Plüssmaci (11. fejezet)

"Már szinte feladva és elvesztve az eszem egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre jobban közeledek az ajkaihoz. MIT CSINÁLOK ÉN? Mi történik velem? Mi ez az érzés? Valaki állítson le!"

-Ne-ne… MinGi!- tolt le magáról lágyan.-Barátod van…

-Csókolj meg!- suttogtam ismét közeledve felé, immár ülve.

-MinGi!- szólt rám. Hangja és arca is egyaránt elkomolyodott. Mi ütött belé? MI ÜTÖTT BELÉM?

-Sa-sajnálom…- húzódtam el tőle, mihelyst végre észhez tértem. Tényleg én ejtettem ki a számon ezeket a szavakat? Tényleg én voltam, aki a csókjára epedezett még pár másodpercre? Tényleg én voltam, akit elcsábított a tudatom alatt? Tényleg én…?

-Semmi gond…- motyogta könnyedén megrázva a fejét, még egy halvány mosoly is szökött az arcára.

-Tévézzünk!- csúsztam kicsit arrébb.

-Most már megengeded, hogy én kezeljem a távirányítót?- szélesedett ki vigyora.

-Igen…- tört ki belőlem is a nevetés. Hosszú kapcsolgatás után találtunk valami nézhető filmet.

-Nem kéne felponcolni a lábad?- kérdezte, miután észrevette, hogy egyre kényelmetlenebb az ülő pozíció.

-Lehet… de nincs hely.- néztem végig a tágas kanapén, ami ahhoz képest, hogy elég nagy még sincs arra hely, hogy elfeküdhessek.

-Tedd ide!- vett egy párnát az ölébe. Rövid gondolkodás után elfeküdtem és úgy tettem, ahogy kérte. Miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk lassan a csupasz combomra csúsztatta a kezét. Kicsit meglepődtem tettén, de nem ellenkeztem… Sőt kis idő múltával már szinte kellemes lett, ahogy nagy tenyere melengeti a sima, hideg lábam. Az este további részében egymáshoz se szóltunk. Talán még vége se lett a filmnek, mikor elnyomott az álom.

-MIN!- zökkentett ki valaki álmaim földjéről. Összeszorított szemekkel kezdtem keresni homályos alakjának az arcát. Takaró nem volt rajtam, de éreztem, hogy valami melegít…

-Mi van?- kérdeztem, mihelyst kicsit kivilágosodott minden és már tisztán láttam, hogy Jin áll előttem.

-Örülök, hogy áthívtál valakit, de én nem teljesen így gondoltam…- tette karba a kezeit.

-Miről beszélsz?- próbáltam felkelni, de valami visszatartott. Vagy inkább valaki… HoSeok engem átkarolva szuszogott a nyakamba. Ő, hogy nem ébredt fel, pedig akkorát kiáltott Jin… És, hogy került mellém?-Esküszöm, hogy nem tudom, hogy kerül ide! Mármint, hogy mért aludtunk összebújva…- próbáltam kiszabadítani magam szorítása alól. Olyan, mint egy puha plüssmaci.

-Aha… Hát persze!- mondta csalódott, mégis unott hangon.-Na, küldd el!- indult el a szobája fel táskájával karöltve. Felé tornyosulva vizslattam a még mindig az igazak álmát élő fiúra. Még a nyál is folyik a szájából. Oh, nincs kedvem felébreszteni olyan cuki! Egy mosollyal az arcomon hajoltam egyre közelebb, hogy úgy is bámulhassam.

-Mit csinálsz?- nyitódtak ki egy másodpercre a szemei, majd rögtön vissza is csukódtak. Ijedtségemtől, azonnal elhúztam a fejem és a konyha felé kezdtem sétálni.-Csipkerózsika lettem vagy mi, hogy leakarsz smárolni álmomban?- vigyorodott el.

-Nem…- tört ki belőlem is a röhögés, ahogy a konyhaszekrényben kutakodtam.

-Hogy kerültem ide? Te hol aludtál?- vetette fel a jobbnál jobb kérdéseket.

-Melletted…- kiáltottam vissza, amint megmarkoltam a müzlis dobozt.

-Mi?- tápászkodott fel mosolyogva fekvőhelyéről.-Hogy kerültem melléd?

-Én is ezt kérdezem…- fordultam felé kissé dühösen.

-Öh… Az úgy jó…- vakarta meg álmosan a tarkóját egy ásítás közepette.-Mi lesz a reggeli?- nézte nagy szemekkel, amit csinálok.

-Nekem müzli… neked nem tudom, mert te most távozol!- villantottam rá egy cinikus mosolyt.

-Mi? Micsoda vendéglátás ez?

-Olyan, amiben a házigazda elviseli, hogy a vendég hozzábúj az éjszaka… Na taka van!- intettem az ajtó fele.

-Jó…- indult meg az ajtó fele. A kabátját leakasztva kapta fel azt és a kezét a kilincsre csúsztatta.-Még reggelit se kapok?- fordult vissza egy szomorú arckifejezéssel a képén.

-Tűnés!- kaptam fel a gyümölcsös kosárból egy banánt és egyenesen hozzávágtam, amitől úgy rohant kifele, mint akit ágyúból lőttek.-Csak egy banán volt!- kiáltottam utána vigyorogva, hátha meghallja a kis beszari. Az eseménysor gondolatától már majdnem kipukkadtam a nevetéstől… Mintha egy kést dobtam volna utána, úgy tépte fel az ajtót, majd csapta is be maga után.

-Mi ilyen vicces?- jelent meg egy alak hirtelen a hátam mögött, amitől majdnem eldobtam a reggelimet.

