Valaki rakjon be egy elmegyógyintézetbe...! (9. fejezet)

"Biztos jól láttam? Vagy csak képzelődtem? Újra bekapcsolva a telefont vizsgáltam meg újra az utolsó hívást és kikerekededt szemmel tapasztaltam, hogy elsőre is jól olvastam… Újra és újra futottam végig a „MinGi” feliratot. Na mégis mit jelentsen ez? Nem az volt, hogy annak a csajnak pasija van? És Tae mégsem a csütörtökön felszedett csajhoz jár esténként? És miért esik ez ennyire rosszul? Ezt nem gondoltam volna… Hát, ezért ilyen elfoglalt MinGi esténként! Jesszusom, nem hiszem el!"

*Másnap*

-Hello…- pillantottam meg a próbaterembe beérve a nekem háttal álló lányt. Olyan se volt még, hogy előbb jött. Na jó hétfőn.

-Szia!- suttogta halkan, miután felém fordult. Éppen telefonált, amit nem láttam a belépésemkor. Mostanság mindenki telefonál?-Na, de tényleg megyek! Szia, puszi… Nem, minden rendben van. Szeretlek!- búcsúzott el, majd letette a telefont. „Szeretlek”? Taevel beszélt? Miért zavar ez ennyire?

-Kivel beszéltél?- vágtam le a táskám a sarokba.

-Csak Jinnel…- babrált mosolyogva a telefonjával.-Már találkoztatok, nem?- emelte fel a tekintetét rám a készülékét a zsebébe nyomva.

-Aha… párszor… És ti… együtt vagytok?

-Huh?- dülledtek ki a szemei.-Jin a bátyjám.- tört ki belőle a nevetés.

-Ja…- vigyorodtam el én is.

-Én és Jin… Hát ez jó!- csapkodott a levegőben, a száján már egy hang se jött ki… majd kipukkadt.

-Jól van na! Szerintem nem csak én érteném félre…- vörösödött el halványan az arcom.-De… neked… van valakid?- nyújtottam el hosszasan a mondatom szüneteket tartva a szavak közt. Szemeimmel hol őt, hol a padlót pásztáztam. A fejem már vér piros lehetett, de kíváncsi vagyok, hogy bevallja-e, hogy Taevel van.

-Öhm hát igen…- fagyott le az arcáról a vigyor. Tudtam! Engem nem vernek át…-Kezdhetnék?- terelte el a témát mielőtt még kínosabb lehetne a téma.

-Ja, persze…- csaptam össze a tenyerem a hifihez lépve. Gyors bemelegítés és folytattuk is a koreográfiát. Most egy bonyolultabb részt tanítottam be neki, ami látszólag elég nehezen ment neki. Sokszor elvesztette az egyensúlyát, rossz felé lépett. Tényleg ennyire nehéz vagy csak rossz napja van?

-Aúúh…- kiáltott fel a vége fele, miközben a zenét árasztó kütyüvel ügyködtem. Azonnal felé kaptam ijedten a tekintetem. A padlón ült a jobb bokáját markolászva.

-Mi történt?- ugrottam mellé a földre.

-Kiment a bokám…- fájlalta tovább.-Nem tudok rá állni…- huppant vissza a fenekére, miután próbálkozott talpra állni.

-Oh… van pólya a táskámban.- rohantam a szekrény mellett heverő hátitáskához. Rövid keresgélés után rohantam vissza a lányhoz és alaposan kezdtem rögzíteni az általa fájlalt pontot.-Szerintem csak rándulás… Lesz még valamilyen órád?

-Nem…- mormogta fájdalmas hangon.

-Nagyon fáj?

-Igen…- nyávogott a maga magas, cincogós hangján.

-Kész is! Haza kéne menned…- léptem el tőle miután visszahúztam rá a cipőjét.

-Odaadnád a táskám? Felhívom Jint.- nyújtózkodott a retikülje felé.

-Majd hazakísérlek…- vágtam rá azonnal. Na jó… Ez mi volt HoSeok?

-Tényleg? Biztos?

-Igen…- pakoltam össze. Miután minden meg volt, magunkra adtam a kabátjainkat, segítettem neki felállni. Úgy gondoltam a nyakamba kapaszkodva fog haza ugrálni egy lábon, de nem számítottam arra, hogy le kéne hajolnom, hogy elérje a nyakam. És nem fogok görnyedten sétálgatni… Sok mindent megtennék MinGiért, de ezt azért nem…-Kapaszkodj a derekamba!- csúsztatattam karom alá a kezét.

