Sokkal jobb barát, mint te! (13. fejezet)

"-Mi volt ez az egész?- habogta két szipogás közben. Fájdalmas arccal várta a válaszom, de nem feleltem… Ugyanis nem tudok! Zavartan meredtem a lány szemeibe, talán ott keresve a választ vagy arra várva, hogy ő mondja meg. De ez is egy olyan „kérdés”, amire senkire se tud válaszolni és, hogy ha tud is valaki, az nem felel…"

*Egy hét múlva*

HoSeok szemszögéből:

-Hello…- torpant be a még mindig szemét dörzsölgető lány. Mi van most kelt fel? És egy hete nem látott… Látszik, hogy nagyon örül nekem.
-Szia! Ide dobnád a táskám?- mutattam a szekrény előtt heverő darabra, ami mellett pont akkor ment el. Én a hifivel babráltam, de nem sok sikerrel.

-Nem!- kaptam egy egyszerű nemleges választ. Jól hallottam? Mi ütött ebbe a lányba?

-Nem?- fordultam a felháborodott hang irányába.

-Nem!- tette karba kezét egy cinikus mosollyal, miközben leeresztette a táskáját a padlóra az enyém mellé.

-Minden rendben?- mormogtam felvonva az egyik szemöldököm, majd lassan elindultam a kért hátitáskám felé.

-Minden a legnagyobb rendben!- folytatta kiakadását.

-Nekem nem úgy tűnik… Furán viselkedsz!- tartottam meg a nyugodt hanglejtésemet, így battyogtam vissza a kütyühöz.

-Én viselkedek furán?- förmedt rám.-Én csak követem a példád és nem teszem meg, amit az emberek kérnek tőlem…

-Miről beszélsz?- ráncoltam össze a homlokom.

-Tudod te azt jól!- vett vissza kicsit a hangerőből, a hangja kicsit elhatározatlanodott.

-Komolyan nem értelek…- ráztam meg értetlenül a fejem.

-Mikor Jungkook azt kérte, hogy hívj fel, mért nem hívtál fel?- tette fel kérdését ismét erélyes hangon.

-Öhm… Az úgy volt, hogy miután letettem Tae bejött és lecseszett, amiért nem porszívóztam ki és utána meg elfelejtettem. Bocsi…- találtam ki valami meggyőző hazugságot.

-Hát persze… És azt mért mondtad, hogy már rég nem tudsz rólam semmit? Aznap reggel mentél el tőlem…- már szinte ordított. Erre már köpni-nyelni nem tudtam. Gyerünk HoSeok gondolkozz! Te vagy a hazugságok királya csak kitalálsz valamit… De nem… Erre már nem lehet mit kitalálni. Nem maradt más csak, amiben a második legjobb vagyok… a tématerelés!

-Na kezdjünk! Megy az idő…- csaptam össze a tenyerem az időre hivatkozva. Tényleg?! Csak ennyire futja? Mikor lettél ilyen szánalmasan béna Jung HoSeok?

-Chh…- ciccegett flegmán, majd a terem közepére sétálva kezdett bemelegíteni. Ezen az órán még nem szabad megterhelnem ugyanis még több, mint két hétig bokaszorítót kell viselnie, szóval ez még a gyógyuló fázis. Még sokáig ügyködtem a hifivel, mert valaki elrontotta, de végül sikerült beraknom zenét. Egész órán forgatta a szemét, flegmázott meg kerülte a tekintetem. Most ennyire ki van akadva rám? És ha nem hívtam fel? Na és… Úgy tudtam haragszik a srácra, én csak visszaadtam azt az érzést, amit MinGi élt át miatta. Ez a csaj teljesen becsavarodott…

-Na mára ennyi!- kiáltottam fel, mihelyst ötöt ütött az óra.

-Végre…- jegyezte meg suttogva.

-Mehetsz a Jungkookahdhoz!- vágtam vissza szavára, ez esetben én adtam alá a lovat új vitát generálva.

-Tudod mit? Megyek is! Sokkal jobb barát, mint te!- köpte a szavakat a képembe kicsit pipiskedve, hogy legalább az orromig felérjen.