-Megijesztettél!- kaptam a mellkasomhoz, mihelyst egy pillantást vetettem rá.

-Sajnálom… És mi volt az este kisasszony?- kért számon, rám se nézve lépett a kávéfőzőhöz.

-Mi lett volna… Nekem is főzöl kávét?- vittem a tálkám és a kiskanalam az ebédlőasztalhoz.

-Ne mondd, hogy varázsütésre melléd került reggelre!- vetett rám egy „apás” tekintetet. Mindenki tudja milyen, mikor egy apa próbálja megóvni a lányát a fiúktól… De nálam ez felesleges!

-Pedig, de!- kezdtem el magamba lapátolni a fahéjas ízesítésű karikákat.

-Jaj, Min!

-Komolyan nem tudom, hogy került mellém! És ő is eléggé csodálkozott…- vágtam rá.-És most mi ez a hirtelen bizalom elvesztés? Eddig nem voltál ilyen és már én se vagyok tini!

-Jó, de eddig te se voltál ilyen jóban fiúkkal…- húzta a száját.

-Mert Magyarországon minden srác seggfej volt…- nyafogtam egy apró mosollyal a képemen, majd tovább kanalaztam a müzlim.

-De most Koreában vagyunk…- fordult felém, miután elindította a masinát.

-És kezdek rájönni, hogy itt is seggfej az összes…- hajtottam le a fejem visszagondolva a tegnapi telefonbeszélgetésemre. Oh, Jungkook…

-Khm, khm…

-Kivéve te!- kaptam fel rá a tekintetem, mihelyst feleszméltem, de az agyam továbbra is az énektanáromon kattogott.

-Na, azért!- vette le a csészéket a polcról. Még mondott valamit, de figyelni se tudtam rá… Egyre csak Jungkook képe égett előttem és fülemben is csak az ő hangja csengett. Azt hittem ő az, akire mindig számíthatok, aki mindig mellettem áll… És most komolyan nem tudom mi a baja velem! Az egyik másodpercről a másikra könnyek öntötték el a szemem és a magához ölelő Jint löktem el magamtól, majd döcögtem a szobámba, de nem követett. Egy párnába temetve a fejem bőgtem, amilyen hangosan csak tudtam, hogy kiűzzem a fejemből azt a szemétládát.

HoSeok szemszögéből:

Nem értem mi ütött MinGibe… Az este megszállottan sóvárog ajkaim után sőt még reggel is majdnem lekap álmomban, aztán meg banánnal űz el… Teljesen össze van zavarodva ez a lány… Mondjuk tény, hogy nem csodával határos módon kerültem mellé… Elaludt és, mintha fázott volna, takarót nem találtam, de szerintem nem bánta annyira, amennyire túldramatizálta. Szerintem csak nyugalom kéne neki. Békén kéne hagynom egy kis időre! Most úgy is tud pihenni, hogy elszakadt a bokaszalagja… Elvileg már csak pár nap és leveszik a gipszét is. Aztán már csak bokaszorítót kell viselnie három hétig.

-Megjöttem!- kiáltottam végig a lakást. Érdekes szinte észre se vettem, hogy hazaértem csak így berögződésből ordítottam el magam.

-Hát te hol jártál az éjjel?- ugrott elő Taehyung egy huncut mosollyal a képén.

-Neked nem az egyetemen kéne lenned?- kérdeztem, miközben próbáltam magamról lehántani a kabátom.

-Basszus!- akasztotta le dzsekijét és megragadva a táskáját rohant ki a lakásból. Belőlem csak úgy egyszerűen kitört a nevetés.

-Hova megy ilyen sietősen Tae?- jelent meg nemsokára YoonGi az ajtóban.

-Egyetemre…- habogtam a hasamat fogva, mert már fájt annyira röhögtem.

-De hisz vasárnap van…- csodálkozott és úgy nézett rám, mint egy idiótára.

-Szerinted min röhögök?- csapkodtam a combom.

-Behazudtad neki, hogy hétköznap van?- görbült felfelé a szája széle. Már egy hang nem jött ki a torkomon csak összeszorított szemekkel bólogattam.

-Nem vicces!- csapódott ki a lakás ajtaja a küszöbön egy mérges Taevel. Már így is potyogtak a könnyeim, de látva az arcát már azt hittem halálra röhögöm magam. De látom YoonGi se fogja vissza magát.-Olyan köcsög vagy!- nyávogott levágva a cuccait a földre. Csak csapkodtam a levegőben, egy hang nem jött ki a számon. Tényleg megdöglök gyerekek… Közelebb sétálva rúgott finoman bele egyet a lábamba. Annyira kapálóztam már, hogy még a kezemet is bevertem.

-Hova lett?- néztem körül, miután végre abbahagytam.

-Már egy ideje bement a szobájába.- rántott vállat még mindig nagyon vigyorogva a szomszéd.

-Mennyi az idő?- csoszogtam a kanapéhoz, majd fáradtan huppantam le rá.

-Tíz talán…- zuhant mellém.

-Hogy-hogy fent vagy?- vetettem rá értetlen tekintetem.

-Te hogy-hogy fent vagy?-mért végig.-Nem ebben a ruhában voltál tegnap is?- ráncolta homlokát.

-Oh, de álmos vagyok megyek is aludni…- pattantam fel és ásítást színlelve haladtam gyors léptekkel a szobám felé. Nagyot nyújtózkodva dőltem le az ágyamra és talán még az ajtó csapódását is hallottam, ahogy YoonGi elhúzta a csíkot. Nem is sokára rezegni kezdett a zsebemben lévő telefonom. Gyorsan kikaptam, hogy egy pillantást vethessek rá. Rejtett szám?