Valaki állítson le! (10. fejezet)

"-Úgy érzem mostanság itthon fogsz maradni…- tápászkodtam fel a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt.

-Huh?- kapta rám értetlen tekintetét felhúzott szemöldökkel, de én nem feleltem semmit csak szépen lassan bevonultam a sajátomnak kikiáltott helyiségbe."

Agyam még mindig az álmok puha, békés földjén járt, mikor hirtelen visszazuhant a fenékig sem tejfel valóságba. Zárt szemeim előtt világosság villant fel, fülemet valami kellemetlen dallamú zenebona csapta meg. Csak egy grimasszal a képemen fejeztem ki nemtetszésemet, átfordulva a másik oldalamra reménykedtem abban, hogy ez csak a másodperctöredéke, esetleg csak egy álom és már nem sokáig fogja bántani a fülemet ez a ricsaj. Sajnos rosszul gondoltam és csak percek után jöttem rá, hogy ez a fülsüketítő zaj a telefonom csengőhangja. Résre nyitott szemekkel kapálóztam a készülékem után, majd miután sikeresen megmarkoltam kaptam a fülemhez.

-Halló?- szóltam bele rekedtes hangon. Szerintem még nem teljesen lehettem magamnál.

-HoSeok… Ne mond, hogy most ébredtél! Lassan fél egy.- förmedt rám egy erélyes, mély férfihang.

-Kivel beszélek?- mormogtam félig visszaszenderedve.

-Én! NamJoon… Az unokatestvéred! Rémlik?- akadt ki még jobban.

-Aha… Mért ordibálsz?- dünnyögtem kezem a párnám alá csúsztatva, ami hamar el is zsibbadt a ránehézkedő fejem súlyától.

-Ordibálok?- vett vissza kicsit a hangerőből.

-Hát lehet, hogy csak, azért hallak hangosabban, mert még alig vagyok magamnál, de szerintem ordibálsz…- szorítottam össze még jobban szemeimet.

-Ja, akkor bocsi… Szóval a lényeg...- vitte le a hangsúlyt, de úgy nézett ki, hogy nem is akarja folytatni a monológját.

-A lényeg?- sürgettem, hogy mihamarabb elmerülhessek bájvilágomba ismét.

-Na, bocsi csak a papírokat néztem… Szóval kaptunk egy telefont a kórháztól, hogy MinGinek enyhe bokaszalag szakadása lett, be is gipszelték a lábát, szóval pár hétig nem tud táncolni se…- kezdett bele ismét a mondandójába.

-Aha… szóval ki vagyok rúgva?- hánytam a szavakat nem törődve, de még nem teljesen fogtam fel azt, amit mondott.

-Nem, nem, dehogyis! Csak addig nem kell bejárnod dolgozni…

-De pénzt kapok?- tértem rá a lényegre és talán egy huncut mosoly is szökött az arcomra.

-Nem…- mondta ki nemes egyszerűséggel. A francba… Na mindegy…

-Még valami?- kérdeztem egy nagy sóhaj kíséretében, mert már nagyon aludtam volna vissza. Főleg, hogy akkor be se kell mennem.

-Talán ennyi…- gondolkozott el egy másodpercre. Oh, akkor tuti vissza fog még hívni! Jobb lesz, ha kikapcsolóm a mobilom.

-Oké, szia!- már nyomtam is rá a gombra, ami megszakította a hívást. Olyan nagy erővel nyomtam a képernyőre az ujjam, hogy majdnem kiejtettem a kezemből. Lehet, hogy most bunkónak gondol, de hát ez van! Engem ilyenkor ne hívjon… Mennyi is az idő? Oh, háromnegyed egy… Na mindegy senki se hal bele, ha még kettőig alszom. De előtte még elintéztem, amit kellett. A retinámat majd kiégette a telefonom által árasztott fény, de végül sikerült kikapcsolnom… Háromszoros hip hip hurrá nekem! Egy önelégült mosollyal helyezkedtem el újra eredeti pozíciómba és már majdnem elnyomott az álom, de hirtelen kipattantak a szemeim. AZT MONDTA, HOGY MINGINEK BOKASZALAG SZAKADÁSA LETT? Azt hittem csak egy egyszerű ficam… Basszus! Most kicsit magamat érzem hibásnak… Aj, HoSeok, tudhatnád, hogy nem mindenki olyan jó táncos, mint te! De most viccet félretéve… Miattam van kórházban! És… és begipszelték a lábát… És hetekig nem is láthatom? Remek! Ügyes vagy!

*Pár nap múlva*

MinGi szemszögéből:

-MIN!- ordított ki a szobájából a bátyám.-Sajna ma muszáj be mennem éjszakai műszakra...- változtatott a hangnemén, mihelyst a nappaliba ért. Én a kanapén elterülve kapcsolgattam a tvt és csak magamban szidtam a műsorok minőségét.

-Oké…- vetettem felé egy nyugodt tekintetet.

-Nem akarlak itt hagyni egyedül…- ült le mellém aggódva.

