Mind a kettőnknek jobb lesz így... (6. fejezet)

"Vagy csak nem ismert ki még eléggé? Lehet kéne adnom egy kis időt, hogy kicsit feloldódhasson. Nem tudok nem gondolni rá…"

MinGi szemszögéből:

Hosszú volt a hétvége… túl hosszú… De már legalább hétfő van. Vártam is meg nem is… Csak az a különös, hogy mind a kettő egy ember miatt van. HoSeok… Egyfelől örülök, hogy láthatom, de jobb lenne, ha távol tartanám magam tőle! Kellett Jungkooknak elhívnia csütörtökön… Mikor azt mondta, hogy „Csinos vagy!”, akkor komolyan azt hittem ott helyben elsüllyedek. Mért kell minden pasinak rám hajtania? Magyarországon megszoktam, hogy senkit se érdeklek, mert nem olyan vagyok, mint a többi, de itt Koreában mindenki azonnal flörtölni kezd… És HoSeok… Szerintem neki is bejövök! Ezért Jungkook az egyik legjobb barátom. Teljeséggel úgy tekint felém, mint barát, de mondjuk, ezért tettem is… Talán nem gondoltam át eléggé, lehet nem kellett volna elmondanom neki, de legalább jó barátok lettünk. Rajta és Jinen kívül nincs senkim itthon… Mondjuk ott van HoSeok meg a lakótársa is, de még csak pár napja ismerem őket és őszintén jobb lenne ha soha az életben nem látnám többé oppat… Ez lenne a legjobb nekem!

-Min, reggeli!- kiabált ki a konyhából nekem Jin.

-Megyek…- dünnyegtem miközben a kanapéról tápászkodtam fel. Az ebédlőbe érve, mint egy élőhalott ültem le a helyemre Jinnel szemben ahol ki volt készítve már a gőzölgő étel.

-Na mi ez a nagy életerő?- jegyezte meg a csapongó jókedvem miközbe csak piszkáltam az előttem lévő kaját.

-Nem vagyok túl éhes…- ejtettem ki a kezemből a villát.

-Engem nem versz át! Na mesélj csak, mi bánt téged?- hajolt hozzám közelebb.

-Nincs kedvem bemenni táncórára…- támasztottam a homlokom a tenyerembe.

-Mert? Nem szimpi az új tanár?- érdeklődött tovább. Ahj, hagyj már békén!

-Nem túlságosan…- mormoltam. Igazából nem erről van szó csak nem akarom, hogy ennél is hosszabb és kínosabb legyen a beszélgetés.

-Bunkó?

-Ja…- hazudoztam már össze-vissza.

-Na én megyek dolgozni, szólj ha el kell agyalnom azt a suhancot.- pattant fel a székéről és egy puszit nyomva a fejemre lépett ki a lakás ajtaján.

*Pár óra múlva*

Szinte tyúklépésben haladtam a táncterem felé, mégis itt voltam öt perccel a kezdés előtt… Nem akarok bemenni a terembe! Nem akarom, hogy HoSeok egyből megpillantson mikor belépek, nem akarom, hogy végig fürkésszen fekete, csillogó szemeivel és nem akarom, hogy legvégül elmosolyodjon… A tenyerem lassan vezettem a kilincsre, de csak pihentettem ott, nem nyomtam le, nem engedtem el. Lassanként könnyek jelentek meg a szememben, szerencse, hogy egy eldugott folyosón van a próbaterem… Az íriszeimből szivárgó sósnedv cseppek már teljesen elárasztották az arcom, mikor megcsörrent a telefonom a zsebemben. Meg se nézve a kijelzőjét kaptam a fülemhez a készüléket.

-Halló?- szóltam bele sírós hangon.

-Mért sírsz Min?- csodálkozott.-Mit tett az a hülyegyerek?- komolyodott el a hangja.

-Semmit… csak egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy bemenjek… Itt állok az ajtó előtt és nem tudom, hogy mit csináljak.- törölgettem a könnyeim a pulcsim ujjával lágyan, hogy nehogy elkenődjön a halvány sminkem.

-Olyan vagy, mint egy óvodás, aki nem akar az első napján bemenni a terembe… Nyugodj meg és menj órára! Ha bármit csinál majd én szépen elintézem őt…

-Köszönöm! Rád mindig számíthatok…- kúszott egy apró vigyor az arcomra.

-Na, jó edzést… Puszi, szia!- köszönt el, majd lerakta, mielőtt bármit szólhattam volna.

-Tudod mit? Hagyjuk a picsába, ha ennyire ki nem állhatsz engem…- förmedt rám egy ideges hang a hátam mögül. A szívem is megállt hirtelen és lassan megfordulva pillantottam meg a dühös alakot, aki alig két méterrel volt mögöttem. Hogy nem vettem észre, hogy mögém osont? Biztos azt is hallotta, amit Jin mondott. A fiú csak meredt rám tüzes szemeivel, mitől egy szó sem jött ki a számon. A szívem a torkomban dobogott, csak reménykedni tudtam, hogy ez csak álom és mindjárt reggel lesz… én békésen az ágyamban feküdve és Jin egy puszit nyom az arcomra. De sajnos ez a valóság… a kegyetlen valóság, amiben HoSeok dühösen pásztázza íriszeivel ijedt arcomat. A másodpercek óráknak tűntek és a könnyek még jobban eltelítették a szemem, szinte már alig láttam ki közülük. De csak némán bámultam az előttem álló fiút, aki egyszer csak szó nélkül megfordult és alakja a folyosó sötétebb része felé haladt, majd véglegesen eltűnt. Utána akartam szaladni, megmondani neki, hogy ez nem igaz… Utána menni, rendbe hozni egy elcseszett a barátságot, de a lábaim a földbe gyökereztek. A szívem akármennyire felé húzott a lábam egyre inkább csak hátrált az a pár centi erejéig majd az ajtónak ütközve dőltem neki. Az alsó végtagjaim lassan összeroskadtak és a műanyag felület mentén szépen csúsztam le egészen a földig. Csak meredtem magam elé és őszintén nem tudom mi történt velem… Máskor egyből utána futnék vagy valami, de most… Mi történik velem? Könny áztatta arcomat a lámpa fele fordítva ültem a jéghideg padlón. A főfolyosó irányából hirtelen megjelent egy alak, de nem láttam ki volt az mivel az onnan beáradó fény elvakított. Szerintem észrevette, hogy bőgök, mert sietősen közeledett felém.

