Igazbarát (17. fejezet)

"Ő a mindenem, ő az, akitől gyerekeket akarok, akivel leélném az életem, a nagy ő! Jó talán, ez egy kicsit nyálasnak tűnik és, mintha elhamarkodott döntés lenne, de szeretem őt! Bárcsak ő is azt érezné irántam, mint én iránta! De ez lehetetlen…"

Min szemszögéből:

-Csukd be a szemed!- súgtam oda neki, mire végre eldöntöttem, hogy válaszolok.

-Csukjam be a szemem?- húzta fel az egyik szemöldökét.

-Csak csukd be, kérlek! Aztán számolj el tízig és kinyithatod!- kúszott egy alattomos vigyor a képemre.

-Rendben…- adta be a derekát ezzel be is csukta a szemeit. Hogy bízik bennem…

-Ne csalj!- szóltam rá, nehogy lebukjak. Közben már kezdtem feltápászkodni ülőhelyemről. Próbáltam ügyelni arra, hogy hang nélkül csináljam.

-Egy…- kezdett bele a számolásba egy apró mosollyal. Olyan aranyos volt!-Kettő…- szólalt meg másodpercek után. Jaj, nekem sietnem kéne kicsit…-Három…- torpantam meg ismételt szavára. Talán még se kéne itt hagynom… Biztos meg fog haragudni rám.-Négy…- hallatszott jó hangosan. Szegény, de izgatott… De mégis mit tehetnék? Annyira sajnálom Jungkook! Kérlek bocsájts meg…-Öt…- ekkor bazsalyoghatott a legjobban, de ez volt az utolsó szám, amit hallottam, mivel elértem a folyosó végét, ahonnan eszeveszett futásba kezdtem immár a könnyeimmel küszködve. Hogy tehettem ezt? Meg kellett volna mondanom kerekperec, hogy én csak barátként tekintek rá. Nem is értem egyáltalán, hogy gondolta, hogy ő meg én… Aj, attól még egy köcsög vagyok, amiért otthagytam a kietlen folyosó közepén, had számolgasson. Legalább nem láthattam az arcát, amint észrevette, hogy eltűntem. Mért nyernek mindig a futó ötletek a fejemben? Mért nem gondolom át jobban a dolgokat? Most idiótának érzem magam… Először azt se tudtam hova fussak, de lábaim akaratlanul is vittek a táncterem felé. Fogalmam sincs mennyi az idő, de remélem HoSeok ott van már. A karjaiban akarok lenni, ahogy végig simít a hajamon és azt mondja: „Légy erős!”. Ő az egyetlen, aki megért és attól függetlenül, hogy voltak nézeteltérések közöttünk fontos számomra! Mikor a földhöz vágott is, mikor szinte belevájta a körmét heges karomba azt éreztem, hogy ez igenis a te hibád Kim MinGi! Megérdemled… És bánom is, hogy olyanokat, mondtam, hogy „Jungkook jobb barát…”. Annyi mindent megtett már értem és inkább meg kéne köszönnöm… Hálás vagyok, amiért van nekem! És a gondolat, ami szerint bejövök neki már teljesen felszívódott. Talán összekevertem, hogy ki csak barát és ki akar csak rám hajtani…

-Jaj, bocsi…- rontottam be nedves szemekkel egy próba közepébe, mire mindenki megállt. Egy fiúbanda, asszem nem sokára debütálnak.

-Semmi gond!- lépett elő a terem másik oldaláról egy kaján mosolyú fiú. Jimin… eddig nem láthattam mivel a többiek előtte álltak. Már csaptam is volna be az ajtót, hogy ne zavarjak tovább, de egy hang megállított.-Várj Min!- kapott csuklóm után és egy mozdulattal maga felé fordítva rántott vissza a helyiségbe.-Mi a gond? Ne mondd, hogy már megint az a féleszű!- szorította ökölbe kezét, a másikkal meg egyre jobban szorongatta a karom.

-Nem, dehogyis!- szipogtam.-De nem akarok zavarni, folytassátok!- indultam meg volna ismét kifele, de visszarántott.

