Ajándék, büntetés vagy teszt? (7. fejezet)

HoSeok szemszögéből:

-Dehogy utállak…- állított meg mellkasomra téve a kezét. Csillogó tekintete mélyen a lelkembe hatolt… Szemeiben még látszottak a könnyek és, mintha igazat mondana…

-Akkor mért nem visz rá a lélek, hogy be menj edzésre?- hajoltam bele az arcába válaszára várva.

-Csak… csak…- halkult el, miközben szemeit lassan csúsztatta le testemen.

-Szia MinGi…- söpörtem le a kezét a mellkasomról egy flegma szemforgatással.

-Ne, ne hagyj itt!- kapott utánam és maga felé fordítva font szorosan magához ismét. Kissé meglepett a tette. A derekamat átkarolva szorított magához erősen, a fejét a mellkasomba furva. Már hangosan zokogott, érezni lehetett a megbánást… Kim MinGi, mért bocsájtok meg ilyen könnyen neked? Kezeimet a nyaka körül összefonva, államat a fejére helyezve viszonoztam ölelését. Minél jobban sírt annál erősebben szorítottam magamhoz. A könnycseppek, amik immár a pulcsimat áztatták lyukat ütöttek a szívembe. Én érzem rosszul magam emiatt… Legszívesebben azt is mondtam volna, hogy „Sajnálom…”! Lelkem szakadt meg, miközben a zokogását kellett hallgatnom, mert mindvégig az járt a fejemben, hogy miattam szomorú, miattam tört össze… Mint egy aranyos kiscica aki szétcibálta a függönyt, de nem tudok rá haragudni, sőt utána még ott cirógatom… Miért? Miért ismertem meg ezt a lányt? Ő egy ajándék, egy büntetés vagy egy teszt az életemben? Már hosszú percek óta csak öleltük egymást. Az egyre halkuló sírásán kívül semmi se hallatszott.

-Zavarok?- szakította félbe a drámai pillanatot egy hang a hátam mögül. Lágyan eltolva magamtól a lányt léptem mellé.

-Jungkook…- motyogta a lány, majd leszögezett karokkal futott a fiú felé és egy szégyellős öleléssel üdvözölte. Én csak karba tett kézzel bámultam az eseményeket.

-Miért sírsz?- suttogta a fülébe és miután eleresztette, letörölgette a könnyeit. MinGi válaszul csak megrázva a fejét, erőltetett magára egy mosolyt. Tettére a srác egy aggódó tekintetet vetett felém, mire én csak komoly ábrázattal meredtem rá. Gyorsan vissza is kapta a fejét a lányra.-Akkor fél óra múlva találkozunk órán.- pásztázta szemeivel hol engem, hol a csajt, majd lassú, apró lépésekkel ment a dolgára. MinGi, mint a lassított felvétel fordult vissza felém és tanácstalan tekintetével kerültem szembe.

-Akkor menjünk vissza…- sütöttem le a fejem megtéve az első lépést. Aj, hogy ennek a Jungkook gyereknek ezt is el kellett rontania…

-Fél órára?- kulcsolta össze kezeit, lábait is keresztezve.

-Miért van jobb ötleted?- villantottam rá fogaimat egy másodpercre, lágyan a helyzethez illő hangulatban. A lány követve a példám mosolyodott el és velem karöltve indult a táncterem felé. Átvágva a sötét raktár helységen érkeztünk a próbaterem folyosójára, ahol egy nem rég látott személy várt ránk az ajtónak dőlve. Állát az égnek szegezve kísért végig minket a szemünkkel a barna srác.

-Minden rendben van JiMin... Nem igényli tovább a testőri munkálataidat.- vigyorogtam a hőst játszó fiúra.

-Ezt tőle is akarom hallani!- tartotta meg a komoly stílusát. Most mi van vele? Egy lány, akit életében kétszer látott hirtelen fontosabb lett neki, mint én? Oooh… JiMin szerelmes, JiMin szerelmes! Na jó ez gyerekesen hangzott még a fejemben is…

-Igeen… Köszönöm!- ölelte át a lány fülig érő vigyorral a képén.

-Neked bármikor!- pirult el, miután elhúzódott tőle a lány.-Akkor talán látjuk még egymást…- intett még egyet, mielőtt a főfolyosó fénye teljesen elnyelte volna. Egy gyors mozdulattal megragadva a kilincset löktem be az ajtót, hogy magam elé engedhessem a lányt, amit a kezemmel is jeleztem. MinGi egy szelíd mosollyal értékelte a gesztust, aztán én is követtem alakját.

-De akkor nem mondasz fel?- bámult rám kiskutya szemekkel, mihelyst becsuktam magam mögött az ajtót.

-Nem… De egy magyarázattal még tartozol nekem!- hóztam a jól megszokott, ravasz mosolyom az arcomra egy lépést megtéve felé. A mondatom hatására a lány szemei kikerekedtek, még a szája is nyitva maradt. Arca falfehér lett…

-Milyen magyarázattal?- dadogta végig simítva haján. Teljesen zavarban volt.