-Sokkal jobb barát?- löktem finoman vissza, hogy a talpán álljon.-Ki volt ott, mikor az az aljas szemétláda cserben hagyott? Ki vigasztalt, ki feledtette el legalább egy este erejéig? Ki aludt melletted, mikor magányos voltál, ki volt mindig melletted? Gondolkozzál már!- hajoltam teljesen az arcába, amitől talán kicsit megrémült. Az utolsó mondatomnál megkopogtatva gyengén a fejem hátráltam tőle el. Ő még percek hosszáig meredt dühös alakomra, ahogy pakoltam el a cuccaimat. Mi van kicsi MinGi, talán igazam van?-El fogsz késni…- suttogtam egy jó idő után egy pillantást se vetve rá. Még egy kis ideig bámult, majd lassan táskája pántját a vállára téve szinte sírva rohant ki. Végig néztem, ahogy kinyitotta az ajtót, a küszöbre lépett és alakja véglegesen eltűnt a műanyag mögött. Fájdalmasan szúrtam le tekintetem a padlóra egyre inkább azon gondolkozva, hogy egyszerűbb lenne-e nekem a lány nélkül az élet? Egyszerűnek egyszerűbb lenne, de jobb is? Mért ragaszkodom ennyire ehhez a lányhoz ezek ellenére?

MinGi szemszögéből:

-Hello…- érkeztem meg koppra a táncterembe. HoSeok már a hifivel babrált… HoSeok…

-Szia! Ide dobnád a táskám?- emelte a mutatóujját a mellettem lévő hátitáskára.

-Nem!- válaszoltam egyszerűen.

-Nem?- kérdezett vissza csodálkozva.

-Nem!- tettem karba a kezeimet és egy cinikus mosollyal erősítettem meg.

-Minden rendben?- ment el ő a kért darabért.

-Minden a legnagyobb rendben!- szélesítettem a már-már vicsorhoz hasonlító szájgörbületemet.

-Nekem nem úgy tűnik… Furán viselkedsz!- vonta fel az egyik szemöldökét.

-Én viselkedek furán?- akadtam ki rá.-Én csak követem a példád és nem teszem meg, amit az emberek kérnek tőlem…

-Miről beszélsz?- tágultak ki szemei.

-Tudod te azt jól!- halkultam el kissé.

-Komolyan nem értelek…- rázta meg a fejét, mintha valami idióta lennék. Ne nézz már hülyének!

-Mikor Jungkook azt kérte, hogy hívj fel, mért nem hívtál fel?- erősítettem meg ismét a hangom.

-Öhm… Az úgy volt, hogy miután letettem Tae bejött és lecseszett, amiért nem porszívóztam ki és utána meg elfelejtettem. Bocsi…- vékonyodott el a hangja picit. Mintha nem tudnám, hogy ez a hazugság jele…

-Hát persze… És azt mért mondtad, hogy már rég nem tudsz rólam semmit? Aznap reggel mentél el tőlem…- kiabáltam tele a termet. Na, erre már nem tudott mit mondani... Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik, valami jó füllentést, de végül feladta.

-Na kezdjünk! Megy az idő…- csapta össze a tenyerét. Ennyi? Mi lett Mr. Hazugsággal? Kiégett?

-Chh…- sétáltam a szoba közepére, hogy elkezdhessem a bemelegítést. A mostani óra nem lesz túl megterhelő a bokám miatt, szóval remélem, nem nagyon kell beszélgetnem vele... Még sokáig ügyködött a hifivel, mert valaki elrontotta, de végül sikerült beraknia valami zenét. Próbáltam figyelni, hogy tekintetünk még véletlenül se találkozzon, de mikor elfordult dühös pillantásokat döftem a hátába. Jelenpillanat mást is szívesen szúrnék oda… El sem hiszem, hogy ilyet tett… De mért csinálta? Talán irigykedik a barátságunkra Jungkookkal? Vagy mivan…  

-Na mára ennyi!- csapta össze ismét tenyerét pontosan ötkor. Igen… már számoltam vissza a perceket.