-Ne parázz! Majd áthívok valami havert azt kész…- kortyoltam bele egyet a kólámba.

-Biztos?

-Igen.- mosolyodtam el.-Nyugi, nem lesz semmi baj…- döntöttem oldalra a fejem.

-Ha nem gipszbe lenne a lábad nem bíznék benned!- pattant fel, hogy összeszedhesse a cuccait.

-Mintha én az olyan fajta lennék, akiben nem lehet bízni fiú ügyben…- kiáltottam hátra kissé flegmán Ujjaimat ismét a távirányítóra csúsztatva. Egek, Koreában egy normális csatorna sincs?

-Na, akkor megyek is!- nyomott egy puszit az arcomra, majd sietősen távozott az ajtón. Na fel kéne hívni valakit… De kit? Egyből HoSeok jutott eszembe, de inkább hanyagolnám… A második ötlet Jungkook volt. Ezaz! Nehezen megmarkolva a dohányzóasztalon heverő készüléket kutattam is ki a nevét a névjegyzékből. Nem is sokára meg is találtam, de megakadt a szemem a felette lévő neven. „HoSeok”… Magam sem tudom miért, de órákig bámultam azt a feliratot. Nem járt semmi a fejemben. Mintha egy elhagyatott, sivár temető lépett volna helyébe, amit ezer szellem jár. Percek után végre feleszméltem, hogy tárcsázni kéne Kookot. Valamit bíbelődve már emeltem is a fülemhez a telefont. Jó pár csöngés után még mindig semmi…

-Mi van Min? Gyorsan mondd!- szólt bele egy kissé ideges hang, mikor már majdnem leraktam.

-Oh, szia Kook.- vigyorodtam el. Hiányzott ez a hang…

-Na! Mondd már! Nem túlságosan érek rá… Fontos?- sürgetett egyre ingerültebben.

-Tudod mit? Nem… nem az!- ráztam meg csalódottan a fejem, a mosoly is lefagyott az arcomról.

-Szia…- tette le a telefont egy sóhaj kíséretében. A könnyek csak úgy utat törtek maguknak és, mint a zápor hullottak az ölembe, akárcsak a mobilom.

 Mi van mostanság Jungkookkal? Mindig elfoglalt… Mióta hazajöttem a kórházból egyszer sem keresett, mikor meg én hívtam próbált minél előbb lerázni… Mi a fene baja van? Azt hittem barátok vagyunk… Vagy itt Koreában még a barátság fogalma is más? Itt csak érdekbarátok vannak… Amióta kiment a bokám olyan magányos vagyok… Csak Jin van nekem és senki más. Könnyeim megállíthatatlan folyama csordult le egészen az államig onnan az ölemben tartott párnára hullva, amit nem rég tettem oda. Csak zokogtam, nem érdekelt ki hallja, ki nem… Fáj, hogy Jungkook ilyen lekezelő velem mostanság, de hogy miért? Hirtelen rezegni kezdett a dísztárgy alatt a telefonom és gyorsan eldobva a párnát vetettem egy pillantást a pár sós csepp által borított kijelzőre.HoSeok… Aj, essünk túl rajta.

-Hello!- szóltam bele sírós hangon, talán kicsit meggondolatlanul.

-MinGi?! Mért sírsz? Várj, azonnal ott vagyok!- hadarta el ezt a pár rövid mondatot és azzal le is tette. MinGi? Már százszor elmondtam, hogy csak MIN! Utálom a MiGit… De gratulálok! Szépen elintézted… HoSeok már csütörtök óta egyfolytában zaklat… Öt percenként hívogat és ez már kicsit idegesítő. Főleg, hogy próbálok, minél kevesebb időd vele tölteni… És most ez? Mondjuk a „hívd át egy haverod” ügy letudva… Fura nekem ez a srác… Olyan különleges! Mármint érdekes. Már szinte egymással hadakozó, hangos gondolataimat a kapucsengő zenéje szakította félbe. Jesszusom, ilyen közel lakik vagy csak én gondolkodtam sokáig? Na ezt a részt nem gondoltam át… Most akkor fel kéne állni. Ójaj! Jó nehezen felkínlódva magamat a kanapéról döcögtem az irritáló ricsajt árasztó készülék felé. Bele se szólva nyomtam le a gombot, amivel beengedtem. Most már nem ülök vissza! Így is elég nehéz volt feltápászkodni. Fülemet nem sokára egy szabályos ütem csapta meg. Biztos Hoseok, ahogy fut fel a lépcsőn. Egek! Nem is sokára a csengő is felcsendült, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem elestem, mert ugrani azt nem nagyon tudtam… Miután végre eszembe jutott, hogy ki kéne nyitni az ajtót, jól előrehajolva nyújtózkodtam a kilincs után. A fiú egyből magához font én meg csak kikerekedett szemekkel csodálkoztam tettén. Mire végre elengedett arca jobban elképedt, mint az enyém. Biztos, azért csodálkozik, hogy már felszáradtak a könnyeim és szám inkább már felfele konyul.