-Mi is tart vissza, hogy be gyere órára?- léptem még közelebb és lassan engedve a felsőtestem másztam ismét az arcába, hogy orraink már majdnem összeérjenek. Cselekedetemtől mgé jobban zavarba jött. Szíve dobogását szinte az egész teremben lehetett hallani. Lélegzet vétele is egyre szaporább lett. Jesszusom, el ne ájuljon itt nekem!

-Ismered azt az érzést mikor fogalmad sincs az érzéseidről?- futatta le fokozatosan tekintetét míg nem a földdel nem találkozott.-Most kitalálhatnék neked akármilyen kamu sztorit, de ha az igazat akarod hallani, akkor be kell érned annyival, hogy nem tudom… Van egy gondolat, egy érzés, ami taszít tőled…- nyújtotta el a mondatát.

-Megértem…- távolodtam el tőle egy hátralépéssel. Nem egészen ezt a választ vártam…

-Nem hiszel nekem…- kapta fel a fejét összehunyorított szemekkel, arcán megsértődöttség tükröződött.-Nem hiszlek el…- fordította arcát a plafon felé. Tekintete hirtelen elkomolyodott. Ő nem bízik bennem? Mi ütött belé? Az egyik másodpercben még a vállamon sír a másikban meg letámad? Hát ha nem hiszek neki akkor van annak oka és ő adott eleget…

-Ha nem adnál rá okot most nem lenne ilyen probléma…- húztam el a számszélét egy zárt, gúnyos mosolyra. Nehogy már ő sértődjön meg…

-Ha lennél olyan jó barát megbíznál bennem!- vette flegmára a stílust.

-Nem az a dolgom, hogy a barátod legyek…- nevettem fel halkan.-Ez van el kell viselni a pofám…- jelentettem ki nemes egyszerűséggel megrántva a vállam.

-Nem az a dolgom, hogy szeressek bejárni az óráidra…- tolta ki oldalra a csípőjét karba tett kézzel egy halvány vigyorra.

-Igen… Én felajánlottam, hogy megyek, felmondok, de ki is volt az a lány, aki bőgve futott utánam?- gondolkodtam el.-Még mindig besétálhatok az irodába mondani, hogy köszönöm, de én tovább nem…- vontam vállat. A lány arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, ahogy azt vártam… Egy cinikus vigyor kúszott az én arcomra is. Hát az a fej… Menten szétpukkadok a nevetéstől, ahogy becsaltam a csapdámba… Most megfogtalak! Ne hidd, hogy engem olyan könnyen tőrbe lehet csalni!

-Tudom, hogy csak blöffölsz…- szólalt meg egy idő után a ledermedt kiscsaj. Szinte suttogott… Az arca még mindig, mint a márvány, dermedt és hófehér.

-Tudod? És honnan? Mert ha akarod most azonnal kisétálok ezen az ajtón, de örörkre!- komolyodott el az előző hangnememhez képest is jobban a hangom. Ne higgye, hogy játszhat velem, aztán mikor levágom a szitut bevágja a cukit és mindent megbocsájtok… Aish, de jól gondolja…

-Tudom… mert én bízom benned! Tudom, hogy nem lennél képes itt hagyni, tudom, hogy te is szeretsz annyira!- bátorodott el ismét, de a mondat végére elcsuklott a hangja.

-Szeretni?- habogtam, mint egy idióta elhűlve szaván.

-Öhm… Mármint barátilag.- helyesbített szinte a szavamba vágva. Szemei hozzám hasonlóan kikerekedtek. Na, azért ez jobban hangzik…

-Tehát bízol bennem?- közeledtem ismét felé hatalmas léptekkel. A lányhoz érve lassan hajoltam arca fele. Cselekedetemtől lassan hátrálni kezdett, de én követtem és csak még inkább közelebb kerültem hozzá. Ettől megijedve egyre gyorsabban kapkodta a lábait, de nem tudott volna ő se a végtelenig futni előlem. Csakhamar a falnak ütközött, de ennek ellenére próbált még tovább hátrálni. Ijedségétől egy apró mosoly kúszott az arcomra. Teljesen neki simult a falnak, mintha körmeivel még kapirgálta volna is. Éreztem, ahogy apró lélegzeteket piheg a már csak pár centiméterre lévő ajkaimra. Nyakában dobogó szíve felvette az enyémmel a ritmust, egyre lejjebb csúszó pillái már-már összezárultak, de csak rémülten meredt rám csillogó íriszeivel. Nyakával próbált még hátrébb húzódni, de én annál közelebb hajoltam hozzá. Már tényleg nem sok választott el attól, hogy birtokba vehessem telt ajkait… Nagyokat nyelve várt, hogy megtörténjen, én még mindig mosolyogva vizslattam gyönyörű arca mindenegyes pontját.