeztelen volt…- folytatta mondandóját.

-Miért?- húztam fel az egyik szemöldököm.-Nem történt semmi, nem?- futott át egy gondolat az agyamon, amire azért jó lenne rákérdezni. Nem felelt. Mért nem mond semmit?-Uram isten Min!- pattantam fel a székről.-Te megcsaltad egy fiúval?

-Hát lényegében… de nem történt semmi!- mentegetőzött.

-De történt volna valami, ha nem állít be, nem?- háborodtam fel annak ellenére, hogy megígértem, hogy nem fogok.

-Lehet…- válaszolt tekintetét lesütve a még érintetlen, de már egyre kihűlni látszó reggelijére.

-Én ezt nem értem…- ráztam meg fejemet zavaromban.

-Én se…- sírta el magát.

-Mi történt veled Min? Ennyire elkezdtek izgatni a fiúk? Először összebújva alszol azzal a HoSeokkal, aztán a szobádban találom azt a Jungkook gyereket is, most meg majdnem lefekszel a tánctanároddal?- számoltam az ujjaimon. Én elvesztettem a fonalat…

-Kérlek ne ordibálj velem!- törtek elő belőle még jobban könnyei. Igaza van! Most nem kiabálnom kéne vele. Meglágyult szívem vezetésével léptem mellé, majd szorsan magamhoz szorítottam. Még jobban zokogott mellkasomon.-Találsz mást!- húztam végig tenyerem a hátán. Szegény lány… Mondjuk, magának köszönheti! Biztos nagyon össze van zavarodva… Ezek után nem is csodálom!