-Végre…- sóhajtottam fel.

-Mehetsz a Jungkookahdhoz!- jegyezte meg flegmán. „Mehetek a Jungkookahmhoz?”: utánoztam a fejemben a hangját.

-Tudod mit? Megyek is! Sokkal jobb barát, mint te!- másztam a képébe amennyire tudtam, még lábujjhegyen is csak az orráig értem…

-Sokkal jobb barát?- lökött meg kicsit, hogy abbahagyjam a pipiskedést.-Ki volt ott, mikor az az aljas szemétláda cserben hagyott? Ki vigasztalt, ki feledtette el legalább egy este erejéig? Ki aludt melletted, mikor magányos voltál, ki volt mindig melletted? Gondolkozzál már!- hajolt teljesen az arcomba, amitől talán kicsit gyengének mutatkoztam, de csak rájöttem... Rájöttem, hogy igaza van! Zárószavainál megkocogtatta a halántékát. Igaza lenne? Végül is ő mindig ott volt nekem, csak én nem vettem észre?! Hogy lehetsz ilyen Min? Nem bírod értékelni, amid van… Fogd fel, sose lehetsz igazán boldog! Szavai lesokkoltak, csak néztem, ahogy elrakja a cuccait a táskájába, eközben próbáltam nem elereszteni a könnyeimet. Az igazság könnyeit, ami lemossa az arcomat fedő hazug mázat.-El fogsz késni…- motyogta pár perc után rám se nézve. Még kis ideig figyeltem, ahogy mindent gondosan elcsomagol, majd felkapva a vállamra a válltáskám pántját indultam meg gyors léptekkel, hogy ne lássa, ahogy elsírom magam. Nem akarok gyengének tűnni… Egyszerűen bocsánatot kellett volna kérnem legalább vagy valami… Belátom, nem lehet könnyű velem. Legjobb lenne, ha csak úgy felszívódnék a fenébe… Nem bántanék meg senkit, senkinek se bántana meg engem! Magam mögött becsapva az ajtót dőltem háttal a műanyagfelületnek és csak sírtam. Halkan, nehogy akárki meghalljon, titokban, nehogy akárki meglásson.

 

Csak úgy folytak a sósnedvből álló könnyek patakszerűen a szemgödrömből le az államig, ahol, mint egy cseppkőről csöpögtek le. Megyek levetem magam a hídról, vonat elé ugrok, felakasztom magam… csak ne kelljen elviselnem ezt a fájdalmat! Tépjék ki dobogó szívem rideg helyéről, dobják bele a folyóba, holt testem zuhanjon vérem tócsájába örökálomra szenderülve. Ha most azonnal véget vetnék hitvány életemnek, ki lenne ott a temetésemen, esetleg, hogy megállítson? HoSeok! Már nem is tudom mióta állhattam ott, de egyszer csak erősen kilökődött az ajtó engem földre taszítva. Könnyes szemeimet lassan vezettem végig a mellettem álló fiú alakján.

-Bocs…- szúrt belém egy lenéző tekintetet, majd elsétált. Elvesztettem… Végleg! Azt a nézést egyenesen belém égette… Még mindig ott lebeg előttem csalódott arca, ahogyan felém tornyosulva köpi azt a szót az arcomba: „Bocs…”. Csak ez cseng a fülembe újra és újra, mintha megint és megint vissza pörgetnénk az időt. Ugyanazok az érzések, ugyanazok a gondolatok. Nedves arcom remegő kezeimbe temettem és ott a folyosó közepén bőgtem a hideg földön. Most már nem érdekelt ki lát… nem érdekelt ki hall… Csak HoSeok érdekelt és, hogy egy életre elcsesztem valamit… egy barátságot! Vagy ez több, mint barátság? Most már semmi se… Mennem kéne, Jungkook már biztos hiányol, de kit érdekel most ő? Ha megért vár… És Jungkook… Nem túlságosan értem mi ütött belé előzőhéten. Azt hittem csak barátok vagyunk, esetleg félreértette? Tényleg jó lenne csak úgy felszívódni…