Sajnálom... (15. fejezet)

"Csókolgassa azt, aki ezt várja vigasztalásképp. Én nem hagyom magam! Mondjuk az utóbbi pár hétben hány majdnem csókom volt? Sőt Jungkook kis híján meg is döntött… Mindenki elfelejtette, hogy foglalt vagyok? Talán még én is…" 

HoSeok szemszögéből:

A nap szikrázva ragyogta át a pár fáradt, őszi színben pompázó falevelek által tarkított tisztást, a lágy széllökés fújhatta ide őket a szomszédos erdőből. Magam is csak lépkedtem a sáros úton figyelve a felettem az eget keresztező ágak már nem túl gazdag koronáját. Kellemes idő volt! A már nem túl erős napsugarak melengették nedves arcom, a gyenge szél szárította fel könnyeimet. Kezeimnek a hosszú kabátom zsebeiben találtam menedéket, fejem sapka fedte. Hogy kerülök ide? Mit csinálok én itt? A szellő susogásán kívül semmi nem hallatszódott, de egyszer avar zörgésre lettem figyelmes. Lehet egy ragadozó vagy egy piciny kis madárka? Ijedtemben rögtön meg is torpantam. Már egy bokor is mozgott az út szélén. Megdermedve vártam, hogy mi ugrik elő a sötét erdő zugaiból. Csakhamar kiszökkent egy barnás őz nagy megkönnyebbülésemre. Apró volt, még biztos gida. Gyönyörű szőrén többször is megcsillant a leveleken átszűrődő napfény. Mosolyogva figyeltem, ahogy fut fel a tisztásra még mindig egy tapodtat sem mozdulva. Csakhogy a moraj nem hagyott alább… Pár másodperc különbséggel egy farkas is kikászálódott az erdőből a patás nyomába eredve. Megint ledermedve bámultam az üldözéses jelenetet. Hirtelen valami hideg tehetetlen kezeimre esett.

-Csak nem hó?- emeltem rémült tekintetem az ég felé, de mire visszapillantottam a táj már teljesen fehérbe borult. Az ordas és prédája közti távolság egyre rövidült.-NE!- kiáltottam, mintha emberek lennének és értenének a szóból, de nem… ők állatok. Minden gondolataimat magam mögött hagyva kezdtem el futni feléjük, de mind hiába volt. Utolérte… Hegyes karmait a fenekébe mélyesztve rántotta vissza a fiatal áldozatát, ezzel a földre kényszerítve. Rávicsorított, majd a nyaka után kapva próbált beleharapni, de csodák csodájára a gidácska kiszabadult és újra menekülésnek eredt. A száguldó őz távolodni látószó alakjával együtt a csillogó, hideg takaró is olvadni kezdett, a fák kirügyeztek, leveleket bontottak. A farkas még egy ideig követte, de belátta, hogy már nem fogja utolérni. Soha? Talán csak nem ma! Fejét lehajtva kullogott vissza már zöldellő otthonába.

-HOSEOK!- térített vissza egy ideges hang a valóvilágba.

-Huh?- fordultam az irányába még mindig zárt szemekkel.

-Minden rendben?- döntötte oldalra értetlenül fejét.

-Mért ne lenne?- vágtam bele a lehetetlen a lehetetlennek látszó feladatba, hogy láthassam lakótársam arcát.

-Kiabáltál álmodban… „Ne! Állj meg!”- utánozta drámaian hangom, végül egy mosollyal megtoldta.