-Aj…- sóhajtott fel.-Gyere!- vette az irányt ki, maga mögött hagyva csapatát, megszakítva a próbát.

-Tényleg nem érdekes… Nyugodtan menj vissza!- törölgettem pulcsim ujjával újra előtörő könnyeim.

-Nem! Ki volt az? Kibelezem!- szorított a falhoz. Szám nyitva maradt, jelenpillanatban úgy nézhettem ki, mint egy hal.

-Köszönöm, de minden rendben!- próbáltam meggyőző, nyugodt hangon felelni, mert igazából semmi sincs rendben…

-Az ember nem sír a semmiért…- villantott rám egy lágy, már-már félénk mosolyt.

-A lányok szoktak!- erőszakoltam magamra én is egy vigyort.

-Lehet… de te más vagy!- közelített fejével.

-Ezt hogy érted?- nyeltem egy nagyot.

-Hé, Chim!- léptek ki a teremből a további tagok.-Megyünk haza, jössz?

-Nem, menjetek csak!- válaszolt egyszerűen ellökve magát a faltól.

-Rendben…- forgatta a szemét az előbb is megszólaló srác, majd intve a többieknek indultak el a főfolyosó felé. Körülbelül, mint egy kiskutya sereg követték vezérüket.

-Na szóval… Mi is bánt, virágszál?- támaszkodott meg ismét a fejem mellett. Válaszként csak megráztam a fejem kezeimet arcomra támasztva, mert a könnyeim belém fojtották a szót és lassan kezdtem el lecsúszni a föld fele a fal mentén. Nem bírom, mikor ennyire az arcomba hajol…-Ne szórakozz velem!- guggolt le mellém.-Mitől lenne jobb kedved?

-Ha egyedül hagynál…- motyogtam halkan kezeimet az ölembe csapva.

-Ez egy nem választható funkció…- vált láthatóvá az összes foga. Újra próbáltam megszárítani íriszeimet bő ruhadarabom immár vizes részével. Hosszasan meredt rám magas, vékony hangom megcsendülésére várva. De én nem feleltem… Legszívesebben most elmenekülnék távol a világ gondjaitól, csak bőgni, kiadni magamból mindent, egyedül…

-Jimin, Min?- jelent meg egy sötét alak a folyosó végén, arcát elvakította a háta mögül jövő erős fény.-Mi a gond?- ugrott ő is mellém. HoSeok volt… Örömömben rögtön a nyakába is ugrottam. Talán még egy apró mosoly is szökött arcomra.-Kettesben hagynál minket, kérlek!- fordult a barna fiú irányába.

-Persze… mit nem! Nem hagyom, hogy megint bántsd.- förmedt rá hyungjára.

-Ha nem mész el, téged foglak bántani!- megragadva pólóját rántotta fel a földről.

-Jimin… Kérlek!- néztem fel rájuk a két szó közben hagyva egy nagyobb szünetet.

-Biztos ezt akarod?- hajolt le hozzám.

-Menj el!- suttogtam már nyugodtabb hangvétellel.

-Vigyázz magadra!- tornyosult fölém.-És te is!- vetett egy lenéző tekintetet HoSeok irányába, majd elhagyta a helyszínt. Mindketten még hosszasan fürkésztük távolodó alakját, amit szép lassan nyelt el a főfolyosó fénye.

-Gyere!- fel rántva engem a földről vezetett be a próbaterembe. A szoba közepén megállva kulcsoltam össze ölelésre vágyó karjaim nyaka körül, miután lehántotta kabátját magáról. Ez volt az egyetlen, ami most kellett! Kicsit váratlan volt száméra, de csakhamar viszonozta kezeit derekamra helyezve. Már teljesen lábujjhegyen álltam, hogy felérjem, mikor kicsit meg is emelt, hogy még közelebb legyek hozzá. Abban a másodpercben tényleg, mintha minden gondom megszűnt volna, és csak ő lenne nekem. Éreztem szíve dobogását, ami nemsokára harmonizálódott az én ritmusommal. Könnyeim felszáradtak, sebeim begyógyultak… Sokáig csak ölelkeztünk a terem közepén és azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Sem ő sem én úgy látszott nem akarta megszakítani ezt a fenséges momentumot. 