-Mi a gond MinGi?- guggolt le mellém az ismerős barna fiú, mire én a térdemet felhúzva bújtam el, mint egy óvodás. Nem jut eszembe a neve…-HoSeok csinált valamit?- simított végig a hajamon, de én csak törölgettem a szemem a nadrágomba, nem válaszoltam…-Bent van?- faggatott tovább. Lágyan ráztam meg a fejem, jelezve, hogy nem.-Azt hiszem tudom hol van! Gyere, elintézem azt az idiótát…- fogta meg a csuklóm, hogy felrántson, ami sikerült is neki, mert mire leesett az, amit mondott már a folyosó sötétebb felénél jártunk. Valami raktár szerűség felé vonszolt. Gyengén szorította az alkarom én pedig utána kullogtam lehajtva a fejem… Mi lesz ebből? A raktár végén valami fényt árasztó nyílás lehetett, mert minden megvilágosodott hirtelen. Felkaptam a fejem, hogy jobban megvizsgálhassam a környezetem. Már sokkal inkább egy garázshoz kezdett hasonlítani és miközben körbekémleltem a szemem megakadt a létrán üldögélő fiún.

 

-Mit csináltál vele?- eresztette el az eddig csuklómat szorongató srác, indulatosan Seokhoz lépve.

-Én ugyan semmit… Legalábbis azt hittem. Vagy lehet ok nélkül utálni valakit?- förmedt rá és elrugaszkodva a fémtől teljesen belehajolt a kisebbik arcába.

-Valamiért csak sír! Na csiripelj kismadár!

-Szerintem nem nekem kéne magyarázattal tartoznom…- vetett egy szúrós pillantást felém. Lehet le kéne állítanom mielőtt késő…

-Kettesben hagynál minket?- vágok közbe rekedtes hangon az alacsonyabbik fiúra nézve. Döcögve elindult felém és szinte teljesen az arcomba hajolt.

-Biztos?

-Igen…- suttogtam egyet bólintva. A barna fiú még egyszer utoljára vetett egy lenéző pillantást haverjára, majd végérvényesen elhagyta a helyiséget.

-Mióta van palotapincsi testőröd?- törte meg a csendet egy jó idő után HoSeok. Nem válaszoltam…-Egyáltalán mit hazudtál be neki?- lépett közelebb.

-Semmit… hozzá se szóltam…- sütöttem le a szemem oldalra.

-Aha…- hátrált egy kicsit vissza.-És ennyi lenne? Mert mennék felmondani…- komolyodott el még jobban a hangja. Ijedten kaptam rá falfehér arcom e mondat hallatán és abban a pillanatban akármit mondtam volna, akármit csináltam volna csak, hogy megbocsájtson.

-Sajnálom… Kérlek bocsájts meg!- fontam körbe a karjaim a dereka körül és jó alaposan hozzá simultam. Lehet tényleg olyan vagyok, mint egy óvodás?-Teljesen félre érted a helyzetet…- próbáltam nem össze kenni a pulcsiját a már így is elmosódott sminkemmel.

-Akkor magyarázd már el nekem…- lökött el magától kicsit durván.-Tudod mit? Nem is kell! Nem kedvelsz és én nem fogok az utadba állni… Felmondok azt kész! Mind a kettőnknek jobb lesz így…- került ki, hogy elindulhasson az irodák felé, de a kezemet a mellkasára téve állítottam meg.

-Dehogy utállak…- néztem mélyen fekete szemeibe.

-Akkor mért nem visz rá a lélek, hogy be menj edzésre?- hajolt bele ő is az arcomba úgy, mint az a srác. Jesszus itt Koreában ez szokás?

-Csak… csak…- állt el a szavam szemeimet fokozatosan lejjebb csúsztatva testén.

-Szia MinGi…- indult el újra szemeit forgatva.

-Ne, ne hagyj itt!- kaptam a csuklója után és kilencven fokos fordulatot megtéve vele öleltem magamhoz szorosan ismét. Nem zavart, hogy MinGinek hívott, nem zavart, hogy össze könnyezem a pulcsiját csak nem akartam elveszteni őt! Lassan ő is átkarolt kezeivel és percek hosszáig csak szorítottuk egymást egyre jobban. Lágyan bele is túrt a hajamba, én pedig a mellkasába temetve az arcom szívtam magamba az illatát. Imádom ezt az illatot!

-Zavarok?- törte meg a hosszas csendet egy hang, ami HoSeok háta mögül jött. Puhán tolt el magától és elállva előlem pillantottam meg a bejáratban álló alakot.