-Oké…- szorította meg gyengén a pulcsim. Lágy, barna haja alá helyeztem a kezem. Tekintetünk találkozott, miután végig fürkésztük egymás alakját. Hosszasan meredtem csillogó szemeibe. Olyan ártatlan és szelíd, mégis, mintha ezer titok fedné a lelkét.-Öhh… megyünk?- ráncolta össze szemöldökeit kissé zaklatottan.

-Persze…- eszméltem fel és szinte eldobva róla a tekintetem csaptam le az ajtó kilincsét. Nagy nehezen tettük meg az első lépéseket, de aztán egyre jobban belejött. A cég előtti lépcső fokain óvatosan vezettem le, hogy ne guruljunk le. Lépéseim és az ugrándozásai lassan harmóniába került és már magabiztosabban szeltük Szöül csendesebb utcáit.- Majd otthon jegeld a lábad!- vetettem rá egy mosolyt.

-Mindenképpen!- adott válaszul egy széles mosolyt, majd tovább szökdécselt. Az út további része némán telt. A sötét felhők egyre gyülekeztek, nem sokára az első cseppek is koppantak a földön és hirtelen csak úgy zuhogni kezdett. Egyszerre összenéztünk kérdve egymástól, hogy most mi legyen. Futni nem tud… megázni nem akarunk. Gyorsan elé pattanva kaptam fel a hátamra és futni kezdtem vele. Egy apró mosollyal nyugtázta tettem és vigyorogva vágtáztam végig a csúszós falevelek borította utcán hátamon a bokáját fájlaló lánnyal. Hamar meg is érkeztünk a házuk elé és óvatosan leeresztve a hátamról adtam utat, hogy beüthesse a kódot.

-Honnan tudod hol lakom?- ugrott a kaputelefonhoz.

-Csütörtökön én hoztalak haza…- villantottam rá fogaimat.-De gondolom nem emlékszel rá, ugyanis segg részeg voltál…

-Ja mondott valamit Jin, hogy egy fiú hozott haza, de azt hittem Jungkook volt…- csendült fel az ajtó és kirántva azt engedtem magam elé.-És akkor honnan tudtad, hogy hova vigyél?- húzta fel az egyik szemöldökét hátra fordulva hozzám.

-Valami lakcímkártyát találtam a kabátod zsebében.- húztam el a számat oldalra, majd beelőzve őt léptem a lifthez.-Nem működik?- háborodtam fel a fémajtóra ragasztott fecnin.

-Aj… Most mi lesz?- sütötte le a fejét, de mire észbe kaphatott volna már a karjaimban fogtam őt, így az arca is sokkal közelebb került hozzám. Hosszasan meredtünk egymás szemébe, mint a táncteremben. Az esőcseppek által áztatott ruhadarabjaink összetapadtak, heves szívverésünk eggyé vált. Ez a szituáció már egyre jobban kezdett hasonlítani a tegnapelőtti „tesztemhez. Pulzusunk az egekben, de senki se szól, senki se mozdul. De nekem mért dobog egyre gyorsabban a szívem, mért veszek egyre szaporábban levegőt? Mi történik velem?-Mi-mit csinálsz?- dadogta.

-Csak nem akarsz fel ugrálni a harmadik emeletre.- válaszoltam egy mosoly kíséretében. Lélegzetvételeim már lihegéshez hasonlít, mintha lefutottam volna tíz kilométert, úgy zakatol a szívem.

-Indulhatunk!- esik ki a száján egy idő után.

-Ja, persze…- szedtem össze magam, hogy elindulhassunk felfele. Az első fokok még könnyen jöttek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába alacsonyabb körülbelül egy fejjel ő sem két kiló… Már a második emeleten meg akartam halni, nemhogy még a harmadikon… Bár ügyeltem arra, hogy tekintetem még véletlenül se tévedjen rá, de éreztem, hogy ő egész végig engem vizslatott. Szinte lyukat égetett bennem bámulása… Végig nézte, ahogy a víz csepeg a földre a hajamról és az államról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez engem kicsit se zavart. Szívem ismét kalapálni kezdett, mint a földszinten. Na jó HoSeok… Te beteg lehetsz vagy valami! Azért remélem nem… Remek! Most már magammal beszélgetek… Tényleg beteg vagyok.