-Gyere beljebb!- állok félre hosszú, kínos csend után. Levetve magáról a pár vízcsepp áztatta kabátot lépdelt a nappali irányába. Jó alaposan körülnézett, mivel eddig csak az ajtóból figyelhette meg az előszobát.-Hozhatok valamit inni?- próbáltam udvarias lenni.

-Oh, ne fáradj! Csak pihengess!- legyintett a kanapé felé.

-Oké…- foglaltam el eredeti helyem, de nem terültem el annyira.

-Mért sírtál?- ült le mellém, miután minden zugot alaposan megvizsgált.

-Semmi különös…- ráztam meg a fejem.

-Semmiért nem sír az ember!- villantott rám egy széles vigyort.

-Jungkookért! Örülsz?- köptem a szavakat magam elé, keresztbe tett kézzel.

-Mit csinált?- fagyott le a mosoly a képéről.

-Nem érdekes…- kezdődött el az úgy nevezett hiszti.

-Min!- szólt rám. Mit mondott? Jól hallottam? Végre!

-Na jó… Csak úgy érzem mostanában elhanyagol és mielőtt hívtál volna is lerázott, mert „dolga volt”. Nem értem mért csinálja ezt régebben minden szabadidejét velem akarta tölteni most meg… Annyira megváltozott! Vagy csak én változtam? Minden olyan nehéz itt Koreában, legszívesebben vissza is mennék Magyarországra…- hadartam el szívem baját, monológom végére talán pár könnycsepp is szökött a szemembe.

-Ha olyan viszonyban lennénk most lesmárolnálak, hogy végre elhallgass.- húzta a száját egy apró mosolyra a fejét rázva, mintha csak annyit fogott volna fel mindebből, hogy „blahblahblah”. Szavain elhűlve markolásztam az ölemben lévő párnát. Zavaromban talán párszor az alsó ajkam is megharaptam. Mi van? Ezt csak viccnek szánta? A fejem akárcsak egy pipacs, vöröslött. Őszintén, nem tudtam mit mondani erre. A számat is kinyitottam, de egy hang nem jött ki a torkomon.-Na, mi van?- bazsalygott reakciómon.-Úgy nézel mint, aki szellemet lát!- tette láthatóva egyre több fogát, mire én csak egyre pirosabb és pirosabb lettem.

-Nem akarunk valami filmet nézni?- próbáltam felállni, de nem túl nagy sikerrel.

-Nem akarok ám zavarni…- dőlt hátra, az arcáról még a mosoly is eltűnt.

-Jaj nem zavarsz!- vágtam rá azonnal.-Úgyis megígértem Jinnek, hogy áthívok egy havert, hogy vigyázzon rám.- rántottam meg a vállam.

-Ja… És én lennék a haver?- bukkant fel ismét az a híres vigyor.

-Hát, ha nem bánod.- görbült nekem is felfelé a számszéle.

-Jó… Akkor mit csináljunk?- ült fel törökülésbe.

-Nézzünk tvt!- nyúltam is a távkapcsoló után. –Mondjuk semmi jó nincs…- húztam a szám.

-Nem baj! Kapcsolgatunk…- vont vállat.-Akkor legalább hadd én!- kapta ki a kezemből a kütyüt.

-Hé!- hajoltam vigyorogva utána, hogy visszaszerezhessem, de én a egyre messzebb tolta a kezét, hogy csak azért se érjem el.

-Nem adom!- vinnyogott egyre jobban nyújtózkodva az ellenkező irányba. Egyik tenyerem a combjára támasztottam, a másikkal pedig a távirányító után legyezgettem. Mosolyogva figyelte, ahogy szenvedek, míg ő csak kinyújtja a karját. Végül már annyira próbáltam visszaszerezni, hogy elvesztettem az egyensúlyom és egyenesen HoSeokra estem, aki ennek hatására hátra is borult. Ajkaink majdnem összeértek egy másodpercre. Szemeim kigúvadtak, szívem 200-zal vert… A levegőt csak úgy kapkodva csúsztattam a kezem a mellkasára, hogy eltudjam magam lökni, de nem sikerült ezért ismét az eredeti pozícióba kerültünk. Egy félénk vigyorral nyugtázta a pillanatot, amit valószínűleg velem ellentétben élvezett is. Mondjuk az nem lehetett, hogy az arcába lihegtem… Mert úgy vettem a levegőt, ahogyan szívem diktálta a ritmust. Már minden erőmet elvesztve meredtem ijedten szemeibe reménykedve, hogy majd ő letol magáról. De nem így lett… Sőt mi több talán még egyre közelebb húzott magához. A könnyeim már rég felszáradtak, helyettük rémült, zavart tekintet sugározott az arcomról. Mért érzem ennyire zavarban magam? Már szinte feladva és elvesztve az eszem egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre jobban közeledek az ajkaihoz. MIT CSINÁLOK ÉN? Mi történik velem? Mi ez az érzés? Valaki állítson le!