-Tényleg?- pattantak ki egyből íriszeim. Na mégsem volt olyan nehéz…

-Ma mosd ki a szennyest! Én mentem az egyetemre.- intette egyet mielőtt kilépett volna a sajátomnak kikiáltott szobámból. Még fel sem fogtam, amit mondott, de ő már a lakás ajtaját vágta be. Mosni? Picsába! Gondoltam szundítok még egyet, mielőtt neki látok, de már valahogy nem akartak lecsukódni a szemeim. Nincs kedvem ma házimunkázni… nincs kedvem ma dolgozni! MinGi biztos azt hiszi, hogy egy elmebeteg pszichopata vagyok… Mondjuk lehet az vagyok. Mit csináltam volna még szegény lánnyal, ha Jimin nem jön? Na az a gyerek is biztos mindenfélét összehordott rólam… Csak mindent, hogy fényezhesse magát. Az is betoppant, mint a szókeherceg, aki megmenti a királylányt a gonosz sárkánytól. Csak az a gond, hogy MinGi szemében nem én vagyok a hős lovag… De ha az is lennék utána nem lovagoltam volna el a hercegnőmmel a naplementébe! Csak hazafuvaroztam volna a kastélyába, aztán menjen ki-ki a maga dolgára…

*Órák múlva*

-Hello…- mormogtam átlépve a próbaterem küszöbét, de ezúttal én nem értem ide a táblázatomba írt időpontra. Nem is köszönt csak egy rémült pillantást vetve felém folytatta a bemelegítést. Most biztosan utál! Mondjuk, ki nem utálná azt az embert, aki kétszer is a földhöz baszta és puszta erejéből megszorította a már így is fájó karját. Szegénynek tiszta vörös lett… Lassan a hifihez araszoltam, de mindeközben a nekem háttal álló lányt fürkészve szemeimmel. Sokszor meggondolta mozdulatait, mert nem akart lehajolni, nehogy rálátást nyerhessek formás, kerek fenekére, de szembe se akart fordulni velem, mert nem akart farkasszemet nézni velem. Farkas… A bennem szunnyadó vadállat is aludni látszik.

-Kezdhetnénk?- ocsúdott fel, mikor már tényleg nem talált semmilyen új nyújtási lehetőséget. Lassan fordult irányomba, többször is végig mértem megszeppent testét. Kezét ismét pulcsival takarta, de ezúttal egy szűkebb, a csuklójánál és a csípőjénél gumis darabbal. Vad, barna tincseit gondosan belefésülte copfjába, de már kicsit szét is csúszott a laza, rikítórózsaszín hajgumi miatt. A feszültség, mint egy sűrű, lomha köd uralta a helyiséget. Teljesen belefeledkeztem a válaszadásba… Tenyerét zavartan a tarkójára csúsztatta, majd rám vetette óriási mandulabarna szempárt.

 Mintha a mennyben jártam volna, de mégis ez térített vissza a földre. Hogy megszakítsam a pillanatot csak bólintottam határozatlanul és megindultam a hifi felé. Egyet legyintve jeleztem, hogy álljon be a kezdőpózba és szinte lecsapva a gombot indítottam el a kütyüt. Elkezdett mozogni és vele együtt a szívem is megrezdült. Ma már tényleg csak tökéletesítünk, mert ez tagnap elmaradt! Már az a nehéz rész is jól megy neki. Akárcsak tegnap ma is meg akarta mutatni, hogy ő milyen jól is tudja ezt, de eltűnt a határozottság… Nem kell félreérteni, magabiztosan mozgott a parkettán, de az arcáról tükröződött az önbizalom hiánya.

-Nem ez így nem jó!- vágtam közbe gyors lépteket téve felé.-Megmutatom, add a kezed!- nyújtottam felé karom. Rémült íriszekkel meredt férfi létemre nem túl nagy mancsomba meg se moccanva.-Na mivan? Nem harapok!- somolyogtam lágyan. Nagy levegőt véve rakta bele remegő tenyerét, ami az enyémhez képest nagyon kicsi volt. Ez pont a heges keze… Egyet nyelve vándoroltak fel szemei testemen egészen az arcomig? Mi a fene?! Fél tőlem? Egy mozdulattal közelebb húztam magamhoz, majd felsőtestből dőlve hajoltam a füléhez. Tettemtől minden porcikája beleremegett. Jézusom, mindjárt összeesik annyira megijedt…-Ne félj tőlem!- suttogtam hallószervétől pár centire.