-Megérkeztünk!- szólt rám az ölemben tartott lány, mivel indultam volna a negyedik emeletre már.

-Daebak! Tényleg…- tettem le, miközben mosolyogva vizslattam a körülöttem lévő ajtókat. Ismerős… Sietősen szökdécselt az ajtójukhoz, majd becsengetett és várta, hogy ajtót nyissanak.

-Oh, hello…- jelent meg egy ismerős alak a bejáratban. Jin asszem… Akire azt hittem, hogy a pasija. Te jó isten, de hülye vagyok! Legszívesebben most elásnám magam…

-Segíts oppa!- utasította bátyját felé ugrándozva.

-Mi történt?- fürkészte értetlenül húga sérült lábát, ami kicsit már be is dagadt. 

-Csak kiment a bokám.- rántott vállat, majd az ajtóban állót ellökve tört magának utat.-Köszi, hogy hazahoztál!- csapta be máris az ajtót előttem. Ennyi? Ennyi hála, amiért pazaroltam rá pólyát, amiért segítettem hazakísérni, futottam az esőben vele a hátamon, és még a lépcsőn is felcipeltem? És még a pasik bunkók… Hát jó, ezzel a lánnyal se fogok többet törődni úgyérzem. Törődjön vele a bátyja és a drágalátos barátja… És Taehyung is… Még időm se volt a szemére hányni az egészet, de nem is fogom! Hogy mer összejönni azzal a csajjal, aki nekem tetszik? Ezt én mondtam volna? El kéne mennem orvoshoz, mert nekem valami komoly bajom van… Ok nélkül kezdek el izgulni, magammal dumálgatok és már ilyen faszságokat is mondok. Valaki hívja a mentőket! Haza felé is csak ilyen gondolatok futottak át az agyamon. Aprókat lépve haladtam otthonom felé nem törődve azzal, hogy tiszta víz leszek, nem érdekelt, hogy már a cipőm is szinte teljesen elázott. Az megölte volna a drámai jelenetet… És úgy őszintén jó érzés volt! Olyan, mintha csak egy doramaban szerepeltem volna. Mint egy összetört szívű főszereplő sétálgattam az esőben hagyva, hogy a cseppek egyenesen az arcomba csobbanjanak könnyeimmel összekeveredve, mondjuk nem sírok... Basszus! Mi a franc van velem tényleg? Már doramakba képzelem magam? Valaki rakjon be egy elmegyógyintézetbe, mert én teljesen bediliztem. Nem is tudom, mért izgatom magam ennyire egy ilyen hülyeségeken… Teljesen kifordultam önmagamból!

-Megjöttem!- kajabáltam keresztül a szobán, mihelyst meleget adó, kényelmes otthonomba léptem.

-Pszt!- termett előttem Tae, amint megfordultam. Mutatóujja a szája előtt volt csendre intve engem pont, mint tegnap…

 Mondjuk, most nem telefonál. Akkor mi a faszért kussoljak? Ráhagyva az egészet dobtam be a cipős szekrénybe a beázott bakancsom, majd valami susmorgásra lettem figyelmes. Ah, már megint a felettünk lakó házaspár veszekedik… Taehyung állandóan ezeknek a civakodását hallgatja, de hogy mért jó ez? Nem kell bekapcsolni a tvt? Mert ez kb olyan, mint a csórók szappanoperája… Ha nincs kedved vagy pénzed, akkor hallgatózz a szomszédok után! Áh, szóval, ezért kell kussba maradnom.

-Már megint csinálják a műsort?- mormogtam, miközben a további elázott ruhadarabjaimat kapkodtam le magamról.

-Ja… Most elvileg a hapek megcsalta a nőt.- bámulta tátott szájjal a plafont. Annyira bírom, hogy állandóan arról papol, hogy tiszteletben kell tartani mások magánéletét, de ez teljesen normális…

-Ma nem mész a kiscsajodhoz?- huppantam le a kanapéra.

-Ma nem…- ült le mellém tekintetét mélyen a padlóba vájva.

-Hogy-hogy?- próbáltam meglepődöttséget imitálni, ugyanis pontosan tudtam miről van szó.

-Nem ér rá…- vont vállat egyszerűen.

-Úgy érzem mostanság itthon fogsz maradni…- tápászkodtam fel a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt.

-Huh?- kapta rám értetlen tekintetét felhúzott szemöldökkel, de én nem feleltem semmit csak szépen lassan bevonultam a sajátomnak kikiáltott helyiségbe.