  

-Nekem elmondod mi bánt?- rakott le pár perccel később.

-Jungkook…

-Mit csinált?- forgatta szemeit unott hangon szólva.

-Ma megkért, hogy legyek a barátnője…- kezdtem bele a mesedélutánba.

-És? Mit mondtál?- sürgetett.

-Semmit…- lepték el szemeimet a könnyek serege.

-Semmit?- hűlt el szavaimon.

-Mondjuk úgy, hogy elfutottam…- haraptam be alsó ajkam.

-Össze vagy zavarodva, igaz?- mosolyodott el egyet felém lépve.

-Nem! Vagyis hát úgy… igen.- dadogtam tekintetem a padlóra ejtve.

-Őszintén, érzel iránta valamit?- tette fel a jobbnál jobb kérdéseket.

-Nem…- feleltem nemes egyszerűséggel, egy apró vigyor is megjelent a képemen.

-Akkor mi a gond? Megmondod, hogy neked nem jön be és kész…- rántotta meg vállát egy fülig érő mosollyal megtoldva.

-Csak meglepett… Azt hittem csak barátok vagyunk, de másfél hete, mikor átjött…- nyújtottam el mondatomat nagyobb levegőket véve a szavak között.

-Mi? Mi történt?- vágott közbe egy rosszat sejtő nézéssel.

-Nem tudom mi ütött belé… Csak úgy rám vetette magát…- szipogtam, próbáltam nem megfulladni könnyeimben.

-Lefeküdtél vele!?- kiáltotta kissé meglepetten, de felháborodva.

-Nem, nem… dehogyis… Sikeresen le tudtam állítani.- ráztam meg lágyan fejem szemeimmel továbbra is a padlót vizslatva.

-Megnyugodtam…- sóhajtott megkönnyebbülve.

-Mi? Mi az, hogy megnyugodtál?- kaptam rá értetlenül a fejem.

-Csak nem akarom, hogy bepiszkítsák az én kis dongsaengem…- helyesbített, egyet végig is simított arcomon.-Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél!

-Vannak testvéreid?- érdeklődtem már nagyjából megnyugodva.

-Van egy nővérem…- vontam meg a vállam.-Gwangjuban él…

-Tartjátok a kapcsolatot?- ráncoltam össze homlokom.

-Nem igazán… Néha összefutunk, ha Szöulban van dolga, de nem nagyon beszélünk.- hadarta végig az egészet. Milyen szomorú… én el se tudnám képzelni az életem Jin nélkül. Mindig támogat, és lelki támaszt nyújt, ha elszontyolodom…

-Nem hiányzik?- töltötték el íriszeimet a meghatódás sós cseppjei.

-Kicsit… Emlékszem, mikor segített mindig a leckében, ha valamit nem értettem, ápolt, főzött, vigyázott rám. Szép emlékek fűződnek a nevéhez…- mesélte bazsalyogva a mögöttem lévő falnak. Ekkorra már teljesen elöntöttek a könnyek, miket kezemet odakapva próbáltam takarni.-Oh, ne sírj! Ha te, akkor én is bőgök.- tört ki egy jóízű nevetésben, balkezét mellkasára kapva, a jobbal pedig a nem létező könnycseppeket törölgette.

-Jó csak ez annyira lelombozó…- legyezgettem magam tenyeremmel.

-Jaj! - rikkantott harsányan és azzal magához is font. Fejemre nyomott egy barackot, amivel még kócosabb lett a hajam.

-Kezdhetünk?- nézett le rám mindig engem szorongatva. Válaszul csak bólintottam egyet és még egy vigyort is húztam magamra. Igaz kicsit félénk, bátortalan volt, de biztató. Olyan jó, hogy vele mindent meg lehet beszélni! Ő igazbarát…