-Nem félek tőled!- rázta meg fejét, de még mindig hiányzott belőle a magabiztosság.

-Áh nem… Úgy megrémültél mindjárt összeroskadnak a lábaid a remegéstől.- húzódtam el tőle elengedve karját. Szemeit lesütötte, arca elpirult kínjában.-Tudod, hogy soha nem lennék képes bántani téged!- meredtem félénk alakjára. Nem lennék képes bántani őt? A bennem viruló őzgida nem lenne képes rá!

-Tudom…- adott egy egyszerű alig hallható választ. Íriszeivel még mindig a padlót pásztázta, talán még a rángása is alább hagyott.

-Hé!- léptem újra hozzá és az ujjaimmal az állánál fogva kényszerítettem, hogy rám nézzen. Pár könny csillant meg szemgödreiben. Mért tud így megpuhítani ez a lány? Menten én is elbőgöm magam…-Sajnálom!- nyögtem be őszinte hanglejtéssel még mindig az állához támasztva kezem.

-Huh?- vonta fel egyik szemöldökét.

-Sajnálom… amit tegnap tettem! Kicsit eldurvultam… Csak dühös voltam. Ne haragudj!- nyújtottam el rövid mondataimat tekintetem ide-oda dobálva. Egy vigyort magára húzva rázta meg ismételten fejét.-Gyere!- tártam ki karomat ölelésre, majd szorosan magamhoz fontam. Államat a feje búbján támasztottam, kezeimet szorosan körbe kulcsoltam a nyaka körül. Percekig csak szorítottam és szorítottam magamhoz minden bánatom eldobva. Kis idő után szipogásra lettem figyelmes. Gyorsan eltolva magamtól hajoltam le hozzá, mint egy óvó néni, aki vigasztalja a kis óvodást. A könnyek csak úgy hullottak szemeiből, mint egy kiapadhatatlan patak.-Miért sírsz?- töröltem le pulcsim ujjával a sós cseppeket.

-Csak… nem tudom.- kezdett bele, de még a vártnál is hamarabb befejezte.

-Nem kell az ilyen köcsögök miatt sírni, mint például én.- villantottam rá egy széles mosolyt, talán most először szidtam magam mások előtt.-Mondanám, hogy az ilyeneket tökön kell rúgni, de épp elég, hogy leköcsögöztem magam.- igazítottam meg a pulcsiját. Már ő is vigyorgott szavaimon egyre inkább a felsőm gombjait vizslatva. Már is gombolnád ki őket mi? Na jó perverz gondolatok el innen!-Na, folytassuk!- csaptam össze tenyerem, mihelyst kicsit megnyugodott.

MinGi szemszögéből:

*Azelőtti nap este*

Az utolsó pár sarkot már futva tettem meg könnyeimmel küszködve. Most csak egy valakivel akarok beszélni! Jin dolgozott kicsit egyedül tudtam lenni. Miután hazaértem rögtön előkapva telefonomat kerestem a névjegyzékben az egyetlen személyt, akire most számíthatok. Pár csengés után fel is vette.

-Tina?- szóltam bele rekedtes hangon.

-Szia Min! Rég hívtál…- köszönt vissza magyarul. Olyan megnyugtató volt a hangja csengése.

-Oh, Tina…- tört elő belőlem ismét a sírás.

-Mi a gond?- nyávogott.

-Hiányzol!

-Te is nekem, hidd el…- sóhajtott egy nagyot.

-Mikor tudsz el jönni Koreába?- kezdtem el rágcsálni az ujjaimat.

-Pár hét talán… Nem kevés pénz ám.- nyafogott.

-Tudom…- mosolyodtam el halványan.

-Nekem most mennem kell… Szeretlek Minie!- búcsúzott el nyálas hangon.

-Én is téged!- hervadt le a vigyor a képemről.-Szia…- nyögtem be éppen időben. A készüléket magam mellé dobva temettem arcomat a kezembe és csak bőgtem. Kisírtam magamból minden dühöt és fájdalmat. Talán még álomba is szenderültem közben.